Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-29 / 24. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

KÜLFÖLD

1993. JANUAR 29.. PENTER

A köztársasági elnök lisszaboni nyilatkozata

Szorosabb magyar—portugál kapcsolatok

Elindult a francia flotta

Portugáliai látogatásunkkal sikerült a két ország között létező formátlan rokonszenvet formába önteni — mondta tegnap reggel, négynapos hivatalos látogatása utolsó napján Göncz Árpád újságíróknak. Az államfő lisszaboni szálláshelyén fogadta a magyar sajtó képviselőit. Az államfő kedvező mérleget vont portugáliai tárgyalásairól, és külön kiemelte: a lisszaboni politikai és üzleti élet jeles személyiségeivel nem csak a tárgyalások alkalmával találkozott. A portugál politikai élet fontos szereplői, a közjogi méltóságok, az elmúlt évek történelmének nemzetközi

A japán nemzetközi fejlesztési szervezet (Dzsaido) újabb egymillió dollárt különített el a Közép-Európa megsegítését szolgáló pénzalapból, hogy azt a magyarországi gyorsétkezde-hálózatok kibővítésére fordítsák.

Az USA kezdeményezésére két évvel ezelőtt jött létre az amerikai vállalkozáhírű politikusai megjelentek a lisszaboni magyar nagykövetség fogadásán. Vendéglátójával, Mario Soaressel minden nap találkozott, a portugál köztársasági elnök részt vett szerda este az Irodalmi Egyesületben tartott rendezvényen, és kifejtette gondolatait Európa és Magyarország kapcsolatáról, amelyről Göncz Árpád tartott előadást. A portugál lapok is részletesen tudósítottak az elnöki látogatásról. Ezt a magyar államfő a Magyarország iránt megnyilvánuló érdeklődés bizonyítékaként értékelte.

A tárgyalásokon igazi gondolatcsere folyt — hangsúsi alap és ehhez csatlakoztak Daan Quayle volt amerikai alelnök tavaly májusi látogatásakor a japánok is, 100 millió dollárt ajánlva föl. Kelet-Európábán eddig csak Magyarországon kapcsolódott vállalkozásokhoz, köztük a salgótarjáni síküveggyár exportfejlesztő beruházásához.

lyozta az elnök az újságíróknak —, most a nagykövetség és a külügyminisztérium aprómunkája kell ahhoz, hogy a kapcsolatok valóban szorosabbra fűződjenek a két ország között.

Az elnök lisszaboni tárgyalásai során azt tapasztalta, hogy a portugálok szemléletét sikerült megváltoztatni: már Lisszabon is hajlik elfogadni azt a nézetet, hogy a közép-európai országok Közösséghez való közeledésével, majd tagságával „nagyobb lesz az európai torta” — vagyis nemcsak a segítségkérők száma nő meg, hanem a piac is.

Ä látogatás segített mindAz orosz—magyar szerződés ratifikálásának szentelt terjedelmes írást tegnapi számának címoldalán a Nyezaviszimaja Gazeta című tekintélyes moszkvai újság. A lap az orosz sajtóban először írta meg részletesen a nézeteltéréseket okozó, 1956-ra vonatkozó

két ország látóhatárát kitágítani: Magyarország érdeklődését ráirányítani például a Maghreb országokra, Portugália figyelmét pedig Horvátországra, Boszniára és Közép- Európára. Ezt tanúsítja az is, hogy a Fatimái Szent Helyen elhangzott Horvátországért és Boszniáért is ima. Európához tartozni ugyanis annyit jelent — fogalmazott az államfő —, hogy megtanulunk egymás szemével látni és saját gondjainkat úgy megfogalmazni, hogy azt mások is értsék.

Göncz Árpád és kísérete a sajtóbeszélgetés után Portóba repült, ahová elkíséri vendéglátója, Mario Soares is.

passzus megszületésének körülményeit.

Az MTI kérdésére az orosz parlament elnökének szóvivője tegnap megerősítette: a szerződés ratifikálásának napirendre tűzéséről várhatóan hétfőn dönt a Legfelsőbb Tanács elnöksége.

Franciaország nem engedi meg, hogy katonáit az egykori Jugoszlávia területén célpontnak tekintsék — jelentette ki Pierre Joxe védelmi miniszter tegnap a toulo- ni hadikikötőben tartott sajtókonferenciáján. A kikötőből délelőtt kifutott az a flotSzabad György, az Ország- gyűlés elnöke csütörtökön fogadta a Parlamentben Mart Laart, Észtország hivatalos látogatáson Magyarországon tartózkodó miniszterelnökét.

A találkozón a házelnök emlékeztetett arra a történelmi tanulságra, amit a balti államok — köztük Észtország — tragikus sorsa példáz, hogy a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali diktatúrák képesek voltak megegyezni a demokráciák rovására. Az észtek példája ugyanakkor azt is mutatja, hogy a kis népek is képesnek bizonyultak ellenállni a beolvasztó szándékoknak.

Ezt követően a házelnök

taegység, amelyet Francois Mitterrand elnök utasítására vezényeltek az Adriai-tengerre, hogy szükség esetén védelmet nyújtson a volt Jugoszlávia területén az ENSZ békefenntartó erők keretében szolgálatot teljesítő francia alakulatoknak.

tájékoztatást adott a szabad választásokat követő magyar törvényhozói munka menetéről. Kiemelte a jogállami keretek stabilizálását, illetve a gazdasági és társadalmi fejlődés dinamizálását célzó törvényalkotói intézkedéseket.

Válaszában az észt miniszterelnök hangsúlyozta országa eltökéltségét az európai struktúrákhoz való integrálódást illetően. Reményét fejezte ki, hogy Észtország még az idén — remélhetőleg a többi balti országgal együtt — tagja lesz az Európa Tanácsnak, és köszönetét mondott az ennek érdekében kifejtett magyar erőfeszítésekért.

Japán pénz étteremhálózatra

Orosz lap 1956-ról

Szabad György fogadta Laart

Az észtek példája

VÉLEMÉNY

Kellünk-e Európának?

Havonta kell „csalódnom” Benedek professzor úrban. Sokáig azt hittem, hogy véletlenül mond meghökkentő dolgokat, hogy az események provokálják ki telitalálatos megállapításait.

Be kell azonban látnom, hogy a professzor úr valami különleges „optikával” rendelkezik, így nem csoda, hogy az általa megvilágított, kitárgyalt témák nagyon logikus, mondhatni kogens következtetések termékei.

Talán azért is szokatlanok. Ne feledjük, hosszú évtizedek során sem a politikai logikát, sem az igazság kimondását nem díjazták. Ellenkezőleg, negyed- és féligazságokra ácsolt vélekedéseket és hiedelmeket tártak elénk, többnyire a történelemtudományok köntösébe öltöztetve.

Ezért üdvözlöm ezt a benedeki interpretációt, s teszem azt azért is, mert biztosan sokaknál ébreszt gondolatokat és fogalmaz meg kérdéseket, miként bennem is.

Egyetértve azzal a summázat- tal, hogy nekünk, magyaroknak nem szabad kegyet vagy szívességet várni Európától, néhány megállapítással vitatkozni szeretnék, néhányat pedig továbbgondolni.

Európa — miként írja — „sohasem látott szívesen bennünket”, ez így igaz, csak sajnos ennyivel soha sem érte be. Először félt tőlünk, azután kihasznált.

A „művelt” Nyugat nagyon hamar rájött, hogy a magyar „szellemre” ugyan nincs szüksége, de a magyarok történelmi balekságára igen. így kótyavetyélgettük el Szent István koronáját félpénzért, szép ígéretekért mindenféle „jött- ment” idegennek, végül bagóért a Habsburgoknak.

így fektettek bennünket keresztbe a „népek országútján”, amikor Európára zúdult a tatár, majd a török, s végül a szovjet.

Mindennek ellenére élünk és alkotunk. Sok mindenben a világ élvonalában vagyunk. A tudományokban, a művészetekben, a zenében, a sportban lépten-nyomon magyar nevekbe ütközhetünk. Szinte évtizedenként ejtjük ámulatba a világot és provokáljuk ki egyre több nyugati ember tiszteletét és bámulatát.

Benedek professzor úr azt mondja, hogy a cseheknek és románoknak remek diplomatáik voltak az emigrációban.

A nyugati politikának szüksége volt „hajlékony”, megértő és gátlástalan lakájokra, s azokat meg is találták. A nyugati hatalmak célja az első világháborúban egyértelmű volt. A feltartóztathatatlanul fejlődő német—japán és KUK gazdasági és katonai fenyegetést megszüntetni. A konkurenciát megsemmisíteni. Ehhez a magyarok nem voltak alkalmasak. Ehhez a pánszláv összeesküvés és Gavrilo Princip golyója kellett. Ehhez még a csehek és románok magatartása kellett, hogy a közép-európai status quót fel lehessen rúgni. Franciaországnak és Angliának a megcsonkolt Németország és a szétvert Ausztria—Magyarország helyett és miatt hídfőállásra volt szükség. A kisantantra, mely szolgai módon hajtotta végre a clemen- ceau-i és Lloyd George-i parancsokat. Ez a „Szívélyes Egyetértés” nem szolgálta ezzel Európa üdvét, de elősegítette a kommunizmus világméretű felfejlődését, hogy később annak, egy újabb összeesküvés keretében, eszközévé is váljon, az egész a kisantant s vele Magyar- és Németország.

Wilson és Clemenceau környezetében, majd Roosevelt és Sztálin törzskarában tucatnyi „szakértő” és tanácsadó segítette hazánk „betonbadöngölését” és asszisztált a volt kisantant-államok köpönyegforgatásának megjutalmazásánál. Most pedig, hogy a versailles-i és trianoni remekmű elemeire bomlott, most, amikor már világosan lehet látni az „egész mű” Európára és magára az emberiségre veszélyes, destruktív utóhatását, ismét mi vagyunk a gyanúsak.

Ez az „Ő” felfogásuk szerint „természetes”. Mennyire illetlen, kétszeri szétdarabolás, kifosztás és vég nélküli jóvátétel-fizetések után — alig néhány évvel — a megjutalmazottak fölé emelkedni. Gazdaságilag és erkölcsileg egyaránt! Ezért követelik nyugaton és keleten a napi elhatárolódást a job- boldaliságtól, a fasizmustól és ezért kellene nekünk tiltakozni még az ellen is, hogy ősi magyar területek, netán népszavazás útján vagy nemzetközi döntéssel visszakerülhessenek.

Magam, bízom a történelmi igazságban. Az ezeréves tapasztalatok szerint Klió időnként feladja a „történelmi magaslabdát”. Aki felkészült, az leütheti. Emberek és népek megkaphatják, vagy kiharcolhatják ezeket a lehetőségeket. Úgy vélem, hogy elérkeztünk ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor ismét magaslabdát kaptunk. Most nem habozhatunk. Ha ugyanis nem tudjuk ezt megjátszani, lehet, hogy nem lesz egy „ezeréves második félidő.” Úgy érzem, hogy a történelem kereke lassan kipörgi az igazságot.

A tisztes demokrácia fennkölt Európa-házában nehéz lesz együttélni olyanokkal, akik képtelenek felismerni, hogy a bűnöket meg kell gyónni, bocsánatot kell kérni és a rabolt holminak legalább egy részét illik visszaadni, ha másként nem, képletesen. Ha, viszont erre nincs remény, akkor nem szabad még egyszer és végleg baleknak

lennünk. Egy „feltétel nélküli” integráció hazánk és nemzetünk végét jelentené. A nagy számok törvényszerűsége ránk is vonatkozik, és a nagyhal meg fogja enni a kishalat.

Nézzük csak Dánia tiltakozását és Svájc nemjét a Közös Piacot illetően! Ugye, nem hisszük, hogy a dánok és svájciak nem tudnak számolni és nem bíznának saját képességeikben? Aligha hihető, hogy a gazdasági kihívástól ijedtek meg.

Akkor mi lehet a probléma? Nem más, mint az a félelem, hogy az európai jómódúság falanszterébe integrálódva elveszítik nemzeti karakterükből kitermelt „különleges helyzetüket” és fel fognak oldódni a „fogyasztási és élvezeti” nemzetek feletti masszában.

Benedek professzor azt mondja, hogy: „aki azt hiszi, hetven év alatt a mi tekintetünkben megváltozott a politikai helyzet, téved!” Ezzel én is kénytelen vagyok mesz- szemenően egyetérteni. Ebből viszont csak egy következtetést lehet levonni: Vagy ki tudjuk harcolni önállóságunk, függetlenségünk s ebben magyarságunk létfeltételeinek biztosítását, vagy mi is eltűnünk a Kárpát-medencéből, ahogy eltűntek az avarok, a szarmata-jazi- gok és hunok. Úgy vélem, hogy Európa bennünket csak akkor fogad el, ha számára hasznosak tudunk lenni, hisz eddig is ez volt a fő szempont. De eddig ezt csak ár- pádi örökségünk elprédálásával, nemzeti erőnk felélésével, nyugati méretű fejlődésünk feláldozásával érhettük el.

Az új évezredben változtatni kell. Nincs már mit feláldozni és elprédálni. Kivételes tehetségünkkel meg kell találni a megoldást. Ez pedig nem lehet más, mint az új fejlődési trendre való mielőbbi átállás. A szogáltatások európai sőt világszintre való mielőbbi felfuttatása, amivel részben szolgálhatjuk az újra egymásra találó Kelet és Nyugat fejlődését, részben megtalálhatjuk nemzeti hasznunkat.

Hazánk a népvándorlás főútvonalán feküdt, így minden átvonuló áradat bennünket gyötört meg leginkább. Nem véletlen vegyünk ma kisország, pedig még Mátyás korában is a három legerősebb egyaránt 4-5 milliós európai hatalom egyike voltunk. Most újabb nép- vándorlás „fenyeget”. A volt szovjetország 300 milliós népei, útlevéllel és „dollárokkal” zsebükben fognak nyugatra zúdulni. Nyugat pedig előbb-utóbb megindul keletre. Csak rajtunk múlik, hogy ez az új népvándorlás új csapást, vagy extra-nemzeti jövedelmet fog-e hozni? Sáskahadként fognak-e tarolni, vagy fel tudunk készülni fogadásukra, valahogy úgy, mint az osztrákok tették Burgeníand térségében? Itt azonban többről van szó. Az új óriáspiac intelligens kiszolgálásáról.

Az első ezer évben hatalmi, nagyhatalmi politikát folytattunk, hogy úgy monjdam: kétes sikerrel. A következő ezer évben váltani kell. Meg kell tanulnunk szolgáltatni, vagy éppen szolgálni. Ettől azonban nem szabad „megijedni”. Szolgálni sokféleképpen lehet, még úgy is, hogy a szolgáltató irányítja a „megrendelő” ízlését és terveinek kialakítását. A végzett munka minősít. Nem véletlen, hogy a „szolgát” jelentő miniszter szó hová avanzsálhatott az évszázadok során és lett irigyelt funkció.

Szeretném remélni, hogy a magyarok ismét — és nem szomszédaik bosszantására, hanem javára — megmutathatják, hogyan lehet nagyhatalmi politikát folytatni. Természetesen nem fegyverekkel, hanem a szürkeállomány kimeríthetetlen arzenáljával.

Práczki István