Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 23.. SZOMBAT J3 Nyílt levél a szobi polgármesternek Mellékelten visszaküldöm a polgármester úrnak a 00312 számú vásárlási utalványt, melyet a gyerek ma kapott az iskolában. Megdöbbenéssel olvastam rajta, hogy a nullától az általános iskolát befejező korig minden helyi lakost támogatnak. Nem azért küldöm visz- sza az utalványt, mert felvet a pénz, hanem azt a célt nem látom, amit ezzel el akarnak érni. A ténylegesen rászorulók ezzel nem lettek kisegítve, a nem rászorulók esetében pedig a támogatás szót nem értem. Tekintettel az ország helyzetére és a pénzügyminiszter úr nemrég elhangzott nyilatkozatára, miszerint hatalmas pénzek mennek el segélyezésekre, gondolja Ön, hogy ez segíti elő a lakosság hangulatának javulását? A nagyon szegények szinte semmit sem kaptak, a gazdagoknak pedig nem oszt, nem szoroz. A pénz az önkormányzat zsebéből viszont kikerült. Persze tudom, hogy bizonyos nagycsaládosok nagyobb összeget is kapnak. Ezt olyan „humánusan és tapintatosan” oldotta meg az önkormányzat, hogy az egyik szülőt személyesen vitte el az egyik képviselő az üzletbe. A szülőnek gyorsan ki kellett választania néhány darabot, majd a képviselő előhúzta a zsebéből a pénzt és fizetett a szülő helyett. Hasonló megaláztatásra még a kommunizmus idején sem volt példa. Ha nem lehet az adott szülőben megbízni, meg lehetett volna kérdezni, hogy mire van szükségük és az önkormányzat megvette volna. Levonhatom tehát a következtetést, hogy az úgynevezett támogatások nem segítik elő az ország hangulatának a javulását, az önkormányzat pénze viszont eltűnik. Biztos van néhány olyan többgyermekes család a faluban, akinek nem négy-ötezer, hanem tíz-ti- zenötezer forint is kellett volna. De van ilyen teljesen egyedülálló nyugdíjas is. A beváltó helyek is érdemelnek néhány szót. Ingyen reklámot kapnak. Milyen szempontok szerint maradt ki a mi üzletünk? Talán csak nem kirekesztés folyik az önkormányzat segítségével? Az üzlet eléggé közismert a községben, itt a legalacsonyabbak az árak. ... Esetleg sajnálták volna, ha néhány új vevő is felfedezi az üzletet és jól jár? Remélem a jövőben igyekeznek a falu egész lakosságára egyformán odafigyelni, hogy senki ne érezze magát kirekesztve. ... Az ilyen elosztási mód mellett az elégedetlenség ugyanaz marad, amilyen volt. Véleményem szerint hazánk nem koldus ország, a kormány szándéka nem ez. Várom válaszát a fentiekkel kapcsolatban, különös tekintettel a beváltási helyszínekkel kapcsolatban. Kendrik László Szob Háry János Pomázon Maradandó élményben volt részük azoknak, akik a minap ellátogattak a po- mázi művelődési házba, ahol a Háry János került színre. Mintegy háromszáz néző, hallgató figyelte a szokványosnak éppen nem nevezhető előadást. Hogy mi volt ebben az előadásban különös? Mi keltette fel ennyire az érdeklődést? Háry János meséjét mindenki ismeri, Kodály Zoltán zenéjében pedig már igen sokan gyönyörködhettünk. Ez az előadás azonban egészen más volt: a művet gyerekek adták elő. A Pomázi Zeneiskola, a község három általános iskolája, a csobánkai iskola és a művelődési ház közös összefogással vitte színre a darabot. Bár maga az a tény is meglepő, hogy gyerekek játékát láthattuk. A hat intézmény közös munkája, közös szereplése pedig egészen szokatlan. Eleddig legtöbbször azt láthattuk, hogy egy-egy iskola, intézmény a saját „dicséretére” rendez előadást. Most viszont a közös akarat, a közös munka volt az irányadó. Számtalanszor hallgattuk: a gyerekek elvadultak, nem lehet őket ösz- szefogni, sekélyes az érdeklődésük, nehezen fegyel- mezhetőek, és így tovább. Most viszont azt láthattuk, hogy több intézmény gyermekei közösen is tudnak szépet, maradandót alkotni. Hosszú hónapokig tanultak, próbáltak ahhoz, hogy az előadás sikeres legyen. A siker nem is maradt el: a Háry — telt ház mellett — már a harmadik előadását élte meg abban a községben, ahol az amatőr színjátszásnak bizony nincsenek hagyományai. Az előadás színvonalas, gördülékeny volt. Helytelen volna bármelyik szereplőt is megnevezni, hiszen mindegyikük képességei maximumát nyújtotta. Az előadás szünetében beszélgettem Asztai Csabá- néval, a zeneiskola megbízott igazgatójával (és egyik szervezőjével). Elmondta, hogy a gyermekek szívvel-lélekkel készültek az előadásra, maguk készítették a jelmezek egy részét is, és egyik intézmény sem akart a másik fölé kerekedni. A Háry János eddigi három előadását több mint ezren tekintették meg. (A nagyközönség lélekszáma körülbelül 15 ezer). Az iskolák tervei között szerepel az is, hogy a darabot a Pomázi Zenei Hetek műsorára tűzik. A közeljövőben tehát a hajdani Teleki-kastély gyönyörű parkjában ismét megszólalanak Kodály Zoltán dallamai és Háry füllentései. Balogh Gyula Pomáz Segélykérés az internacionalista szolidaritásért Olvasom a megdöbbentő híranyagot. Bányai Gábor az MTV nemzetközi kapcsolatok osztályáról december 10-én 15.04 perckor fax útján „segélykérő” felhívást juttatott el több jelentős ország televíziójához! Kérdéseim: 1. Hol jutott be Bányai ebbe a helységbe, amikor ki van tiltva az MTV területéről a folyamatban lévő bűnvádi eljárás miatt? 2. Ha nem személyesen ő bocsátotta útjára a felhívást, akkor kicsoda tette meg ezt helyette? 3. Milyen ellenőrzés van eme osztályon, ha: bárki, bármilyen tartalmú faxot továbbíthat a cég nevében? Ezenkívül felháborító az a fajta hazudozás, amellyel „internacionalista” szolidaritásért esedezik valaki a „sajtószabadság” védelmében, jóllehet korábban alapvetően hiúsította meg a független, pártatlan tájékoztatást!... Brezovich Károly Vác REGENY A kipirult arcú hat foglár egyszeriben abbahagyta a kanala- zást. Az ő tekintetük is a TŰZMADÁR csattogó szájára tapadt hirtelen. Ő, a TŰZMADÁR volt most a legbölcsebb, a legigazibb, a legacélosabb lény a falatnyi, az ici-pici s csak pár vármegyéből álló, elfogyott Magyarországon. Ahol naponként már csak egyszer ettünk —, de háromszor dumizták a hátunk, mint a mérges almával megnyivasztott Hófehérke hátát a hét törpe, csakhogy a torkunkból kiugorjon a „mérgezett-alma". Holott ártatlan volt az istenadta nép s semmije sem ment cigányútra. Csak a diplomatái, akik nem játszottak szerencsésen. Aztán képzelt ellenségeink nem tenyérrel verték a hátunk, ahogy a boszorkány tette Hófehérkével. De nem is ököllel verték ám a hátunkat, hanem ötmázsás bombákkal. Azon a napon Sopronban csend volt. Az Úr Katonái a harminc Szentfogoly engedélyt kapott, hogy ebéd után a zongoraszobába mehessen. Néhány éneket kedvére elénekelhessen. A székely himnusz is sorra került, a jó hír örömére. Aztán a Zenélő kút hatodik dalára is reágyújtottak. Mintha nem is Reményik írta volna a szövegét. Mintha nem is Szamosújvárról hoztam volna a dallamát, a hat Pongrátz-fiú- nak édesanyjától. A Lengyel Annuska zongoraszobájából. Mintha frissen ömlött volna a nagyfényi Kútnak bácskai friss vödréből a Hazaszeretet új éneke: »Zó i , <y< If /vtJL-ht. sílift ts* _ i w- . T íf f r r fFecske hozza a tavaszt. Galamb hozza a békét, a szarka pedig a vendéget. Bagoly hozza a halálhírt. A gólya az adócsökkentést hozza. Hatszáz dollár adó-elengedést minden gyermek után. Babonás tengerészek szerint a vihart is egy óriás madár hozza, az Albatrosz, a Viharmadár. A hófehér Albatrosz a haragvó tenger rekedt vészharangja. NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 56. Vízből él, levegőben lebegve alszik, a szelek szárnyán. A szárnyai akkorák, hogy be tudna szemfedőzni két koporsót, vagy két felborult mentőcsónakot... A befagyott Balaton veszprémi partján felröppent a Viharmadár, amikor mozgolódni kezdtek a muszkák... Erről az eljövendő viharról beszélgettem Mind- szenty Józseffel, a TŰZMADÁRRAL, amikor elpihentek már a kalapácsok a soproni zongorában, de a húrok között még zsongott a legutolsó muzsika, Reményik dalával: — Át égen, földön, folyón, tengeren, rögön, hanton és kopor- sófedelen, szeretlek mindhalálig Nemzetem! A nagyonjó Isten megadta, hogy hosszú évek után is le tudjam rajzolni a megfigyelt Lelkek és Dolgok arcát, akár tollal, akár tussal, akár ecsettel, vagy indiai színes tintával. Most nagyon szeretném megrajzolni az aranyos Tűzmadámak igazi arcát —, akinél kedvesebb, igazabb, törhetetlenebb magyar lény aligha járt még ezen a világon. Mi, újból bujdosó, bukovinai székelyek: a TŰZ- MADÁR-ba helyeztük minden bizodalmunkat. Ő vett minket oltalmába. Minél jobban fenyegetett minket a Viharmadár suhogó szárnya, annál inkább a TŰZMADÁR apai szárnyai alá húzódtunk. Körülcsipogtuk a csapdáját, ahogy a gyámoltalan fiókák szokták körülvenni nagy szomorúan az édes apamadár kaptányát, vagy az oszlopot, ahová odamadzagolták a lábát. Szerettünk a börtöne körül kújtorogni —, mint a rabbá tett ember kicsifiai, akik mindig azt lesik a salétromos ablakok alatt, hogy: — Mikor tekint ki Édesapánk a rácson, a börtönablakon? Mikor érzi meg a szíve, hogy sátoros szekerekkel itt vagyunk megint, Sopronban, a hűség városában?... A jövendőnket is a TŰZMADÁR szemeivel szerettük volna nézni. Tudtuk, hogy erősebbek a szemei, mint a Királysas szemei és melegebbek, mint a Viharmadáré. Szikár, aszkéta arcán mindig a „szem” volt a legbeszédesebb. Persze, megkérdeztem tőle a többi nevében: — Mit csináljunk most, kegyelmes urunk?... Merthogy Cen- ken, a szolgabíróság épületében külön kormánybiztosságot állítottak fel a gyors kitelepítésünk végrehajtására... — Ki a kormánybiztos? — Réczey Ede, egy nyugdíjból előhívott mérges ezredes! — Ismeri? — Személyesen nem ismerem. De levelet, azt küld bőségesen. A dunántúli falvak névsorát kéri, ahová székelyeket szórtunk szét. Na meg, sürgönyöket küld, hogy jelentkezzem. Nagyon megijedtem, amikor a levelek is, a sürgönyök is újabban elmaradtak. A ha- rangozómat küldtem el Cenkre, szimatólózás végett. A harangozom, mikor visszajött, csak annyit mondott: „Iszik s annyi! Iszik, hogy felejcsen s ejsze münköt.” Mindszenty püspök úr mosolygott. Azután elkomorodott megint és ezeket mondta: — Egy szóval sem biztatom az engedetlenségre. De nékünk most olyan emberek kellenek, mint a maga megedződött, kedves népe. Akik kétszáz éven keresztül meg tudták őrizni a nyelvüket is, a hitüket is az ezeridegenben. Nemhogy egyet is elveszítettek volna. Hanem még olvasztottak is vért magukba, a másokéból... Újból elgondolkodott és így folytatta: — Félek a futóhomoktól... Azoktól, akiket a vihar elseper. Aztán majd a nyelvüket is elfelejtik. Építkező és visszaépítkező nagy nemzetek malteros kosarába kerülnek majd és soha többé vissza nem térnek... Azt szeretném, kedves fiam, ha maguk mégiscsak ittmaradnának. Partot értek, mint a Pilgrimek, hajdanában. Húzzák be a fejüket a viharban. Nézzenek szembe a vörösbőrűekkel, az indiánokkal. Ahogy lehet... Idézni kezdte Reményik Sándor erdélyi költő kemény versét: „Fogcsikorgató türelemmel, összeszorított szájjal, Krisztuskövető, bús próbálkozással, ahogy lehet...” — Kálmán, nem volna jó sózni és cukrozni az idegen tengerek éhes mélységeit — Maradjanak! — Ahogy lehet...! S ha a vihar elmúlik, Zalában mindnyájan végleges otthont találnak! — Hogy van a súlyosan sebesült édesanyja? Hogy van a nagymama? Túl- vészelték-e már a borzalmas sebesülést? Édesanyám emlegetése úgy esett most, mint mikor könyvet dobunk a letakart cimbalomra, s csikorgó megdöbbenéssel, nem muzsikával felel a megdobott hangszer: — Jóságos püspök-atyám, igen szépen köszönöm a kérdést... Nem Székesfehérváron vannak már. Ok is Zalában vannak. Ölben, szekérben, marhavagonban, de mindig párnák közé vattázva: hazacipeltem mind a kettőt. A tüskevári körorvos vigyáz reájuk. Peru-balzsamot pedig a sümegi patikustól, nomeg a Sümegre menekült marosvásárhelyi csapatkórháztól kapok, hogy a borzalmas sebek el ne üszkösödjenek. (Folytatjuk)
