Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-15 / 12. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP EMLEKEZES 1993. JANUAR 15.. PENTEK E gyszer tanúja vol­tam, amikor J. meg­szemlélte tüzérségi figyelőnket. Nála jobban beijedt embert még alig láttam. Igaz, olyan helyen járt, ami szokatlan volt számá­ra, s ahol néhány nappal az­előtt egyik századosunkat, Noszky Tamási halálos fejlö­vés érte. Ahogy behúzott nyak­kal közeledett ezen a terüle­ten, az tragikomikus volt. Hadd jegyezzem meg, hogy az imént említett, meglehetősen ellenszenves Noszky Tamás halálával kapcsolatban erősen tartotta magát az a híresztelés, hogy nem „távcsöves puská­val fölszerelt orosz fejvadász mesterlövész”, hanem egyik katonája röpítette koponyájá­ba a halálos lövést. Beosztott­jai nem szerették, sőt sokan gyűlölték. Egy ilyen „nyírhat­ta ki”. Az akkori helyzetben valóban nagy fantázia kellett a hivatalos jelentés megfoglma- zásához, a fejlövész mesével. Még annyit J.-ről, hogy a há­ború után a Vérmezőn volt nappali parkőr. Vashegyű bot­ra szúrkálta fel a szétdobált pa­pírdarabokat, s fegyelmezte a helytelenkedő gyerekeket. A „civil életben folytatott" kato­náskodáson kívül máshoz nem nagyon értett. * Nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor az ezredpa- rancsnokságot utóda, Szarka Ist­ván ezredes vette át. Ő jóvágá­sú, nyugodt, bizalomgerjesztő, mosolygós képű „úriember” vöt, jóadag civil beütéssel. Pesti társaságok kedvelt tagja, bridzs- partnere. Senkit nem kínzott, igyekezett „elegánsan" elvisel­ni a nehézségeket. De amikor látta, világosan látta a végpusz­tulást, segédtisztjével — Báthy Zoltán századossal együtt — egy gépkocsiba vágta magát, s egy megbízható kocsivezető ti­zedessel előrement (Hátrafelé, Kijev felé!), azért persze, hogy szálláshelyet készítsen a később érkező, szedett-vedett menekü­lő különítménynek. Egyik-má­sik helyen megvártak bennün­ket, intézkedtek, s mentek to­vább, minél távolabb a veszé­lyeztetett helyekről. A legtöbb hivatásos tiszt ugyanígy cseleke­dett, tartalékolandó magát arra az időre, amikor majd „szükség lesz rá”. Ennek a magatartásnak volt aztán a következménye, hogy a hivatásos tisztek nélkül maradt visszavonuló egységek­nek leginkább tartalékos hadna­gyok, vagy akár zászlósok let­tek a „rangidős” parancsnokaik. Én is egy voltam ez utóbbiak közül.” Amikor március közepén — Vaszkovicsiban — hosszabb időt töltöttünk, két alkalommal segítettem ki Szarkát bizonyos nem neki való feladatból. írtam neki egy máricus 15-ei beszé­det, majd én tartottam meg az úgy ahogy összeszedett katonák­nak egy beszédet a doni hősi ha­lottak érdemeiről... Szarka szeretett lovagolni. Gyönyörű téli hóesésben több­ször hívott engem is, menjek vele. Ezek az alkalmak kato­náskodásom legkedvesebb él­ményei közé tartoznak. Nagy passzióm a lovaglás. A tüzér­séghez is főleg azért mentem, hogy megtanuljak lovagolni. Minősítésemben mindig ben­ne is volt: „jó lovas”. Hogy most egy kicsit több alkalmam is nyílt rá, mint éppen szeret­tem volna, az már nem tőlem függött... Később Pesten egy­szer meglátogattam Szarkát Baross (vagy Üllői?) utcai la­kásában. Jól elbeszélgettünk. Ha jól emlékszem, ő cipészke­désbe fogott háború után. Ju­hász Edus is talpraállt. mások pedig, mint Enyedy Laci. Ná- day Zoli jelentős polgári-mű­szaki pozíciókat töltöttek be. A helyzet teljes áttekintése után nem sokat teketóriáztak. mint valami csodalényre. En­gem is hatalmába kerített sze­mélyiségének varázsa. Igazi hősi regényalak, aki a fronton — kezében fütykössel —, nagy lapátfülével ide-oda, mindenü­vé benéz, behallgat, mindenről tud, s puszta megjelenése vala­miféle biztonságérzetet kölcsö­nöz embereinek. Csak megy, megy, hosszú léptekkel, kezé­ben fütykösével, s néha még fü- työrészik is halkan. Csajkáját mindig maga mosta ki: én et­tem belőle, én is mosom ki. Szó­ba sem kerülhetett, hogy valami ürügyet keresve kivonja magát a fedezékben a nagy deszkaaj­tót, amikor figyelőnk környékét aknatámadás érte. Nem felej­tem el: egyszer szobájában vol­tam, amikor a tüzelőállásból (ahová befészkelték magukat a galambok!) telefonjelentést ka­pott: „Az állás közelében az er­dőben, elfogtak három orosz fér­fit, feltehetően partizánok.” — Rövid parancsa: „Tarkón kell őket lőni. majd a végrehajtást je­lenteni...” Eddigi rossz tapasz­talataim alapján nem szóltam bele, de arcomon láthatta a meg­döbbenést. Egy alkalommal me­gint nem nagy egyetértést látha­kétségtelen katonai erényei is. Ilyen volt a parancsteljesítés és a háború komolyan vétele. Elhit­te mindazt, amit hivatalosan szajkóztak, s — karrierét építen­dő — mindent elkövetett, hogy érdemeket szerezzen. * Sipos fő támasza a kimagas­lóan etikus, komoly Belcsák Barna zászlós volt, akinek Si­pos szavát vette, hogy háború idején nem hagyja el ütegpa­rancsnokát. Nem is hagyta el. Ott halt meg vele együtt, pisztoly- lyal kezében, lövegei mellett. Harsányi István A másik Don (V.) Tisztek hasznos civil tagjaivá váltak társadalmunknak. * Koperniczky Lajos alezredes volt tüzérezredünk pozitív pél­daképnek mondható igazi hiva­tásos, ízig-vérig katona mentali­tású törzstisztje. Rendkívül egy­szerű ember volt, kissé befelé forduló, hiteles személyiség. Mindig szívesen beszélgettem vele, ha alkalom nyílt rá. Hosz- szabb ideig tervezgettem, hogy interjút készítek vele. Ennek jegyzetei megmaradtak note­szomban. Most összeszedem a kiböngészhető följegyzéseket, s próbálok róla egy kis portrét raj­zolni. Olyan egyszerű és elnyűhetet- len volt, mint katonai példaké­pe: Hannibál, akiről közismer­tek a legendák. „Sokszor látták őt komisz katonaköpenyegébe burkolózva aludni ott, ahol el­nyomta az álom” — írja róla egybek közt Livius. Koper- niczkyről is legendaszerű epizó­dok keltek szárnyra. Hogy min­taszerűen gondoskodott beosz­tottjairól. Saját kis személygép­kocsiját nem grasszálásra vágy menekülésre, hanem közügyek intézésére használta fel. Már a kifelé menetelés közben el-el- tűnt időnkint, s kocsijában ne­megyszer 200 kenyérrel tért „haza” egységéhez. Szeretett furkósbottal járni, s a legénység körében az a legenda terjedt el róla, hogy „nem fogja a golyó”. Bejárt minden első vonalat, s a gyalogosok között is nagy híre volt. Mindenki szerette, sőt ra­jongtak érte, akik közelebbről ismerték. Hősnek, igazi férfi­nak tartották. Zsebében mindig volt két kézigránát. A fejhallga­tó éjjel is a fülén volt, hogy min­den jelentést első kézből ismer­jen meg. A távbeszélő' vonal- vizsgáló járőrrel együtt sokszor részt vett az összeköttetés minő­ségének ellenőrzésében. Min­dennek maga nézett utána. Gya­logságunkat, főleg selejtes föl­szerelése miatt, nagyon rossz­nak tartotta. Ha a 23/11. tüzérosztály em­berei összegyűltek beszélgetni, néhány perc múlva biztosan rá­terelődött a szó. Egekig dicsér­ték, s róla senki semmi rosszal­ló, elmarasztaló szót nem hall­hatott. Sokan úgy néztek rá, a tűzvonalból. Elrendelte, hogy ha meghal, tegyék be kis kocsi­jába, öntsék le benzinnel, és égessék el. Ez így is történt. 1943. január 18-án, Goncsarov- kán, a gyalogosokkal együtt har­colva esett el. Hólyaglövést ka­pott. Kocsija lángjai között fe­jezte be legendás életét, miután kilőtte utolsó pisztolygolyóját, eldobta két kézigránátját. Koperniczky személyisége tott arcomon. Ennek az lett az eredménye, hogy 3x24 órás szolgálatra, vagyis 72 órára ott­felejtett a felderítő szolgálat­ban, ahol a váltás 24 óránként történt. Ettől kezdve már nem­csak ábrándozni kezdtem arról, hogy jó lenne ettől az embertől megszabadulnom, hanem körül is néztem, mit lehetne tenni. Kapóra jött, hogy az ezred­törzsben egy sátoraljaújhelyi — Az 1943. február 18-án hősi halált halt Koperniczky La­jos alezredes, a 23/11. tüzérorsztály parancsnoka Gon- csarovkán legpozitívabb fronti emberélmé­nyem volt és marad is életem végéig. * ■ Báthy Zoltán századós tüzér­ezredünk segédtisztje. Tipikus korlátolt ludovikás tiszt. Kap­kodó, színvonaltalan, parancs- betűrágó. Több szót nem érde­mes rá vesztegetni. * Sípos József „bezupált" had­nagy katonai karrierre áhítozó civil. Többször láttam páni féle­lemben, ahogy húzta maga elé talán Tárnái nevű — félelemre­korder zászlós idegösszeroppa­nást kapott, bár neki volt a leg­gondosabban kiépített bunkere, amelybe minden alkalommal ész nélkül berohant a legkisebb vészjelre. Ő volt az elődöm az ezredtörzsi beosztásban, amit én 1942. október 4-én foglal­tam el. Egy rövid nap alatt átad­ta az „irodát”, elmagyarázta a tennivalókat, s amilyen gyorsan csak lehetett, ellépett szabadság­ra. Nem is jött többé vissza. így szabadultam meg fronti Leóm­tól, Sipos Jóskától. Egyébként Síposnak voltak Tudjuk, hogy mindketten eles­tek Kopemiczkyvel együtt. S hadd írjam még ide: A visszavo­nulás egyik legnehezebb szaka­szában Belcsák Barnánk címére hazai csomag érkezett. Gondos, féltő felesége valami finom sü­teményt és egy kulacs tiszta al­koholt küldött neki. A mindnyá­junk által fenntartás nélkül sze­retett Barnánk emlékére meget­tük, megittuk a csomag tartal­mát. Közben ismételten emle­gettük: Barna egy korlátolt, kar­rierista bezupált tisztnek adott szava miatt maradt ott. Enélkül talán elkerülhette volna a halált. Nekem szerencsém volt, hogy áthelyezésemmel immár másod­szor szabadultam meg az in­kább biztos, mint valószínű ha­lál karmaiból. Etlényi László hadnagy, foga- tos tiszt visszavonulásunk felejt­hetetlen emberélménye. Szabad­ságáról tért vissza, amikor csatla­kozott visszavonuló részlegünk­höz. Nyitott szemű, gyakorlati­as, higgadt, megbízható jóbarát. Mint afféle vonatosnak mindig nyitva volt a szeme, s szerzett, amit lehetett. így idejében fölfe­dezte a Boldizsár Iván könyvé­ben is megemlített kodenzovói raktárszéthordást. A legénység­nek is megengedte a „gyűjtést”, a tisztek számára pedig szerzett jó csomó vajat és egy láda pálin­kafélét, egyesek szerint német fa­szeszt. Mind a kettő kincs volt számunkra a visszavonulás ké­sőbbi szakaszában. Krumplit szinte mindenütt lehetett szerez­ni, ami egy kis hagymával, vaj­jal elkészítve kitűnő, tápláló ele­delnek számított. A pálinkaféle pedig, még ha netalán faszesz volt is, akkor is igen jól esett a dermesztő hidegben. Laci na­gyon körültekintően beosztotta a szerzeményt, így sokáig tartott. Kinek jutott volna eszébe pa­naszkodni amiatt, hogy hetekig napról napra ugyanazt a fajta me­leg ételt kellett ennünk? Lacival — a tartós együtt gyaloglás, azo­nos nehézségek átélése idején — kapcsolatunk barátsággá érle­lődött. Miskolcon is többször föl­kerestem később. * Bogáthy Béla tűzszerész hadnagy kitűnő pozitív figura volt. Mi, a híres vívónő után, csak Ernának hívtuk. Arról volt nevezetes, hogy egy egész sorozat szájharmoniká­ja volt, s ezeken mesterszin­ten, szinte zenebohóci virtuo­zitással játszott. (Lásd: Édes­anyám is volt nékem). Legna­gyobb szereplése 1942 And­rás estén történt. Ekkor csodá­latosan tiszta holdas-havas este átszánkáztunk egyik üte­günk tisztjeihez. Már nem is tudom, ki volt közülünk And­rás. Annyi biztos, hogy re­mek jó vacsorával, itallal vár­tak bennünket. Sokat beszél­gettünk. Náday Zoli mint me­móriavirtuóz produkálta ma­gát, Béla pedig muzsikált, muzsikált, szívvel-lélekkel... Ő sem került haza. * V olt közöttünk egy kassai zászlós, em­lékezetem szerint Regéczy Gézának hívták. Kitűnő karikaturista volt. A Borbála este — amit a lehetőségek határai között a fronton is megünepeltünk — igen nagy sikere volt telitalá­lat rajzaival. Nem tudom, mi lett vele. A Borbála-esten még tán­coltunk is. A tiszti konyhán dolgozott két fiatal orosz nő. Natasa volt az egyik, talán Lí­dia a másik. Natasa igen szép volt, s nagyon szívesen táncol­tunk vele, Kásás őrnagy, ak­kori vezérkari tisztünk nem kis megdöbbenésére. Hogy jut eszünkbe, hogy az „ellen­ség lányaival” táncolunk? De hát jó kedvünk volt, s nekünk ilyenféle gondolataink vagy éppen gátlásaink igazán nem voltak. — Ez a Kásás őrnagy a tipikusan korlátolt tisztek közé tartozott. Egyáltalán nem volt rajta fölfedezhető semmiféle — jó értelemben vett — vezérkari zománc. Egy vele kapcsolatban átélt epizód talán mutat valamit személyisége színvonalából, katonatípusából. Naponkénti jelentéseim so­rán rendszeresen találkoztam vele. Egyik ütegünk egyszer, hogy létét bizonyítsa, néhány lövést zúdított egy „feltétele­zett” ellenséges géppuskaál­lásra. Az ütegparancsnok je­lentésében így fogalmazott: „megzavartunk egy géppuska­állást”. Ám az osztály, ponto­sabban a támadó csoport pa­rancsnokát nem elégítette ki ez a megfogalmazás. Sokkal szebbenn hangzanék, ha azt mondanánk, hogy belőttünk egy ellenséges géppuskafész­ket. Én már az így módosított szöveggel mentem Kásás őr­nagyhoz, aki mindenképpen azt akarta kivenni belőle, hogy ez nem belövés, nem ki­füstölés vagy ehhez hasonló volt, hanem megsemmisítés. Én elmondtam, hogy erre vo­natkozóan semmiféle adatunk nincs. De Kásás tovább erő­szakoskodott, mire én azt mondtam, hogy az sem lehe­tetlen... A „haditett” híre más­nap már így jelent meg az ez- redparancsban... S hány ilyen felfújt, minden komoly, reális alapot nélkülöző hadijelentés jelent meg kilövésről, meg­semmisítésről. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents