Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 14. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 18., HÉTFŐ 13 Nyílt levél a Flór Ferenc Kórház igazgató főorvosának Nehéz szívvel vettem a tollat a kezembe, hogy levelet írjak Önnek, de ami az Ön kórházában történt, az felejthetetlen és soha meg nem bocsájtható. Az elmúlt év december 24-én, a szeretet és a megbékélés ünnepén szívinfarktus gyanújával kórházba szállították az édesanyámat. A rohammentőben már harcoltak az életéért, szirénázva mentünk végig az úton. Az autók félrehúzódtak, hogy hamarabb célba érhessünk. A kórházba érve tapasztaltuk, hogy a sürgősségi osztály megszűnt (egy hete). Úgy érzem, ez volt a kórház lelke. A liftkezelőt nem találtuk, a mentősök nem is kísérleteztek tovább, betolták a beteget a második liftbe, amivel felmentünk a harmadik emeletre. Orvost nem találtunk, az ápolónők pedig nem tudtak felvilágosítást adni arról, hogy hol lehet. Két ápolónő is volt körülöttünk, de egyik sem mozdult, hogy orvost keressen. A mentősök indultak útnak, majd tíz perc elteltével kényelmes léptekkel megjelent a „bájos, rágógumiját rágcsáló doktornő”. A mentősök közölték a néni baját, elmondták, hogy milyen injekciókat adtak, és kérték a doktornőt, hogy sürgősen intézkedjen, mert komoly perceket veszítettek azóta is, amióta a kórházba értek. Erre a „kedves doktornő” több helyre kezdett telefonálgatni. Végül 38 perc elteltével került édesanyám a hatodik emeletre, ahol 10 perc múlva meghalt. Kérem Önt, vizsgálja ki ezt az esetet. A mentősök a tanúim, hogy milyen nemtörődömség vett körül bennünket, s ők mondták azt is, hogy ez már nem az első eset a héten. Vajon a mentősök dolga az, hogy könyörögjenek a doktornőnek: vegye már kézbe a beteget? Meg kívánom jegyezni, hogy édesanyám egy tíz éve mozgáskorlátozott embert és két kiskorú unokát — akiknek sajnos anyjuk helyett anyjuknak kellett lennie — hagyott hátra. Ki kell jelentenem, hogy sajnos, a mentősök, a trabantos, aki lehúzódott az útról, többet tettek édesanyám életéért, mint a „rágógumit rágcsáló doktornő”. Miről csattogott a TŰZMADÁR?... A bibliai „vidám adakozó” kedves készségével: földet akart osztogatni az új Ma- défalvi Veszedelem után nekünk, a földönfutóknak. A TŰZMADÁR, akinek szintén le volt már rombolva a fészke és nem volt már egy szalmazsákja sem: bibliás, csudálatos osztogatásra is képes lett volna. A mellét megvágta volna, hogy ételül: vért adjon véreimnek, ez a Kegyes Pelikán! Most is csak azt izente vélem innen, a börtönből a székelyeknek: — Valamiképpen eszetekbe ne jusson lelépni a magyar térképről, akármi is következik...! Most egy olyan kérdést tett fel Mindszenty József, amire nem szívesen feleltem. El akartam hallgatni, de már megtudta valahonnan: — Igaz-e, hogy Tito partizánjai lemészárolták Tavankút- nál a megkésett Hadikliget minden emberét? Már a férfiakat, tizennegyedik évtől a nyolcvanévesekig? — Igaz, kegyelmes uram... suttogtam, eltakarva a szemem az emlékezés borzadályától. A félbemaradt szerb Magi- not-vonal mély gödréhez állították őket, amit öt év előtt tankcsapdának ásattak a szerbek a délvidéki magyarokkal. Lepuskázták őket. A sáncok széle omladékos volt. Kezet kézhez kötöztek. Este volt már. Nem mindeniket érte találat, de zuhant a többivel...! Furfangosságból némelyik talán tetette is magát, amikor elvágódott. így aztán az eleven emberekre is reáontották a földet. Mozgásban volt a föld, amíg valameny- nyi meg nem fulladt. A TŰZMADÁRNAK a hangja egy percre elcsuklott, aztán tovább kérdezett: — Úgy hallottam, hogy Fogadjisten népe is megkésett Ma- gyarkanizsa és a Tisza között. Mi van ezekkel? — Ezek a topolyai volt zsidótáborban vannak —, feleltem. — Mármint a fehémépek. A férfiak pedig a szabadkai gőzmalomban. De ezekkel igen emberségesen bánnak. A vérbosszú kielégült Tavankútnál, Újvidékért is, amiben semmi részünk nem volt. Most aztán megcsöndesedtek a szerbek is. — Meddig? — Nem tudhatjuk. Egy kis sajtszaga is van ennek a fogad- jisteni dolognak. — A szabadkai villamos művek felrobbantásakor megszorították a menekülő partizánokat. A székelyek meg elbújtatták a szerbeket a nagy disznóság és a hétnapos sötétség után. Csak azért, hogy egy nagy „Istenőrizz” idején majd a szé- kelység is irgalomra találjon a bosszúért lihegők előtt. Ezért Soha nem fogom elfelejteni kiszolgáltatottságomat, bénaságomat, hogy miért nem ráztam fel „álmából” azt az embert, aki esküt tett Isten és ember előtt: életet ment. Megítélésem szerint nagyon fontos lenne visszaállítani a földszinti sürgősségi osztályt. Személyes tapasztalatom ez, de mások véleményét is tolmácsolom. Az ottani főorvos a beosztottaival együtt nagyon becsületes, jó munkát végzett. Igazi csapatmunka volt. Kérem, vizsgálják ki ezt az ügyet, mert a doktornő vagy nem érti a munkáját,' vagy felelőtlen, és akkor nem való orvosnak. Ezenkívül kérem, figyelmeztesse a felvételi osztály dolgozóit, hogy amikor halotti bizonyítványt állítanak ki, akkor ne viháncoljanak két betű leírása között. Remélem, a tárcsái kórház statisztikája nem olyan rossz, hogy reggeltől estig ilyen bizonyítványokat kell kiállítani. Azt hiszem, hogy nekik csak egy halott volt a sok közül, de van, akinek az egyetlen. Lelki sérülten, összetörtén és olyan benyomással jöttem el Önöktől, hogy kellő odafigyeléssel, gyors beavatkozással meg tudták volna menteni az édesanyám életét. Kérem, vizsgálatának eredményét közölje velem. Hegedűs Ferencné 2100 Gödöllő, Stromfeld S. 6/A XI3. Bocsánatot kérek Két éve nemzetiszínű magyarok társaságában olvashattuk e szavakat: „Tudjuk, merjük, tesszük!”. Mivel magyarázat nem volt mellékelve, elgondolkodtam, mit jelenthetnek ezek a lakonikus és sokat mondóan sejtelmes szavak. Volt azonban egy (mint később kiderült — hamis) támpont e rejtvény megoldásához. Mégpedig egy röplapon: „Soha többé kommunizmust!”. Ez volt a cukormáz a csalin, s én — naivan — bevettem: rájuk szavaztam. Később gyanút fogtam, mert a „mieink” az Országházban „csípőből tüzeltek” mindenre, akár fehér volt, akár fekete. A kátyúkból kifelé igyekvő ország kerekét állandóan „konstruktive” megkötötték. Mert aztán kibújt a szög a zsákból: az elmúlt év december 9-én a 20 órakor kezdődő TV Híradó tudtul adta, hogy Pető Iván (SZDSZ-elnök) és Nagy Sándor (a volt MSZMP politikai bizottságának tagja) érdekegyezségre léptek. Hát ezt TAKARTA a „Tudjuk, merjük, tesz- szük!” Nagyon szégyellem magam a szavazatomért, de ki kell írnom a nevemet, mert csak így várhatok bocsánatot a ballépésemért a magyar népemért. Csépió' István Kismaros A gyalogosok védelmében A Nagykáta környékén élők örömmel vették tudomásul a Pest Megyei Hírlap demokratikus átalakulását. A kivételezett városi oldalak megszüntetésével több hely jutott az elhanyagolt területek híreinek a megírására. így, más településekhez hasonlóan, a mi térségünk problémái is egyre inkább megjelennek az újságban. A volt MSZMP tagjai, akik ma jelentős pozíciókat töltenek be, természetesen fogcsikorgatva vették tudomásul az egyik fő bázisuk elvesztését. Ok mindig támadni fogják az újságot, addig, amíg azt vissza nem szerzik. (Reméljük, erre nem kerül sor — A Szerkesztőség.) Most egy közérdekű problémára hívom fel a nagyká- tai polgármester figyelmét. A Nagykáta központjában lévő üzlet- és bazársor előtt kulturált, szép kivitelű sétálórészt alakítottak ki a gyalogosok számára. Ennek ellenére megengedte a polgármesteri hivatal, hogy az autók, rakodás céljából, behajtsanak az előlük lezárt területre. Ezért ide nemegyszer még a teherautók is felállnak és rakodnak, nem is beszélve az itt parkoló személygépkocsikról. A gépjárművek, motorkerékpárok, segédmotorkerékpárok és kerékpárok sétálóutcában való közlekedése súlyosan veszélyezteti a számtalan gyalogost. Mi, nagykátai polgárok, nem értjük, hogy a közterület felelős kezelője, vagyis a polgármesteri hivatal miért nem intézkedik a gyalogosok biztonsága érdekében. Nem tudjuk, hogy mikor fogja innét az autókat és a másfajta járműveket végre kitiltani. Vagy talán megvárják, amíg elütnek valakit? Kovács Sándor Nagykáta REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 51. „sajtszagú” ez a história. Node egy kis igazi sajt is volt a dologban. — Mennyiben? — Annyiban, kegyelmes uram, amennyiben egész Bácska és a Bánát juhászatát a Bukovinából telepedett székelyekre bízták. Persze, azokra, akik ottrekedtek. Valami hétezer juhot szedtek össze a szerbek az elhagyott falvakban. Miklós Gábor volt a legfőbb juhász, andrásfalvi származék. Mielőtt átsétált volna a hétezer juhocskával Magyarországra Csá- kovánál, hogy egy akol legyen és egy pásztor, azelőtt ő óriás sajtokból megcsinálta a Kun László szekerét, vagyis a kerekeit. — Fiam, nemigen értem még a székely facsarosságot. Beszéljen világosabban! — Kegyelmes uram, szégyenlem mondani, de keréknagyságú, nagy sajtok kezdtek gurulni Belgrad felé. A horvát származású Tito: nagyon megszerette a székely sajtot. A potyát pedig örökké szerette. Egy testőrkapitány szokott jönni a sajtokért. Azért mondtam kegyelmes úrnak, hogy sajtszagú egy kicsit ez a bácskai história. De hát legalább megmaradtak. Az emberek is, meg a juhok is. Nem féltem én ezt a viharvert, edzett népet, akármi jöjjön. Ők majd tovább főzik a zsendicét. Most a sajtról sokkal kellemesebb dologra tértünk. Mindszenty püspök úr egyszeribe akarta megtanulni a rozsdás szótárát annak a népnek, melyet itt, a börtönben fogadott a gyermekévé. Ősi muzsikájuk lelkét szerette volna megismerni. Leültetett a zongorához. Néhány paptestvért is behívott. Egy rendőr is beóvakodott, miután néhány válogatott rendőrőrmester vigyázott az Úr Katonáinak erre a szomorú börtönére. Kodály muzsikájától már csak egy lépés volt a Zenélő Kútig. — Milyen dalokat muzsikált a magyar Rádió kedvence, a Zenélő Kút? — Hat különféle dalt muzsikált, kegyelmes uram. Bemutatom az elsőt, a legegyszerűbbet: Megy a gőzös, visz a gőzös Kanizsára. Horthy Miklós, Teleki Pál országába. Szívünk-lelkünk: hazavágyik, Meg sem állunk, ki se szállunk mi hazáig. Kaján mosoly jelent meg három arcon. Mindhárom növendékpap volt, és kitűnő muzsikusok lehettek, az új nemzedékből. Nem vártam meg, hogy a mosolyból kritika legyen. Mindjárt reátértem a „Hatodik Dalra”, amit Kolozsváron szerzett a Donáth-úti remete, Reményik Sándor, Istenhez költözött, drága barátom. A vershez a dallamot Fráter Lóránd aranyos lelki örökösével írattam Szamosújváron, amikor Székely Alberttel a Zenélő Kutat építettük, Bácsjózseffalván. — Kegyelmes uram — mondtam, miközben a legalkalmasabb hangnemet kerestem a zongorán. — Kegyelmes uram, most annak a nótája következik, aki örökbe fogadta ma a bujdosó székelyeket a börtönében. A kút szerkezete a szerbek tulajdonában maradt. De a dallam élni fog. Akkor kezd majd igazán élni, amikor Mindszenty József már nem lesz rab, s mi is „rabok tovább nem leszünk”. Amikor az egész ivlág Mindszenty Józsefről fog beszélni. Amikor ő lesz a szíve és a rugója a körülötte ketyegő Rabóráknak. A szeme nagyot villámlott Jézus Emberének, aki a hízelgést tartotta az élet legnagyobb gyalázatosságának. De akkor már rázendítettem a Zenélő Kút hatodik dalára a meleghangú zongorán: Mi vagy te nékem?... Szomjamra ital, Sebemre ír s bánatomra dal... Tűzhely, amelyhez térni sohse késem, Márvány, amelybe állmaimat vésem. Át égen, földön, folyón, tengeren, Rögön, hanton, koporsó-fedelen: SZERETLEK MINDHALÁLIG, NEMZETEM...! Már Szombathely határában zötyögtem egy kocsin, mely Isten nevében az úton felszedett. Nyálkás, gyalázatos beteg idő volt, de még mindig zúgott a fülembe a soproni zongora szava. És különösképpen Mindszenty minden szava és minden ígérete. Nem is tudom, hányadik kilométerkőnél kezdtem el fúmi-faragni magamban a Kún László szekerét. Szombathelyen megpihentem a Püspökvárban, ahol Kovács Sándor volt immáron az új püspök. Kultúrházának dobogóján többször voltam szívesenlátott előadó vendég Kecskeméten, abban az időben, amikor ő kecskeméti apát-plébános volt. (Folytatjuk)
