Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-25 / 20. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JANUÁR 25.. HÉTFŐ A Tordai országgyűléstol Gödöllőig / Életfa és együvétartozás Körösfői Kriesch Aladárnál „Egy nagy — legnagyobb — kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való örömöt” — kezdődik a Körösfői Kriesch Aladár által jegyzett művészi program, amelyet a szakirodalom azóta is (a Magyar Iparművészet 1909. évfolyamában jelent meg) a gödöllői művésztelep elképzeléseit sűrítő felhívásaként kezel. A századelő eme hedonista művész-felfogása nem volt általános, a Gödöllőn megtelepedett alkotók (Körösfői 1901-ben költözik ide, Nagy Sándor pedig, sógorság jussán 1907-ben, de a családtagok majd’ mindenike részt vesz a telep, a kolónia ilyen vagy olyan munkájában — festenek, terrakottáznak. híA művészi program meznek, csomóznak stb.) szinte magukkal hozzák azt az életszemléletet, amely nélkül a magyar szecesszió — népi gyökerű, életdús — világa ki sem alakulhatott volna. A Gödöllői Iskola, bár festőkhöz, grafikusokhoz kötőjos ekképp magyarázza az iparművészet és az oktatás kapcsolatának a fontosságát: „A társadalom középosztályának (...), a földművesnek a szociális viszonyok mai állása mellett a háziiparra szüksége van, akár egy falat kenyérre”. És ezt a háziipart, miként a műipar egészét csak a művészetre jellemző ihletetséggel szabad végezni, azzal a hozzáállással, amiről tulajdonképpen a jelzett programjuk szól. A természetesség (még ha kuszán indázó vonalakban is), a mindennapi kömyzeti elemek, a nemzeti mitológiánkban fellelhető motívumok használata mind-mind azt sugallják, hogy a művészet oldaláról érkező „iparost” nem csupán a dolgok funkcionalitása, hanem azok megjelenítése is érdekelte. Egyébként ebben rejtőzik az iparművészet lényege. E sorok írója ezúttal mégsem az iparművészre, hanem a festő Körösfői Kriesch Aladárra szeretné figyelmezni az olvasót — a monumentális művészet kiváló művelőjére. Gondoljunk csak az Országház ebédlőtermének a freskóira (Bölényvadászat, Halászat a Balatonon), a Zeneakadémia 1907-ben elkészített faliképeire; és kartonjaira, mozaikjaira, üvegablakaira — amelyek a Székely Bertalan-iéle, hatalmas vitrázsok mellett (a marosvásárhelyi Tükörpalota üvegablakai) a magyar mitológia-feldolgozások feledhetetlen alkotásai közé sorolandók. Történeti kompozíciói közül kiemelkedik az 1568-as tordai országgyűlést ábrázoló olajfestménye. A millennium Körösfői Kriesch Aladár önarcképe a gödöllői múzeumban kihirdetésének 425. évfordulójára, illetve a Bethlen Gáboriéi erdélyi toleranciára emlékezve — Tőkés László szólott, tett említést Körösfőinek erről a megejtően szép festményéről. A kompozíció középpontjában, a mintegy égi sugallatként beereszkedő fényzuhatag- ban Dávid Ferenc áll, bal karját a kép sarkában álló (és úgyszintén megvilágított) feszület irányába emelve. Az erdélyi fejedelem és udvartatása a küldöttek különböző csoportjai kíváncsian, már-már áhítattal és lelkesedéssel figyelik a nagy vallásalapító szavait. A festői lélekábrázolás töKörösfői Kriesch Aladár: Tordai országgyűlés (olajfestmény) dik az indulása, az iparművészetben hozta meg a maga eredményeit. A francia tanító mesterrel dolgoztató Körös- fői-féle szövőiskola nem hiába válik az Iparművészeti Főiskola kihelyzett osztályává, ahonnan évjáratok egész sora rajzik majd ki. Máig ható, szinte társadalminak nevezhető megindoklással Ascher Alaévében festett kép a tordai történelmi múzeumban található, illetve újra ott látható, minekutána — a témájánál fogva is „zavaró képnek" a hányattatás hosszú útját kellett elszenvednie. (Alkalmam volt gyerekként látnom — s majd viszontlátnom a múzeum pincéjében, összegyűrve, penészesen.) Nemrég — a vallásszabadság kéletes. Körösfői egyik nagy érdeme, hogy olyan magaslatokra emelte a bensőnkben munkáló lelki megnyilvánulások rajzát, mint őelőtte kevesen — jó példa erre egyik kisebb méretű munkája, leánya arcképe. A Tordai országgyűlés című vászna egészében egy hatalmas üzenet: felhívás az egységre Istenben, mások megbecsülése, a másság tisztelete által is. És ez az üzenet elsősorban a magyarsághoz szólt, 1896-ban, akár csak napjainkban. Érdemes volna ismételten feleleveníteni, közelebb hozni önmagunkhoz, ha nem is a művet, de legalább a látványát. Úgy tűnik, hogy az egymás megbecsülésének a jegyében született Tordai országgyűlés hangulata, szellemisége meghatározó volt a művész további munkásságára — a gödöllői művészi program meghirdetésében különösképpen. A népi indíttatású festőművész mintha ekkor jutna el az Istenség gondolatáig, a Mindenség megragadásának a fontosságáig. (A szecesszió mindent átnya- láboló stílusjegyei, -kellékei ilyen megközelítésből is meg- magyarázhatóak!) Ennél a pontnál térhetünk vissza újra a jelzett művészi programhoz. Az öröm „tüzét szítjuk minden erőnkkel — folytatja a felhívás szövege — önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet. Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra. Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk.” Ha kissé továbbhaladunk az időben, rádöbbenünk arra, hogy a tavaly nyáron megrendezett szabadság-napon tulajdonképpen ama hagyományosan gödöllőinek nevezhető „életfát”, mint összetartó erőt köszönthettünk a kastély előtt felállított „Világfádban — József Lajos szpbrászmű- vész alkotásában. És persze, nem ok nélkül Gödöllőn. Bágyoni Szabó István Nemzetiségi folklór a Kultúra Napján A sokszínűség gazdagsága A nemzetiségi folklór est a Duna Palotában, feltárt valamit a Kárpát-medence gazdag és sokszínű kultúrájából. Nemcsak egyszerűen gyönyörködtünk a német, szlovák, bolgár, román, sokác és székely táncokban, de megle- gyintett valamiféle békeheli régmúlt szele, amikor még jól megfértek egymás mellett a különböző népek. Nemcsak hivatkoztak erre az együttesek vezetői, de a táncok megidézték az egykori monarchia hangulatát, amit csak a százszor meghamisított történelemkönyvek lapjairól ismerhettünk eddig. A béke szigete lett ez a régi BM-palota pár órára a Kultúra Napján, a népek békétlenségének tengerében. Meglepetést is tartogatott számomra ez a nevezetes este, az a sok táncos, akik gyönyörű ruháikban elözönlötték az emeleteket, a folyosókat A pilisvörösvári együttes szombaton már a Közgazdaságtudományi Egyetemen, a svábbálon lépett fel és az öltözőket. Kiderült, valamennyien magyarul beszélnek. A színpadon szlovákul, bolgárul vagy románul kurjongató éneklő fiatalok az ösz- szecsapódó függöny mögött hirtelenjében „elfelejtik” anyanyelvűket. Gondoltam én! Azonban a műsor végére, s az azt követő vacsora után kiderült az igazság: A Pilisvörösvári Német Nemzetiségi Együttest leszámítva, a többi együttesnek zömében magyar fiúk és lányok a tagjai. A budapesti Bolgár Néptánc Együttesnek — amit az 1983-as „Ki mit tud?” keltett életre — mindössze négy bolgár nemzetiségű tagja van, pedig a teljes létszámuk negyven. A Magyarországi Bolgár Egyesület támogatja és tartja fenn őket és igen-igen hálásak a magyar táncosoknak, hogy ilyen elhivatottan és magas színvonalon képviselik itthon és külföldön a bolgár kultúrát. Ők pedig hihetetlen azonosulási készséggel táncolnak a szokatlan kosztümökben, a vastapsra másodszor és harmadszor is előadják és eléneklik a „Mor- tenica”-t, ami bolgárul tavaszünnepet jelent. Nekem pedig ezt mondják: „Ha a japánok megtanulják a magyar táncokat, akkor mi miért ne ismerjük a bolgár vagy a szlovák folklór színe-javát, ami földrajzilag is sokkal közelebb áll hozzánk. Békés megyéből a szarvasi Tessedik Együttes a szűkebb pátriára jellemző, soknemzetiségű összeállítással szerepelt. a főiskolás lányok még értik a szlovákot, de megszólalni már csak akkor tudnak nagyanyáik nyelvén, ha nagyon muszáj. Viszont olyan gyönyörű szlovák dalokkal kísérik táncaikat, amihez zene sem kell. (Közben nem tudják, csak sejtik, hogy mit énekelnek.) Pedig soha senki nem kényszerítette őket arra, hogy ne beszéljék anyanyelvűket, sőt, szlovák iskolába is jártak. Csasztvan András az együttes vezetője, maga is szlovák nemzetiségű, elmondja, hogy a Zempléni Kariká- zóban ugyanaz a dal szlovákul és magyarul is megszólal. Ez is fényes bizonyítéka annak, hogy mi a Kárpát-medencében az egységet kerestük. (S még számtalan bizonyítékkal szolgál a népművészet.) — Ennek a földrajzilag zárt medencének — folytatja — legjobb együttélési formája mégis a monarchia volt, az a százszor elátkozott világ. Nagy igazságtalanság a magyarságot azzal vádolni ma, hogy beolvasztja nemzetiségeit. Az én nagyapám szlovák volt és csak akkor beszélt magyarul, ha az úri kedve úgy tartotta, mert a hivatalokban is a saját nyelvén fogadtak mindenkit. Lehessen már kimondani és én ezt megtehetem szlovák létemre, hogy a nemzetiségek fölfelé emelkedtek Magyarországon, amikor a magyarság kultúráját befogadták! Minket soha senki és semmiféle törvény nem kényszerített arra, hogy magyarok legyünk. Ezt csak a határokon kívüli szlovákok akarják így láttatni és főleg újabban. Amikor én a csehszlovákiai néptánc találkozón Dunaszerdahelyen magyar és szlovák tánccal is felléptem, megkérdezték szlovák testvéreim; „Akkor te nem vagy szlovák?”. A kettős kötődést, amivel mi gazdagabbak lettünk, ők nem is értik! Ez a baj! Közben még az is kiderült, hogy a méhkeréki román férfitáncot négy magyar férfi adta elő. A méhkerékiek nem jöttek el és ilyen színvonalon nem is tudják előadni ezt a román táncot. A Pilisvörösvári Német Nemzetiségi Együttes viszont lebilincselően szerepelt, gazdag repertoárjuk legszebb számaival. Szólóénekesük Pelle Anna még jódlizott is. Tavaly nyolcvanegy fellépésük volt és létszámuk ezer. — A magyar németségre, tájegységüktől függően hatott a régi monarchiabeli népek tánca — mondja Wencel József az együttes vezetője. — Északon a szlovák és cseh, délen a horvát és a sokác hatás érvényesült. Az anyaországi németek mondják; a magyarországi svábság népművészete a legszebb, a legváltozatosabb, a leggazdagabb. * Említést érdemel még az a nem jelentéktelen tény, hogy a rendezvénynek helyt adó Fővárosi Duna Palota, a régi BM-es kiváltságosak szigorúan zártkörű kulturális központja, néhány hete felújítva, valamennyiünk számára kitárta kapuját. (DYÓ)
