Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-11 / 8. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JANUÁR 11., HÉTFŐ Új magyar filmkomédia A játék mint valós érték A főszereplő' és rendező: Koltai Róbert Január 15-étől látható a mozikban a Sose halunk meg című optimista filmkomédia, a Hunnia Filmstúdió produkciója (forgalmazza a Hunnia Plusz Kft.) — tudtuk meg minap a sajtóvetítéssel egybeköt tött fogadáson. Miről is szól a beharangozott filmújdonság? Egy piacozó vállfaárus kiemeli közvetlen családjából máié unokaöccsét, és magával viszi, hogy felkészítse az életre. Három dolgot ígér neki: kaját, piát, nőt, mivel ezek a világ általa megragadható tárgyi értékei. „Csak az a tied, amit megeszel" — biztatja. és a néző a másik két érték tekintetében is éni az intő szót. Erre Imi unokaöcsi is rájön menet közben. A Koltai Róbert és Nógrádi Gábor írta sztori nem szimpla ügy: jelen van benne a sokféleképpen magyarázható, de önmagában is valós nem-tárgyi érték, a játék. És ott van persze a pénz, centrális helyzetben mint szükséges se jó, se rossz: a játékhoz szükség van rá, kölcsön lehet kérni, el lehet játszani, végeredményben maga a nagy nyeremény is pénz, bármily elérhetetlennek tűnik az ügetőn. Hogy végül nyer-e az öreg sokadik csalhatatlan tippjével, az utolsó pillanatig kételyes marad annak ellenére, hogy ezt a poént alaposan elő kell készíteni, és elő is készítették a szerzők. Ugyanilyen pontos drama- turgiájú a másik főszereplő, az unokaöccs meséje, amiből a megoldás szakszerűsége mellett kiemelendő a fiú férfivé avatásának szédületes humorú, apró munkával való felépítése — ami természetesen a férfilét első aktusában tetőzhetne, azonban a tisztes tartózkodással tudtunkra adott szex hatásában mutatkozik meg valójában. A botlábú fiú egycsapásra megtanul táncolni, és pillanatok alatt hű mása lesz mintául kapott nagybátyjának. A táncmulatság, ami néhány apró vonásában a szintén a hatvanas években játszódó olasz filmek csinnadrattás (és szimbolikus) népünnepélyeit idézi a kor hazai gyakorlata mellett, a film ritmusához képest kissé hosszú lenne, ha ez a film nem elsősorban azoknak készült volna, akik akkor voltak fiatalok. A kor slágerei visszaandalítanak az ifjúságba (a beleszőtt rendőrjelenettel együtt), és ez nagy mértékben tágítja a film világát: egy kis időre bevonja a nézőt is a játékba, másik oldalról azonban emlékeztet a nem is olyan régen véget ért kor gumibotból vert kerítéseire. Gyuszi bácsi sokféleképpen értelmezhető országkörüli kalandsorozata, amit Halász Gábor kamerájának segítségével láthatunk, jó szórakozás mindamellett, hogy — szerencsére nem túl hangsúlyos — mély rétegeiben a hatvanas évekbeli szabad egzisztencia veszélyes életéről szól, könnyen általánosítható érvénnyel. A lényeg azonban a másfél órányi derű, olyan film sajátja, amely már lábon elkelt Németországban is, mint ezt Nógrádi Gábor elmondta. Szerzőtársa, Koltai Róbert, akinek első film- rendezése ez, a főszereplője is a filmnek: ő a valóban élt Gyuszi bácsiról beszélt, aki annak idején hazaugrott repülővel, hogy fogadhasson, és a verseny után vonattal sietett vissza magára hagyott unokaöccséért Pécsre. Koltai persze hatalmasat komédiá- zik a maga filmjében is, és mellette említendő az Imi szerepében elragadó Szabados Mihály is. Jordán Tamás féltékeny vigéce többdimenziós, nagy játék, és partnere, Kathleen Gáti jó társa ebben. Deutsch bácsi, a tánctanár Csákányi László utolsó film- szerepe: méltó búcsú a vászontól. Szitányi György Közös tárlat Aszódon Január 15-éig tekinthető meg Gábri Albert festőművész és tanítványa, Lipták Gábor árusítással egybekötött kiállítása az aszódi Vécsey Károly Helyőrségi Klubban, az intézmény nyitvatartási ideje alatt. Gábri Albert 1935-ben született Gáván. A Képzőművészeti Főiskolán Barcsay Jenő és Domanovszky Endre tanítványa volt. Budapestről 1976 au- gusztásában költözött Tápió- györgyére, ahol csend és nyugalom veszi körül. Itt kisebb közösségben él ugyan, mint a nagyvárosban, mégis itt érzi először igazán, hogy „otthon” van. Sztán István ezredes, az aszódi helyőrség parancsnoka a jobbágyi helyőrségi klubban látta először a munkáit, s úgy döntött, meghívja a művészt Aszódra. Gábri egy hétig élt a laktanyában, ahol befejezhette korábbi festményeit, s újakat is készített. Körülbelül tizenöt képet hagy a laktanyában, melyek egy része a katonai életből ihletődött, más része Aszód neves épületeit, így például az evangélikus templomot vagy a helyőrségi klub épületét ábrázolja. A kiállítást a mostoha időjárás ellenére is szépszámú érdeklődő előtt a parancsnok nyitotta meg. Mint elmondta, Gábri Albert Aszódról a közeli, bu- jáki honvéd üdülőbe utazik, ahol a szép táj újabb művek elkészítésére késztetheti. B. G. Szentendrei találkozás Urbanizáció és kultúra ürügyén Urbanizáció és kultúra — ezzel a címmel tartottak tanácskozást január 8-án és 9-én Szentendrén a Pest Megyei Közművelődési Információs Központban. Négy szekcióban ültek ösz- sze a szakemberek, melynek során a következő témáról esett szó: Gyermekek és fiatalok szociális, kulturális helyzete; Helyi nyilvánosság és a nagyvilág; A népművészet és az amatőrművészek közösségei; Felnőttképzés. A bevezető együttes ülésen megjelent és előadást tartott Kulin Ferenc országgyűlési képviselő. Előadásában a médiatörvénnyel foglalkozott. Szükségességének indoklásaként első helyen említette, hogy nálunk a tömegkommunikációs forradalom és a politikai változás egybeesett. A lehetőség, hogy a néző átkapcsolhat külföldi adókra, előtérbe helyezte a kérdést: tudunk-e olyan kínálatot nyújtani, mely felveheti azokkal a versenyt, magyar nyelven magyar kulturális értéket közvetítve. Juhász Judit kormányszóvivő előadásában arról értékezett, mi a hír szerepe az újságírásban, és mit jelent a hír a szóvivő számára. A felszólaló szakemberek elsősorban a szakterületükön adódó gondokról beszéltek. Az önmagukban értékes felszólalások azonban — enyhén szólva — elmentek egymás mellett, s nem kötődtek az Urbanizáció és kultúra ösz- szefoglaló címhez sem. Úgy tűnt, az egyes szekciókban résztvevőknek van mondanivalójuk egymás számára, de arra kevéssé gondolnak, hogy másokhoz is szóljanak. Pedig bizonyára lehetett volna kötni az ifjúság szociális és kulturális helyzetét a népművészet, még inkább az amatőrművészek közösségeihez, vagy a helyi nyilvánosság szerepét a felnőttképzés kérdéseihez. Január 9-én, mikor a szekcióvezetők beszámoltak a szekciók munkájáról, esetenként lenyűgöző előadásaikban előfordult ugyan, hogy kitértek a városi létre, de kísérlet sem történt rá, hogy elemezzék az urbanizáció hatását bármely csoportra, rétegre, tevékenységre. Egy jobban megválasztott címen múlt volna, hogy sikeresnek mondhassuk a tanácskozást? Nyilván azon is. De inkább talán arra lett volna szükség, hogy ne azt vegyük számba — sokadszorra mi —, mit tudunk a szakmánkról, mit nem sikerül megoldanunk, illetve mire találtunk megoldást, hanem — ha már találkoztunk — hogy mit tudunk segíteni, és miben tudunk segítséget adni. Másoknak, másoktól. Akikkel most volt ugyan alkalmunk találkozni, de „elmentünk” a találkozás mellett... N£du(ivari Anna Pályázati tapasztalatok Személyiségek éltetik a kultúrát Rövidesen kiírják a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közmú'veló'dési pályázatát. A közmú'veló'dési alapból eddig két alkalommal osztottak ki mintegy 240 millió forintot öntevékeny személyek, csoportok vagy intézményi alkalmazottak ötleteinek, programjainak megvalósítására. A támogatással hallatlan mértékben segítették az állampolgárok önszerveződését, következésképpen a szilárd alapokon nyugvó demokrácia megteremtését. Az új pályázat meghirdetése előtt Striker Sándort, a közmú'veló'dési osztály vezetőjét kérdeztük országos és Pest megyére vonatkozó tapasztalatairól. Elosztás és hozzáértés Striker Sándor elsőként módszereik újszerűségét emelte ki. — Intézményünk a rájuk bízott pénz elosztását társa- dalmasította, s szerepét a puszta lebonyolításra korlátozta — mondta. A közművelődési tevékenységeket hat témakörbe csoportosították, s ennek megfelelően kértek fel első évben 110, tavaly 220 szakértőt a pályázatok értékelésére, ugyanakkor alakítottak hat kuratóriumot a szakértői vélemények alapján való döntésre. A kétlépcsős szűrésben közreműködőket a legkülönbözőbb szakemberek, szakmai, érdekképviseleti szervezetek, valamint egyesületek ajánlásai alapján kérték fel a munkára. Ily módon kívánták biztosítani a döntések szakszerűségét és objektivitását. Munkájuk nyilvános és ellenőrizhető — emelte ki az osztályvezető. A pályázók teljes névsorát, valamennyi adattal és a nyertesek megjelölésével, közreadják. Saját pályázatának értékelését mindenki megtekintheti a minisztériumban. A részrehajlás és a szubjektív döntések elkerülése végett két szakértőt alkalmaztak a 100 000 forint feletti kérelmek bírálatánál. A kuratórium tagjait ezért kérték fel, hogy minden egyes pályázatot újból áttekintsenek. A pályázattal kapcsolatos legfőbb gondnak Striker Sándor azt tartotta, hogy nagyszámú — 1991-ben 3000, 1992-ben 9000 — kérelemről kellett gyorsan dönteni, úgy, hogy a kért összeg egytizedét tudják csak szétosztani. 1992-ben 4500 nyertes pályázatuk volt. Sokuk csak töredékét kapta az igényelt összegnek. A pályázat mint hajtóerő A közművelődési pályázat legnagyobb jelentőségét Striker Sándor a kulturális életet mozgósító szerepében látja. — Néha pár tízezer forint elegendő egy kistelepülés önszerveződő közművelődésének vagy egy intézmény új arculatának kialakításához. Hiszen elszánt emberek minimális eszközök birtokában is tudnak dolgozni. Egy társadalom vagy a kulturális élet annál virágzóbb — mondta —, minél több számottevő személyiségből áll. A közművelődési pályázat éppen e személyiségek munkájának a feltételeit hivatott megteremteni azáltal, hogy programokat és nem intézményeket támogat. Az Osztrák—Magyar Monarchia utódállamainak sajátossága ugyanakkor a kultúra központi támogatásával szemben való elvárás — hangsúlyozta. Az emberek igénylik munkájuk felülről való megbecsülését. Ugyanakkor a helyiek szemében legalizálja a tevékenységüket a központi támogatás. Az esetleges ellenzőkkel szemben. Megerősíti őket törekvéseikben, és növeli öntudatukat. Pest megyei tapasztalatok Pest megyében is vannak fehér foltok a közművelődésben — mondta Striker Sándor kérdésünkre válaszolva. — A pangás részben a környező településeket is mozgósító kulturális intézmények hiányából adódik. De épp ilyen mértékben — vagy egyre nagyobb mértékben — származik meghatározó személyiségek hiányából. Akiknek ötleteik vannak a kultúra újjáélesztésére, kellőképpen informáltak a létfeltételeiket biztosító anyagi forrásokról, és céljaiknak meg tudják környezetüket nyerni. Ilyen emberek hiányában hiába támogatnak programokat vagy tevékenységeket, azok nem lesznek sikeresek. 1992-ben a legtöbb pályázat megyénkből érkezett, s első helyen álltunk az igényelt összeg nagysága szerint is. 697 pályázatunk 30%-kal a kért 16,5 millió forint 25%-kal több a második helyen álló megyénél. A 361 elfogadott pályázatra az egész összeg 12% százalékát tudták csak elküldeni. Vagyis egyes pályázatokat egyáltalán nem, míg másokat csak részlegesen tudtak támogatni. Ezért javasolná, hogy inkább különálló tevékenységekre, semmint összetett programokra nyújtsanak be igényt a pályázók. Kérte azt is: kutassanak fel minden önkormányzati és alapítványi forrást, hogy anyagi bázisukat ezzel is növelni tudják. Végül Striker Sándor hangsúlyozta: sok díjnyertes pályázó a kulturális életet elemezve (vagy éppen pénzhiányra panaszkodva) elfelejti megemlíteni a közművelődési alaptól kapott támogatást. — Pedig jó lenne, ha az emberek belátnák — mondta —, minél többször beszélnek a munkájukat lehetővé tévő alapítványokról, annál inkább stabillá válik azok léte. Tudatosul a társadalomban, hogy ezt a támogatási formát érdemes fenntartani. D. Veszelszky Sára
