Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

MIKSZÁTH KÁLMÁN A választások előestéjén LIPÓTVÁROSI ELLENZÉK (?)! Késő délután terjedt el a hír, hogy a lipótvárosi ellenzék is megmozdult. (Ellenzék a Lipótváros­ban! Lucus a non lucen- do.) Még csak ez az egy dolog hiányzott a fővárosi választások furcsaságához! És nem volt tréfa, a li­pótvárosi ellenzék csak­ugyan megmozdult —, s úgy mozdult meg, hogy a balszemével megpillantot­ta Zsiga Bródyt, s kikiál­totta jelöltnek. S hogy mindez igaz, mutatták" a nyomtatott plakátok, me­lyek a programbeszéd ide­jét ma 9 órára jelentették, éppen azt a benyomást té­ve ránk, mint a híres Hat­vani professzor bűvös diny- nyéje, mely egy óra alatt csírázott ki, megnőtt és gyümölcsöt hozott.- A kíváncsiság kilenckor elvitt oda, mint dühös ri­portereket, bennünket is, ti. Puiszky Károlyt és engemet, Scarront. Ott álltunk a Széchenyi sétatér vendéglőjében, mintha Jeruzsálem kellős közepén lettünk volna. Lel­kesedéstől villogó keleti, de túlságosan fiatal arcok kö­zepette. S ez arcokon a vá­rakozás feszült kifejezése volt: a nap, vagy valószí­nűleg az éj, mégpedig csu­pán a következő éj hősét, Bródyt várva. A tömegben megpillant­ván bennünket, miután ép­pen e pillanatban végezte el beszédét egy ' Wahr- mann-ellenes hazafi, vala­ki ráismert Puiszky Ká­rolyra, s felhangzott, s min­dig nagyobb-nagyobb ará­nyokat öltött a kiáltás: — Halljuk Puiszky Ká­rolyt! Halljuk a Pesti Hír­lapot! Puiszky csak egy percig habozott, mert ő humori­zálni jött ide velem együtt, s most egyszerre beleso­dorják az úgynevezett „ko­moly folyamat”-ba. Felállt az asztalra, s a következőket monda: „Tisztelt választók! Én is lipótvárosi lakos vagyok, de a szavazó bárcámat nem vettem ki. mert Wahr­mannra nem akartam sza­vazni. (Tetszés.) Wahrmann nem az az ember, aki tudjon válasz­tókat képviselni, s ez elle­ne a legélesebb kritika; ő csak egyet tud; azt, hogy a kormánypárton lenni jó. Mert egy ember, uraim, aki kimondta, hogy nem helyesli a kormány eljárá­sát sem a pénzügyekben, sem , a politikában, s szá­mos belügyi kérdésben, s mégis a kormánypárton tud csak maradni, joggal mond­hatom, képviselni válasz­tókat nem képes. (Nagy tetszés. Egy hang: Halts mich!) örülök, hogy végre e vá­rosrészben is mozog az el­lenzék, s hogy ez éppen a sajtó egyik munkását je­lölte. Egy olyan munkását, ki nem a vaskalaposok számára, de a nép számá­ra írt, s mindig a nemze­ti célok érdekében, írt pe­dig azon a nyelven, mely a mi hódító fegyverünk, mert magyarul írni is szép fel­adat, de a magyar nyelv­3MENEKŰEES A HÚR TONBE Az ország legnagyobb kölcsönkérő je Alighanem az ország leg­eredményesebb kölcsönké- rője az a 25 éves fiatalem­ber, akitől 16 millió forin­tos tartozást szerettek vol­na behajtani a pórul járt hitelezők. Miközben a tár­gyaláson ültem, azon töp­rengtem, hogy ugyan miért bíztak meg ennyire és eny- nyien ebben a nem is jó fellépésű, kissé nehézkes­nek tűnő fiúban? A vád­lott, aki a tárgyaláson té­tovának és zavarának lát­szott, ismerőseinek azt mondta, hogy betéti társa­ságot alakít, amely sze­mélygépkocsik adásvételé­vel foglalkozik. De ez vé­gül nem jött össze ... Az­után szó volt egy kft.-ről is, melynek ügyvezető igaz­gatója lett volna, ha meg­alakul. De nem alakult meg, hiszen a fiatalember semmiféle, a vállalkozás­hoz szükséges géppel, anyaggal, ingatlannal, pénzzel nem rendelkezett. Egyetlen nagy ötlete volt: a kölcsönkérés. Többnyire hangulatos kisvendéglők­ben jött össze leendő üz­lettársaival, akiknek a köl­csön fejében nyugati gép­kocsit ígért jutányos áron, no meg magas kamatokat. Mindebből nem lett semmi. Nagyban ment a játék, a vádlott egyik embertől 2 milliót kapott kölcsön, a másiktól négyet. A hitele­zők egy idő után aggodal­maskodni kezdtek, hiszen senki sem kapta vissza a pénzét, és a várt nyugati gépkocsik sem érkeztek meg. A nagyvonalú üzlet­ember pedig kerülte a ve­lük váló találkozást. A 11 pórul járt hitelező egyre dühösebb lett. Néhányan közülük ököllel próbálták meg adósukat jobb belátás­ra bírni. A rémült fiatal­ember végül a rendőrség­hez fordult segítségért, olyanformán, hogy felje­lentette magát. A bíróság a vádlottat — első fokon — csalásért 6 év börtönbüntetésre ítélte. Addig legalább nem bánt­ják a hitelezők. . - Mókuci, egy csavarhúzót vittem vissza a szomszédba. Ha hiszed, ha nem, számomra ^is érthetetlen, hogyan fajult idáig a dolog... Jclenszky László (Ludas Matyi) rajza vei csak tanítani lehet, hó­dítani nem, mert aki ma­gyarul beszél —, magyarul érez; de, fájdalom, azok­nak érzelmeit, akik néme­tül beszélnek, még felénk kell előbb hajlítani: s e nagy munkán fárad ő. Wahrmann zsidó, s még­is, mikor zsidó ügy feküdt a parlament előtt. Wahr­mann nem mert felszólal­ni. (Viharos tetszés. Éljen Puiszky!) Ez jellemzi őt, uraim! (Egy hang: Moritzei, du bist übertroffen!) » De jellemzi Bródyt az is, hogy a múlt választáskor, midőn Tisza őt egy kerü­lettel kínálta meg, ha más­képp-ír, ezt felelte: „Nem kell a kerület, mert az ne­kem nagyon drága lenne — olvasóim bizalmát érte oda nem adhatom.” Aki olvasói bizalmát ilyen sokra becsüli, az vá­lasztói bizalmát is megér­demli. „Uraim, ajánlom önöknek Bródyt!” (Viharos éljenzés.) Pulszki tetszéssel foga­dott rögtönzése után még ketten-hárman szóltak, az­tán egy küldöttséget me­nesztettek Bródyért. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Kim fieíla elrepül (RÉSZLET AZ ÉDES ANNA CÍMŰ MŰBŐL) Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután — úgy öt óra felé — a Ilungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, át­repült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy­hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotvalatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, caúfon- dárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, barónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az cg messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és olt egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivalalnok a Várban, a Szenthá­romság téren, valami Patz nevezetű — Patz Károly Jó­zsef — meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték Bródy azonban okos em­ber, s minthogy alkalma­sint tudta, hogy otthon kellene lennie, kiment a Svábhegyre. S a küldött­ség e lehangoló válasszal tért meg. Mindamellett a párt nagy lelkesedettséggel kiáltotta ki jelöltnek, s a tíz bizal­mi férfiúval együtt, kik a jelölést aláírták, úgy ószol- tak szét aludni, hogy hol­nap is kompakt párt lesz­nek. Mi pedig a szerkesztő­ségbe mentünk Pulszkyvai, s én jól összeszidtam: mi­nek kezdi el olyan korán a frondeurszerepet: minek szólal fel Bródy mellett? — Ugyan, hagyd el, kér­lek, családi tradíció... S végre is ellenzéki és- jóra- való ember. De meg az­tán ... — Milyen aztán? — Láttam, hogy ha más beszél, nem bírjuk figye­lemmel kísérni a zsivaj­ban ... Hogy mégis meg legyen a tudósítás — in­kább magam beszéltem. Régiektől omolt hullatta a mai túlmunkáról Tizenkét munkások azon tanakodnak, letelvén a munka: hazalopakodnak. Oh! Az édes otthon! Szivárványos prizma! Tizenkettejüknek petyhüd már az izma ... Hogy vacsoracsillag súttyan fel az égre, tizenkét munkások indulnának végre. Jaj, de mi történik? Betoppan a mester! Leszobroz. körülnéz, beszélni sem restell, mézes a mondata, szava mint a híg must, bársony baritonján rebegi a rigmust: Katikám, Marikám, Borcsám, Jóska, Pista. Nézzétek-e, ímhol a túlóralista ... ' Hadd ne soroljam most, hogy a terv, a bázis, ettől ráz a hideg, s kiver még a láz is... Tizenkét munkásföt a szó fejbe kólint, na de plusz pénz lesz az: hát mindegyik bólint.. Feledik az otthont, feledik a vágyat, bár otthon az asszony készíti az ágyat. Mégis ottmaradnak: lóvét hoz a reggel, s nem kell mászkálriiok meztelen sereggel .'A Tizenkét munkásnak így épül a vára ,.. csak a szabad idő várat még magára ... Tóth Sándor Édeském! Meg ne haragudjon már, hogy beleszólok a magas politikába, nem értek én ahhoz, meg az újságíráshoz sem, annyira biztosan nem, mint maguk, ott a hata­lomban, de azért azt csak megírom, hogy — na! Az­zal kezdi, édeském, hogy a minapában a három ellen­zéki párt vezető politikusai egy vitán találkoztak egy­mással, s jól elbeszélgettek az esetleges szorosabb együttműködésről és ma- gácska azután még külön is kifaggatta a három ked­ves, szimpatikus politikus urat. Olyan bátor, de olyan bátor kérdéseket tett fel nekik, hogy nem is tudom, nem lesz-e érte később ma- gácskának baja. Jól meg­forgatta — bár ezt nálunk némiképp másképp mond­ják — őket, az szentigaz. Azt mondja például a Pető Iván, valahol az oldal kö­zepén, hogy „a mai MDF alkalmatlan arra, hogy mondjuk a mai ellenzéki pártokkal koalíciót alkos­son. De az MDF-en belül vannak olyan törekvések, amelyek könnyedén, a be­vett szokások szerint képe­sek koalíciót alkotni mond­juk az SZDSZ-szel, vagy feltehetően a Fidesszel...” No, nekem különösen az tetszett, édeském, ahogy mondjuk maga itt bátran (közbevágott, hogy ne talá­nyokban beszéljen, drága Ivánka, hanem — ahogy szokta — karakánul mond­Maca néni levele ja csak meg név szerint, kikre gondol, amikor „olyan törekvések”-ről be­szél ... Az is jó kis oldalvágás volt, amikor magácska így kérdezett: „Visszatérve- a három ellenzéki párt együttműködésére, lám, el­hangzott itt egy kérdés, amire Horn Gyula nem válaszolt. A kérdés így hangzott: melyik liberális párttal jobb az MSZP vi­szonya?” No, mit mond er­re H. Gy.: „Válaszoltam rá, azt mondtam, hogy mindkét párttal jó a vi­szony.” Nahát, itt jött rám a gyönyör, mert magácska aztán nem hagyta magács- kát: „De Horn elvtárs, ma­ga kis csalafinta, nem azt kérdeztem, hogy milyen a viszony a két testvérpárt­tal, hanem hogy melyikkel jobb! Mecsoda különbség!” Természetesen Orbán Viktor is szóhoz jut — na­ná! — az interjúban, és ezt mondja, hogy a „Keleti Gyuri ehhez képest a mai lapokban rendesen oldalba vágott bennünket.” Itt jött megint magácska, a kis cserfes, és azonnal feltette a keresztkérdést, amely szerint elnézést leendő Herr President, de vajon a Ke­leti Gyuri is csak így, per­tu. Vikikézi magát? Netán így közvetlenkedik, hogy Vikikém ..'. Később, a másik újságol­dal közepe táján ismételten csak Horn Gyula kap ma- gácskától néhány sort, s e szerint: „...Elnézést, de Orbán Viktor időnként azt mondja, hogy demagógok vagyunk, meg ígérgetünk, meg hasonlók ...” Mármint az MSZP lenne demagóg, ígérgető, meg hasonlók... „Na és! Nem igaz?” — ezt vágta édeském közbe, de úgy; hogy a Horn elvtárs­nak a szája is tátva ma­radt. Lassanként befejezem e hevenyészett olvasói leve­lem, de olyannyira tetszik Orbán Viktor szövege, vé­ges-végig, a végtelenségig, hogy nem állhatom meg, hogy ne idézzek belőle még egy tőmondatot. Ügy látja a Fidesz leendő elnöke, hogy az SZDSZ-szel van mód az együttműködésre, amióta Pető Iván ott az el­nök, sokkal inkább, mint amennyire korábban volt. „E mögött nem pártpoliti­kai megfontolások vannak — mondja Orbán politikus úr —, hanem így látom a helyzetet, és tudja, lehet hogy őszinte is vagyok”. No, ekkor jött megint ma­gácska, édeském, és úgy összezavarta Orbán urat, hogy az borzasztó, mert er­re azt kérdezte tőle: „Csak nem?” Búcsúzom sok-sok kíván­sággal: Maca néni, a takarítónő (cím a szerkesztőségben)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents