Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-04 / 2. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 4.. HÉTFŐ 13 Mondjunk igazat! (Kömyei István nagykőrösi olvasónk levelét december 31-i számunkban közöltük. Levelében azzal a fehér folttal foglalkozott, amelyet a múlt esztendő végéig tartottunk fenn arra a célra, hogy oda Ábrahám Tibor nagykőrösi SZDSZ-es országgyűlési képviselő válaszát várjuk. Kömyei István levele mellől akkor elkallódott az a vers, amelyet most közlünk.) Ha népem sorsáról az angyalok legszebb nyelvén honszeretet nélkül szólok, hegyet elmozdítok: a politika széles útján pengő érc, vagy cimbalom vagyok. „A szeretet nem kérkedik! Senkire nem acsarkodik! Nem örül a hamissággal: együtt érez az igazsággal” Szóljunk igazat! Mert ha nem; lassan de biztosan őrölnek Isten malmai és a nyelveinkre nem fognak e világ népei őszinte „Áment” mondani Ne lapuljunk gyáván! Merjük a szemeközé vágni, bátran: a hazugnak az igazat! Nem vagyunk mi lárvák! Cselekedjünk! Jer! Kongassuk meg a rozsdás vészharangokat. „Gyáva népnek nincs Hazája! Nincs otthona és országa!” Tekintsetek e világra: az élet számos példájára. Nézzétek! Ki nem fél tovább él népakaratában; nyelvben, hitben, népszokásban, igaz barátságban, jószomszédságban. Példát mutat történelmi igazságban. Hejj! Pokolfajzatok a rosszat sorra mért cselekszi- tek? A Júdás pénz elátkozott! Az önkritikáknál nem szűnnek mocskos vétkeitek? Jajj annak: ki elkárhozott! „Szolga népnek nincs Hazája! Bogáncs kerül a sírjára! Nincs Himnusza! Nincs Szózata! Nincsen szabad akarata!” Hejj! Karrieristák: mért nem meritek megmondani a hazugnak az igazat? Lesz ám nagy mosakodás akkor: amikor az igazság él törvényes jogaival: A hazaáruló pusztuljon! Ne magyarázgas- son! Ez úgy is hiábavaló! Jajj annak, ki csaló! Kínosan meglepődtem és az volt az első gondolatom, hogy a magyar rendőrség édesapja és az összes detektívek lehallgató természetes-apja, vajon honnan tudta meg ezt a csínytevésemet? Ezt a legegyenesebb görbe-utat én nem jelentettem neki. Bonczos Miklós a mérgét egészen lefékezte. — Hogy vagy, Kálmán? És mit csinálsz? A kormányzó úrhoz mész?! — Már itt vagyok. — No, ha ott vagy, akkor kérjed tőle Bácskát. így köny- nyebb lesz keresztülhajtani a dolgot a minisztertanácson. Mindig tudtam, hogy a Ma és a Holnap között van a Remény. A Ma és a Tegnap között van a Bánat. — Igazán nem tudtam még, hol van a Bánát és hol van a Bácska. De újból megszólalt a csábító telefon: — Kálmán, Futakon a Hadik-huszárok megtalálták Hadik Andrásnak a márványkriptáját a nagytemplom alatt. Vezéri botja is megvan, s külön üvegszekrényben a tábornoki kalapja is. No meg életnagyságú képe, a futaki sváb plébánia ebédlőjében. Te jó tudod, hogy ezek halotti dolgok, mint a sírkoszorú. Ne vigyük oda a te népedet, eleven, élő rózsaligetnek? Hiszen nem lenne bájosabb csattanója a ti regényeteknek, mint amit maga az Élet írt. Bácskában ti tejben-vajban fogtok fürödni. — Igen — mondtam szomorúan. — És vérben, megint, ha a háború nem sikerült. Feredünk majd, mint hajdanában, a mádéfalvi vérfürdőben. A csattanó pedig a visszatérő, bátor szerbek puskagolyója lesz... Ezeket mondtam és mégis egyebet tettem. Öt perc múlva elkértem és megkaptam Bácskát. Mintha fekete—piros Halált kértem volna magamnak és azoknak, akiket végtelenül szerettem. Szerettem, de csak makacsságból ezt is, mivelhogy rajtam kívül soha senki nem szerette őket ezen a világon. Éppen Rákosfalván kezdtem Missiót. Ballagok a templom felé Cselényi Józseffel, a nagyon híres énekessel, aki a rákosfalvai plébánia szomszédságában lakott. Szembe szalad a harangozó: — Tessék sietni, már tizedikszer csereg a telefon! A minisztériumból keresik! Bonczos ujjongó hangja mondja: — Halló, Kálmán! Reggel hétkor légy a Szentháromság utcában, a Hadik András lovasszobra mellett. Tudod-e, hogy a mai minisztertanács óta a Menekültügyi Kormány- bizottság átalakult Telepítési Kormánybizottsággá. Harminc vonatot küldünk azonnal Bukovinába. Fürdővonat is lesz köztük. Mi holnap indulunk veled Bácskába, szállást csinálni. Jól imádkoztál! Szervusz. Letette a kagylót. Ez a kattanás azt mondta: — Nincs tovább! A kétszázéves számkivetésnek vége van! A legborzalmasabb lelki szenvedések megváltókarja volt ez a kattanás. A vonatok elindultak, hogy lázas sietséggel felszedjék a bukovinai népet az utolsó emberig, két Az, ki emberen keresztül gázol: mindeneknél alábbvaló! „Bunkó népnek nincs Hazája! Nincsen hite! Nincs országa! Zörög-csörög a rablánca! Nem süt nap a hajlékára!” Magyar népünk felett ne uralkodjunk és hazudjunk! Jöjjön el az a pillanat amidőn elvünk szerint szemébe vágjuk és megmondjuk a hazugnak az igazat! Környei István Nagykőrös Függetlenül a pártpolitikától Szeretném köszönetemet kifejezni a Társaság nevében azért, hogy 1992-ben lapjuk érdeklődést mutatott az újjáéledő magyar népfőiskolái mozgalom iránt. A pártpolitikától független, állampolgári öntevékenységen alapuló tevékenység intézményesedését és társadalmi támogatását nagyban befolyásolta, hogy az olvasók tájékoztatást kaptak a saját érdekeiket és igényeiket kifejező művelődés lehetőségeiről és eredményeiről. Az a célkitűzésünk, hogy a „szabadság kis körei” számának szaporodásán és alkotó tevékenységén keresztül a mai kihívásokra válaszolva az ország jövőbe tekintő, tanuló társadalommá váljon. Meggyőződésünk, hogy a magyar átalakulás és polgárosodás egyik alapvető feltétel a továbbiakban is az önállóan gondolkodó, kurázsival rendelkező állampolgárok és az autonóm közösségszerveződés kiformálódása, erejének növekedése, amiben egyebek mellett a népfőiskolái tevékenység is sokat segíthet. Kérem, kísérje figyelemmel a továbbiakban is tevékenységünket. Sz. Tóth János Magyar Népfőiskolái Társaság Népfőiskola Intézete Egy új előfizető Nagy örömmel állapíthattam meg az elmúlt hetekben, hogy ismét van egy becsületes, tisztességes magyar napilap a nagyrészt nemzetellenes és liberális napi sajtó tengerében. Ez a magyar napilap nekem már nagyon hiányzott a negyedévenként megjelenő Erdélyi Magyarság, a havonta megjelenő Hunnia és a Magyar Fórum hetilap mellé, amelyeknek rendszeres olvasója vaREGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 39. nappal az orosz háború kitörése előtt. Ezen a különös éjszakán több jóbarátomat felvertem álmából telefonon. Volt, aki ujjongott örömében és volt, aki újabb vérfürdőt jósolt a Máféfalván már egyszer jól megfürösztött vértanú nemzedéknek. Ilyeneket mondtak: — Vulkánra ültetett benneteket Bárdossy. Vigyázzatok a bőrötökre, a szerbek karakán legények. A másik ezt mondta: — Vigyázz, mert huzatos az a futaki kripta. Rossz sugalló volt, aki titeket odaküldött, meg be bánd! Korán reggel ott voltam a Hadik szobornál, a Fehér Galamb cukrászda mellett, ahol Apponyi Albert reggelizője volt. Mihelyt kinyitották a Kormánybiztosság irodáját, jelentkeztem. Egy Új Ember, aki csak most pockolódott a telepítők közé, hogy nemsokára kormányfőtanácsos legyen belőle — végigvillogtatta szigorú monokliját: — Te nem jöhetsz velünk. Számodra nincs hely az autóban! Majd mi fogjuk kijelölni a te falud helyét, ami ellen fellebbezés nincsen. Magyarországon nincs protekció! Megdöbbentem. Azt hittem, tréfál. Tanácstalanul állottam, de egy fiatal ember, akivel már régebben együttműködtem a kormánybizottságon, segítségemre jött: — Valóban nincs hely a belügyi kocsin. Különben sem vagy esküt tett „tisztviselő”. (A tisztviselő szót úgy felcifrázta „1” betűkkel, mint a bukovinai „balladát”.) Aztán végigsimította dauerre hullámosított haját és otthagyott. Árnyékba került szegény beteg szívem ezen a szép reggelen. Még duruzsoltam is magamban, igaz, hogy csak halkan, ahogy a vasúti fék, a Westinghouse szokott duruzsolni a fékpofán, a „gyors” alatt. Élhetetlen voltam világéletemben. Tőlem örökké el lehetett venni mindent. Az uzsonnát az iskolatáskámból, bicskát, színes ceruzát és később az élet minden eredményét. Örökké vetettem és nem emlékszem egyetlen egy aratásra sem. Rohantam keservesen, lefelé az Ostrom utcán. A Margit körúti ferences templom felé, ahol a Ganz-gyár munkásainak tartottam szent-gyakorlatot. Ahogy rohantam, éreztem, hogy megöregedtem. Megvénültem, hiszen irigy, gonosz becsvággyal telt meg a szívem. Életemben most fájt először, hogy Józseffalva tüze hat magyar képviselőséget kölykezött és egy főrendiházi tagságot. Akkor ünnepeltek meg mindent, amikor harmadrésze sem volt készen azoknak a falaknak, amelyek önmaguktól dőltek ösz- sze. Marták a lelkemet a csalódások, amikor este kinyitottam gyök. Természetes tehát, hogy 1993. január 1-jétől előfizetem magamnak a Pest Megyei Hírlapot. Ismerőseim figyelmét is felhívom az Önök újságjára. Valamennyiüknek sikeres újesztendőt kívánok: Tóth Vladimir tart. honv. őrnagy Újévi fohász Először is köszönöm, hogy a karácsonyi számban helyet kaphatott írásom. Ezen felbuzdulva bátorkodom a következő gondolataimmal jelentkezni: századunk rohanó emberének egyik legnagyobb baja, hogy már el sem tudja képzelni a jót. Megfertőzte életünket az érdektelenség és az érzéketlenség. A valamikor lobogó barátságok elsorvadtak, elsekélye- sedtek, de felbomlóban vannak a hajdan virágzó kapcsolatok is. Még az élet legszebb óráit is beárnyékolja, hol ez, hol az, egy idegen gondolat, szó, tett, cselekedet, ami gúzsba köti a megbékélés akaratát. Soha nem volt ilyen nagy ellentmondás az értelem és az érzelem között. Próbáljunk ezért új életet kezdeni az új évben! A múlt olyan mint a hamu, már elhamvadt tűz. Valami már megtörtént, akár jól, akár rosszul, de elmúlt. Ne foglalkozzunk ezért a múlt problémáival és ne cipeljük tovább magunkkal! Isten kegyelemteljes rendelése, hogy a rossz feledésbe merül, de megmarad a szép és a jó. Ehhez azonban bűnbánat és bűnbocsánat kell. Ezt mindenkinek magában, saját lelkében kell először rendbe tenni. Szembe nézni önmagámmal és akit megbántottam, sokszor éppen ehhez nincs elég bátorság. Az első lépéshez kell ezért több erő és nagyobb akarat. Néha elég lenne talán egy szelíd mosoly, egy barátságos tekintet, vagy egy jó szó is. Amennyiben szabad utat engedünk ennek szívünkben, mi is gazdagabbak leszünk és indulóvá válik a drága fohász, amelyet így tanultunk: „Vezess Jézusunk / Véled indulunk / Küzdelemre hív az élet / Hadd kövessünk benne téged / Fogjad a kezünk / Míg megérkezünk” Adja meg az Isten számunkra az új évben a munkához szükséges egészséget, ami mindennek az alapja és ne tévesszük szem elől a régi életbölcsességet.: Hideg fejjel gondolkozz / Meleg szívvel érezz / Tiszta kézzel cselekedj! Dr. Kozma Elek Ocsa az egyik újságot. Telepítési harcom a Bajza-utcában kezdődött, négyezer fiúnak és leánynak a zászlószentelésén. Több zászlót szenteltem és nem volt szenteltvizem. De velem volt húsz bukovinai székely fiú, akik azelőtt való nap szöktek utánam Bukovinából Budapestre. Sorba csókoltat- tam velük a zászlót. Síró szemüket abba törülték. Ilyen lelki viharzást még nem láttam életemben, mint amilyen lelki forgószél termett ott, a négyezer aranyos magyar gyermekben. Rengeteg iskolában és száznegyvennégy egyesületben tartottam előadást a telepítés fontosságáról. Egy alkalommal a Baross Szövetségben kizárólag újságíróknak, akik másnap keservesen mutogatták a nyomdai lehúzato- kon a cenzori piros pecsétet: „—Nem engedélyezem!”... Közlését megtiltom!” Ma este felszabadult a sajtó. Mindenki írhatott a telepítésről azt, amit akart. Minden igaz magyar betű azt mondta, amit a derék mozdonyvezetők mondtak, akik úgy fogták a mozdonyon a vezérművet, hogy a szemük gyönyörködve hátra tekintett a muskátlis vonatablakok felé. A friss arcú, csudálatos népet hozták haza. A testvér, aki elveszett, de megtaláltatott. A dési állomáson a vasúti málházó az imént alázatos tisztelettel kenegette nagy soványan a vasúti bárcát a csalánzsákokra. Most kiszaladt a raktárból, mint az őrült, amikor a mozdonysípot meghallotta. Lecsepegtette örömében a tisztelgő állomásfőnök cipőjét és a fékezőtői azt kérdezte féktelen örömében: — Hányán jönnek? Mind hazajönnek?... Hány százalékkal leszünk többen, igazi magyarok? Senki sem féltette a dekás kenyerét a bukovinai magyaroktól. Az ujjongó újságcikkek százai mellett egyetlen keserű cikk akadt. Szekfü Gyuláé. Szekfü Gyula sem a dekás kenyeret féltette tőlünk. Ő a magyar nyelv tisztaságát féltette a hazatelepítendő székelyektől. A vaksi professzor, aki a Száműzött Rákóczi című könyvében száműzni akarta szíveinkből II. Rákóczi Ferencet, Erdély fejedelmét, osztrák kémjelentések alapján, a következő megokolással támadt az én népem ellen: — Eleddig a bukovinai székelység tökéletesen elfelejtette ősei nyelvét, a magyart. Betelepítésük az etnográfiái magyarság közepébe egyet jelentene a legelvakultabb merénylettel a magyar nyelv tisztasága ellen. Felhúzni előttük a sorompót! Szekfü Gyula támadására a Református Élet című hetilap felelt, mégpedig azonnal: „— Szekfü-Schneider professzor úr! Ne féltse a bukovinai székelyektől a magyar nyelv tisztaságát. Lám, Bartók, Kodály nem féltek a bukovinai mézlegelőtől. Ha majd hazajönnek valamennyien, Szekfü-Schneider professzor úrnak is módja lesz megtanulni tőlük a helyes magyarságot. Bukovinában ugyanis a sorompót nem felhúzzák, hanem leeresztik.” (Folytatjuk.)
