Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30 / 25. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP * LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 30.. SZÓMBA T 13 megírására is pusztán azért került sor január 22-én, mert mint abban egy nagy­kőrösi olvasónk telefonjára hivatkozva jeleztem, töb­ben azt hiszik, készakarva cseréltünk össze fényképe­ket, illetve állítottuk feje te­tejére. Üdvözlettel: Vödrös Attila főszerkesztő' Több odafigyelést! Nem kenyerem a levelezge- tés, de úgy érzem, hogy az alábbiak sokakat érintenek. Ezért fordulok Önökhöz. Úgy tűnt, hogy a társada­lombiztosítás által bevezetett utazási utalvány sokkal ked­vezőbb a betegek számára, mint az előző. Sajnos, ez azonban csak részben igaz. Nyugdíjas feleségem gyógyfürdői beutalót kapott a Szent Gellért fürdőbe. Másna­ponként kell beutaznia. Az odautazáshoz a dabasi rende­lőintézetben odaadták az uta­zási igazolványt azzal, hogy a visszaútra a kezelés után fogja megkapni. Ezt a rendel­kezést magam is ismerem. Nem így azonban a Szent Gellért fürdő egyik munkatár­sa, aki kijelentette, hogy ők ilyesmivel nem foglalkoznak. Gondot jelent az is, hogy az utalvány csak a vasútra ér­vényes. Ki fogja megtéríteni a helyi közlekedés árát, ami ugyancsak nem kevés? Egy- egy út 112 forint: Dabason a helyi közlekedés oda-vissza 40 forint, amihez még hozzá kell számolni a négy darab budapesti villamosjegyet. Nem akarom hosszan sza­porítani a szót, de úgy ér­zem, hogy az illetékesek­nek jobban oda kellene fi­gyelniük a kiadott rendelke­zések végrehajtására. Úgy érzem továbbá, hogy a be­utalások alkalmával felme­rült összes útiköltséget meg kellene téríteni. B. Gy. Dahas (A teljes név és cím a szer­kesztőségben) Huj, huj, hajrá! Már régóta motoszkál a fe­jemben egy, a sporttal, pon­tosabban a szurkolással kap­csolatos kérdés. Hosszú évti­zedekig, főleg a nemzetközi futballmérkőzéseken a régi magyar csatakiáltás hang­zott: huj, huj, hajrá! Aztán ez valahogy átala­kult (spontán?) a „rá, rá, haj­rá!” kiáltásra. Ma pedig már a „ria, ria, hungária!” sület­lenség a „hivatalos”. Miért szükséges nálunk egy idétlen jelszót harsogni, harsogtatni — amikor sok­kal jobban — főleg magya­rul — hangzik az ősi „huj, huj, hajrá”? Talán focistáinkat is job­ban lelkesítené ez a valóban buzdító, lelkesítő csatakiál­tás. Újra meg kellene próbál­ni. Merjünk a magyar csapat­nak Magyarországon magya­rul szurkolni. Karsay István Nagykőrös Öregfiúk­találkozó Állítólag a diák-, a katona-, és a sportbarátságok a legtar- tósabbak... Ez utóbbi nemes emberi kapcsolatról tettek tanúsá­got azok a deres hajú, ám ifjú szívű sportemberek, akik elhatározták, hogy meg­emlékeznek a huszonöt év­vel ezelőtt elért nagy sportsi­kerükről. Akkor ugyanis a Gödi TK labdarúgó öregfi­úk csapat nyerte meg a baj­nokságot! A találkozó fő szervezői: Bábi Mihály, Grú- bel Ede és Kishonti István sporttársak voltak. A gondos előkészületek­ben nem kerülte el figyelmü­ket a szomorú kötelesség tel­jesítése sem: az ünneplést az időközben elhunyt, régi játszótársak sírjánál való ke- gyeletes megemlékezés elő­zte meg. Fájdalmas belegon­dolni, hogy olyan kitűnő sportemberek és felejthetet­len barátok hiányoznak már a sorból, mint Rácz, Básti, Stegbauer, Jónás, Móricz, Steidl, Kleiner, Goda, Gu­lyás, Balázsovits, Sinkó, Nyitrai, Tóth! A szomorú fő­hajtást követően a felsőgödi „Autópihenő” vendéglőben bankettet rendeztek. A fehér asztalnál sokáig nosztalgiáz­tak a régi fényképeket néze­getve, az egykori csapattab­lók árnyékában. Egységesen megállapodtak abban, hogy egy-két év múlva megismét­lik a találkozást, illetve tart­ják egymással a kapcsolatot. Az ünneplés közben szeretet­tel gondoltak azokra a spor­tágaikra is, akik betegség, vagy más irányú elfoglalt­ság miatt nem tudtak eljönni a remek hangulatú találkozó­ra. Ma, amikor kiveszőiéi­ben van az emberekben a kö­zösségi érzés, példaértékűek az ilyen „összehajlások”. Dicséret és köszönet a szervezők önzetlen tenniaka- rásáért! Brezovich Károly Vác ból eredő, cégünket sértően érintő cikkek előrevinnék. Kérem a pontosabb informá­ció közlését. Üdvözlettel: Bartha Tamás ügyvezető igazgató Marquard Színes Nyomda Kft. * Tisztelt Bartha Tamás Úr! Természetesen közöljük a „pontosabb információt”. Ám sietve hozzátesszük, hogy elismerjük, valóban saját házunk táján is van mit söpörni, hisz mint kide­rült, a képek elcserélése és feje tetejére állítása szer­kesztőségünk, illetve fény­szedő üzemünk hibájából történt. Az igazság kedvé­ért és főképp a pontosabb információ közlése érdeké­ben arról sem feledkezhe­tünk meg, hogy január 2-a óta az újjáalakított fejlé­cünk egyetlen alkalommal jelent meg abban a zöld színben, amelyet mi megad­tunk, s ez bizonyítja: léte­zik olyan zöld szín, amilyet eredetileg megjelöltünk. En­nek ellenére, fejlécünk eled­dig a zöld szín mindenne­mű árnyalatát magán hor­dozta, amit több alkalom­mal közöltünk telefonon, ám mérges hangvételű leve­let nem írtunk. A glossza Rogériusz mester hatszor került ki a tatárok csapdájá­ból, akiknek az volt a szokásuk, hogy a legyilkolt magya­rok feldúlt lakhelyeikre újból és újból visszatértek gyilkol­ni. Tudták, hogy az esetleg megmaradt népet az éhség visz- szahajtja keresgélni a hullák és a romok között. Rogériusz mester is visszatért néha, de nagyon óvatosan. Ha éhség és szomjúság gyötörte, akkor visszatért a szigetre, a tatártól feldúlt harmadik menedékhelyére. Helyükről eltolta az ott fekvő holttesteket, hogy megtalálja az elásott húst, lisztet vagy más élelmiszert. Ámít talált, azt messzi elvitte az er­dőbe. — De, hadd fordítsam le most először magyarra a TŰZMADÁR számára, a tatárral még ma is kacérkodó vi­lág okulására Rogériusz mester „Bújdosó Énekét”, amit la­tinul írt és amit a Túróczi-féle Krónikában találtak meg tu­dósaink. Az első szakasz: ...Gyertek és lássátok, nemzetek, népek, Van-e a miénknél megátkozottabb élet?! Élni e gyászban, félelemben és bűzben, Erdei magányban, meghajszolva és űzve?! Szigetemre hogy visszatértem huszadik napon, Mint kenyérbarázdát, forgattam a holtakat a napon. Féltem, reszkettem, alattuk ételt kerestem, Magamnak sírt ástam s abba rejtőztem!... A TŰZMADÁR, Mindszenty József városát olyan szo­morú szemmel néztem, mint, hajdanában a sírdogáló Jézus az Ő városát, Jeruzsálemet. Észre sem vettem, hogy valaki a közelembe férkőzik és nagyot köszön: — Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus... Azt már hallottam gyermekkoromban, hogy minden háj­jal megkent cucilista képviselők „Dicsértessékkel” kezdték a hordón a csábító beszédet Kunszentmártonban, a Nagy­kunságban. Azonban, aki most köszönt nékem, az a sümeg- járási titkos kommunista pártnak volt a nemrégen előbújt főtitkára, egy hentes mester. Több ízben a szegedi Csillag­börtön lakója. Rosszat sejtettem, gúnyolódást, kárörömet véltem ájta- tos közeledésében és a nagyon szép köszöntésre még ak­kor sem feleltem, amikor megsértődve, kihívóan és elkese­redetten megismételte: Dicsértessék..! — Miért nem tetszik felelni? Miért tet­szik olyan bambán bámulni a feldúlt városra, mint negye­dik Béla király a levelezőlapon? Milyen levelezőlapon? Tudja az ördög már, hogy azt a híres képet ki festette a töprengő Béla királlyal és azokkal a fehérlő embercsontok­REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 62. kai az erdő tisztásán. Nem érdekel. Engem az érdekel, hogy egész életemben a kommunizmusért lihegtem. Kitű­nően meg tudom magam értetni oroszul. — Édesanyámat mégismeggyalázták...! Mondtam nekik: — Én vagyok Sümegen az üldözött, hajszolt, Horthyék- tól bebörtönzött kommunista titkár. — Vigyorogva mond­ta erre a mongolmarha: — Hogy lehetsz te kommunista, mikor nem is vagy orosz? A vergődő, izgatott ember előbb csak szipogott, törül- gette az orrát. Aztán a régi török foglyok ezreitől ásott, vár alatti szikla-pince felé mutatott és zokogni kezdett: — Arra tessék nézni. Az volt az egyetlen bombabiztos sümegi óvóhely. Mindenütt másutt pincétlenek a házak, a magas talajvíz miatt. Az a nagy, óriás-pince a vár alatt, nyolcszáznegyven sümegi kisleány, serdült leány, meg asszony becsületének a temetője volt a minap. Az én kommunistaságomat is odatemettem... Mindörökké, Ámen!... Az őslények között az Ősember volt az egyetlen „ge­rinces”, aki tüzet tudott csiholni és köpni tudott. Persze, ebben a második őstehetségében ma már messzi túlszár­nyalná az ősembert, akármelyik állatkerti, mérges ma­jom. Rogériusz, a tatárjárás lángeszű költője és krónikása nem volt ősember, habár barlangban lakott. Barlangban la­kott, mint a többi bujdosó magyar, akik véletlenül át tud­ták vészelni az ázsiai Sárga Vihart. Rogériusz tintájában nem volt mérges, majomi nyál. Bodzából főzte a tintáját a nagyerdőben, mely örökké hangos volt az üldöző tatárok üvöltéseitől. — Nem kevert vért a tintájába, sem vitriolt, sem kéksavat, csak könnyeket. Ő még a tatárokról is lehe­tőleg szépen tudta megírni a rosszat s azt a kevéske jót, ami ennek a megbetegített, világuralomra lovait, kegyetlen­ségekre nyergeit, gyilkosságokra sarkantyúzott, szerencsét­len ázsiai fajnak izgatott leikébe szorulhatott. Rogériusz mester írásaiban nincsen annyi gyűlölet, majo­mi mámor, amikor hidegvérrel megírja a tatárról a követke­zőket: „—Csudálom tüneményes gyorsaságukat... Csudálom nagybetyári leleményességüket, ahogyan a legnagyobb eu­rópai hadvezetőket lóvá tudják tenni gyors eltűnésükkel, színlelt vereséggel és visszavonulással. Ügy fordulnak visz- sza, mint a mennydörgéses villámlás. Jaj ilyenkor a korán- örvendezőknek, mert a tatárok mindenkit könyörtelenül le­vagdosnak...” „—Csudálom az ázsiai hordák élelmességét, ahogyan küldött levelekkel, mosollyal és kedveskedéssel be tudják hályogozni kiváló államférfiak mindkét szemét. A világ nem akarja megérteni, hogy ezzel az alakoskodó Halállal szemben csak egy segítség van: a férfias kiállás, a küzde­lem...!” A derék Rogériusznak csak akkor zavarodik meg a tintá­ja és csak akkor gyűl meg a szájában az ecetes nyál, ami­kor a koexisztenciáról beszél: „—Megkezdődött hát a Coexistentia, — a tatárok és magyarok úgynevezett »Békés Együttélése«... Kegyetlen, emberirtó volt a tatárok hadviselése, de még borzasztóbb a kormányzatuk, mivel ez a levert nép lelkét rontotta meg...” „•—Áratás ideje volt, behordták a gabonát és a takar­mányt a csűrökbe. Ott állott mellettünk a tatár. Mulatott azon, hogy apa leányának, férj a feleségének, testvér a hú- gocskájának átadásával válthatta meg csupán az életét. Kü­lönös gyönyörűséget találtak abban, hogy szülőknek, nagy­szülőknek és zokogó férjnek jelenlétében kéjelegjenek a meggyalázott ártatlanokkal.” A főgimnázium ablakából, a Marosvásárhelyi Csapatkór­ház ideiglenes szállásáról néztem megdöbbenve a feldúlt sümegi főutcát, miután az utcáról az orosz járőr és az új rongyos rendőrség minden férfit idezavart az emeletre. Az ablakban azt kérdeztem önmagámtól: — Lehet-e ennél a képnél tökéletesebb rajzát adni a Sár­ga Viharnak?!... A járdákon, minden irányból lesütött szemű, sápadt kis­leányok, nagyleányok, anyák és nagymamák közeledtek a Damay Múzeumhoz. A koalíciós kormány orvosi rende­lőket rendezett be a múzeumi szobákban. Nagyképűen hí- relték dobszóval és nádihegedűvel, hogy a Budapestről le­küldött új kommunista titkár, a szinte még gyermek Szalai Béla a Rózenberg fiúval elhozta az „elsősegélyt”, a meg­bántott nőknek küldött oltóanyagokat és más orvosságo­kat, melyeknek, úgy látszik, most már nem karbolszaga volt, hanem propagandaszaga. Mintha ez a címke lett vol­na az orvosságos üvegeken: „— A párt értetek aggódó szíve virraszt ebben az alko­holban, mely mindent meg tudott őrizni eddig is, kivéve a titkot, a méltóságot és az emberi tisztességet.” # (Folytatjuk) Mégegyszer némely fényképünkről Tisztelt Vödrös úr! Engedje meg, hogy cégün­ket érintő súlyos tévedésére felhívjam a figyelmét, amely az Ön tájékozatlansá­gából adódik. Ugyanis 1993. január 23-án megje­lent 19. szám 3. oldalán Ön a képek miatt a nyomda mű­ködését kritizálja és politi­kai töltetet is ad cikkében a jelenségnek, amelyet vissza­utasítok. Nos, ha Ön eddig nem tudta, ideje megtudnia, hogy a szedést és a képek beragasztását a Hírlapkiadó Vállalat saját fényszedő üze­mében végzi, míg a nyom­dába negatív film érkezik, amiből mi azonnal nyomóle­mezt készítünk. így tehát a hiba Önöknél képződik és csak Önök tudják korri­gálni. A jövőben jobb lenne, ha először saját háza táján néz­ne körül, majd aztán bírál­jon, de csak azért, amiért ténylegesen cégünk elma­rasztalható. Én nem hiszem, hogy a jövőbeni együttműködésün­ket az Ön tájékozatlanságé­

Next

/
Thumbnails
Contents