Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
Soha kedvesebb új év..* Vác Petőfi életében" Kis-Kőrös, mely emígy a költő szülővárosa lön, a mai Pest vármegyében egy nyolcezer lakójú mezőváros; de korántsem valami ősá magyar fészek. Mint az egész homokvidék, ő is csak a múlt évszázad elején népesedett meg, s eredeti neve „kis-kőröst puszta” volt. a Vattayak örökös birtoka. Vattay János és István telepítették be 1718- ban e pusztát többnyire fölvidéki szláv (tót) parasztsággal, kik a földekért évi bért fizéttek. Egy szélesen terpeszkedő lapályon, a Dunától gyakran elöntött Sárköztől keletre fekvő homokvidék szélén épült a város, a pest—péterváradi út mentén, szikes talajon, melyen a fa alig nő, íeg- fölebb az alföld typikus fája, az ákácz. Házacskái épen úgy, mint a homokvidék többi falúiban, vert sár vályog-falakból állanak nádtetőzettel; már Bél Mátyás azt írja róla 1738ban: „törpe, de sok házacskái ú helység” (aedicu- lis humilibus, séd copiosis), s az általános kép ma is ugyanaz.* Egy ily kis házat bérelt ki Petrovics István is Ma- kovinyi borbélytól az evang. és róm. kath. templom közti szűk utczakö- zön. (...) Ennek a háznak az utcafelőli szobájában született a költő ni23. jan. 1-én néhány perczczel éjfél után. Csikorgó hideg idő volt félöles hó borította az ut czákat s Petrovicsné éppen Dinga Sámuelnénál ült, ki vei a Szilveszter-estét be szélgetve töltötte ennek át ellenben az utca másik ol dalán fekvő házában, midőn egyszer csak rosszúl kezd érezni magát. Hazafeie in dúl, de besüppedvén a hó ba, tovább menni nem Pír s Dingánét kiáltja, ki hozza siet s besegíti a pár lépes re fekvő házba. Még ezen az éjen, nem sokkal utóbb hogy a toronyőr elkiáltotta az éjféli órát, megszületet Petőfi s az apa, ki csak fiú óhajtott, örömében tánczol va járt fel s alá a kis szobá ban. Ezeket az adatoka megerősíti Petőfi István ki ezt írja: „Sándor Kis Kőrösön született 1822-il év deczember 31-én, pont ban éjféli 12 órakor. Hosz szú életök folytában szü lóim soha kedvesebb ú évet nem értek, mint a 1823-dikit. öt évi házassá guk után végre az ég égj fiúval áldotta meg őkei Ezt szülőimtől nem egysze hallottam, s midőn felnőt tem, számtalanszor olvas tam a ,Nagy Biblia’ mel léklapján apám jegyzetét .Sándor fiam született’ stb hol harmadfél év múlv; a saját nevem is ragyo gott. (...) * Ferenczi Zoltán: Petői életrajza (Bp., 1896.) c monográfiájából. PETŐFI SÁNDOR: (Immár kész koszorúnk...) Immár kész koszorúnk, melyet tíz holnapig izzadt Arccal, gyenge eszünknek gyűjtve díszét, fonogattunk A zöld Pindusz alatt, a nyájas múzsasereg közt! Ennyit, Nagy Tudományu Atyák, volt gyűjteni képes Elménk és iparunk! Noha édes a múzsái körben Töltni időt, noha Pailász kertjében gyönyörüebb lllatozású virágok kelnek, mint a vadonynak Puszta helyén; fárasztóbb mégis a pinduszi ösvény, Vonzóbb drága Szülőnk s kedves rokonink köre. mintsem Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni. Száműzetett Násó, ki tanítál a Helikonra Törni utat, s akadályt meggyőzni, karunk panaszid már Nem viszi a tanodába, se Nepos hősei éltét, Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez Graecia nagy fijai, s Karthágó győztesi, mely jót S mely rosszat tettek, mi csatákba’ valának, És hogy haltanak el. Mai ünnep válni parancsol Tőletek s a tanulástól; mig belekezdeni kell majd! Nagyságos Báró, tanodánk kegyes elnöke, s atyja! S ti tisztelt figyelők, ti nagy tudományu Atyáink! Volt türedelmetökért szívünk mint Nektek adózzon? Hogy minket hallgatni nem untatok el rebegőket, Gondotokért hálás kebelünk forró köszönetjét És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek, A kegyes éltetőket soha gond, bú, baj ne epessze. Létünk és tanodánk nagy jóságtoknak örüljen. Drága Tanító Urunk! ki fáradhatlan iparral A tudományokban jártassá tenni akartát- Bennünk’, vedd végső együttlétünkben ezen pár Búcsúszót, mert elválunk sok időre Tetőled! S ti kedvelt helyek I ahol számtalanszor mulatoztunk Vagy nagy körbe leülve, vagy a laptát veregetve És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben Víg daliokra fakadva: ezentúl csend üli kedvelt Tájitokat, már már elhagyni fogunk mi ezennel. S végre deák Társim! Kik nem köz s renyhe erővel Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan: egy erre, Másik amárra megyen születése helyére, holottan Hány örömek várják édes Szüleiknek ölében. Majd midőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól, midőn itt nem lelt örömökbe’ förödve Lészünk Szülőink hajlékában, midőn ekkép Szólhat már ajkunk: „Ti komor gondok, nem adunk most Helyt főnkben nektek, kipihenni fogunk sok Munkáinknak utánna, pihenni! nem tanodával Gondolkodni, elég volt tiz hó árra.” ó akkor Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, Gondoljuk, mennyit fáradtunk, s izzadozánk itt A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. S most Társim! miután végét már érte a munka, Amely tíz hóig szűnetlen foiy vala köztünk, Vessük el a könyvet, tanodánkat hagyjuk örömmel És szaporán édes Szüléink kebelébe siessünk! [Aíüud, 1838. május—június] A lefolyt márciusi napok után, míg a költő zajos és sokoldalú közéletet élt, annál egyszerűbb és csöndesebb volt házi, családi élete, bárha nem apróbb kedvetlenségek nélkül. Családi teendői közül a legfontosabb volt szülőiről való gondoskodása. Ö a mint írta és mondta többször, különösen István öcsémhez költeményében még 1844 nyaráról: Mért nem szeret úgy engem istenem? Hogy volna mód sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástól én Mily édes-örömest felmenteném;... a gondoskodást apjáról és anyjáról csakugyan egyik legfőbb kötelességének tartotta. Láttuk ezt, midőn a dömsödi szerencsétlenül, sikerült bérlet alkalmával segélyezte őket 1846 végén. Ez a. bukás okozta, hogy szülei másodszor is és véglegesen tönkre jutván, új bérletre már nem is gondolhattak. Ekkor, hogy rajtok körülményeihez képest segíthessen, előbb Czinko- tán, majd 1847 elejétő fogva a csöndes, olcsó é. mégis közelfekvő Vácon helyezte el, hol egy ki emeletes házban fogadót nekik egy szobából és kony hából álló lakást, és gon doskodott tehetségéhez képest minden szükségökről hogy feledtesse velők bu kasukat s szenvedéseiknek főleg azt a részét, melye ő okozott nekik. Ez az utóbbi teljesen sikerült. Az öregek büszkén vallhatták magokénak az országos hírű költőt, kire azonban keserűen s talán mindennél mélyebben hatott, hogy szülei elszegényedtek, és szorult helyzete miatt nem tehet értök annyit, mint szerette volna. E váci időszakból megható esetet beszél el Sass István. 1847 tavaszán t. i hírét vévé anyja betegségének, s ő Sasshoz futott, bogy együtt menjenek azonnal Vácra. Haladék nélkül ültek a vonatra, s az aggodalomtól elfoglalt költő komor hallgatásba merülve húzódott meg a kocsi szögletében. „Sürgős lévén megérkezésünk, folytatja dr. Sass, amint Vác- nál megállt a vonat, azonnal szülei lakására siettünk. Utunk egy kis emeletes házba vezetett. Konyhán át jutottunk egy szobácskába, melynek tisztasága lakója rendszereteté- re, s a két kis ablakban zöldelő muskátli virágked- velűre vallottak. Az öreget asztalnál ülve, olvasás közben leptük meg. Kanapén üldögélő nejének tartott éppen felolvasást az asztalon szétszórva heverő lapok egyikéből. Rövid köszöntés és bemutatás utón Sándor leült anyja mellé, végig simító kezével sovány, redős arcát, s átölelve, mellette maradt, megkezdvén kérdezősködését egészségi állapota felől. A szót az öreg gazda vévé át, látva, hogy köhécselő nejének nehezére esik a leszed.” A hír az anya betegségéről, bárha gyönge szervezetét a szenvedések hosz- szú sora és makacs tüdő- hurutja megviselték, túlzottnak bizonyult, s a köl- ő megnyugodva derül tebb őn, a társalgás megélénkült. Az apa vitte a szót. .Eleinte a lapokról, az azokban megjelent cikkekről, ismerősökről beszélt, ’égre Sándor viselt dolgai- Tal kezdett előhozakodni az öreg, mi közben felállt, s a zobában sebesen fel-alá áró fiát kísérte szemével, neje pedig észrevétlenül kiosont, az ebédkészítéshez megadni utasítását.” A költő szülei 1848 tavaszáig laktak Vácon. Blikkor abban a házban, melyben ő lakott a Dohány utcában, egy külön szobát fogadott, s szüleit odaköltöztette. Ezóta úgy itt, mint utóbb Lövész utcai lakásukban, közös háztartásban éltek. Amaz előbbi lakáson volt vendége Arany János, ki 1848 májusában hét-nyolc napra felrándult a Nép barátja ügyében. „(5 akkor a Dohány utcában lakott, írja e látogatásról Arany, elég kényelmes szálláson, hol szülei is vele laktak, ő látta el asztal- s szállással őket. Tisztességes szobája volt a két öregnek külön —, Petőfi a leg- gyöngédebb fiúi tisztelettel bánt velők.” Ez az együttélés azonban nem éppen a legszerencsésebb volt. Petőimé nem élt teljes békében az öregekkel, a mi. egyéb bajai mellett, nem .egyszer keserűséggel töltötte el a költőt, egyéb okok mellett ezért is utóbb meglehetős komorrá változott. Anyja egész nap csak őt gondozta, főzött, varrt, mosott, s a költő mindig csókkal búcsúzott el az anyától, kinek egyetlen gondo- ta ő volt. Utóbb Petőfi meghasonlott Jókaival, s ez pünkösd másodnapján (jún. 12.) elköltözvén, szülői foglalták el az általa bírt szobát. Jókai a meg- hasonlás okát részletesen elbeszélte Petőfi eszmecsí- rái című felolvasásában. E szerint pünkösd első napján egy olasz császári ezred fellázadt a Károly-ka- szárnyában, s véres verekedés fejlett ki köztök és a magyar katonák közt, melyet véglegesen csak másnap délben lehetett lecsendesíteni ; az olasz katonák letették a fegyvert, s Komáromba kísértettek. Az összetűzés este kezdődött, lármadob és trombi-. taszó hívta össze a nemzetőrséget, s Jókai, ki szintén nemzetőr volt, hazafutott szuronyos puskájáért. Petőfi otthon volt. Midőn meghallotta az esetet, ő is menni akart; vette kétcsövű vadászfegyverét és széles fringiáját, hogy Jókaival menjen. Petőfiné ekkor bement Jókaihoz, s rémülettel így szólt: — Az égre kérem önt, siessen! ne várja meg Sándort. Zárja be a lépcsőajtót, s vigye el magával a kulcsot. Jókai valóban ezt tette, s a költő kénytelen volt otthon maradni. Csak másnap szabadulhatott ki, midőn Jókai hazaérkezett, kalapjában egy nagy vörös tollal, melyet későbbi neje, Laborfalvy Róza tűzött oda. Petőfi elébb összeszidta, hogy bezárta, majd összetűzött vele a vörös toll miatt, midőn megtudta, hogy kitől kapta, s Jókai még az nap elköltözött a Hatvani utcába, ugyanazon házba, hol jegyese lakott, s a két jó barát többé sohasem látogatta meg egymást. (----) • Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza (Budapest, 189S). Egy költemény története Miklós Idának egy másik visszaemlékezése derít fényt Petőfi egyik legjelentősebb harci dalának keletkezésére. A Csernátoni Gyula, Ferenczi Zoltán és Korbuly József kiadásában 1888 kezdetén meginduló Petőfi Múzeum is megszólaltatta Miklós Miklós leányát. 1887. november 10-én számolt be Egy költemény történetéről. [ ...] 1S49 márciusának 28. napján 1 és 2 óra között lehetett délután, midőn nővéremmel a gyermekkor boldog öntudatlanságával csupán a jelennek élve, a verőfényes tavaszi napnak örülve szaladgáltunk kertünk kavicsos utain. A ház felől férfüépteket és idegen hangokat hallva, odaszaladtam. Atyánkat láttam a házból kisietni és egy „ah, Sándor!” kiáltással karjaiba zárni azt a kis borzas embert, ki kardját kezében és poggyászát karján tartva előtte állott [...] A kis borzas ember nem volt más, mint Petőfi Sándor. „Pihenni jöttem hozád pár napra” mondá. Atyám szobájába vezette, ahonnan nemsokára mindeketten ebédhez jöttek. Ekkor elmondta terveit: hogy miután ő Mészáros Lázár hadügyminiszterrel a nyakravaló kérdése miatt összeveszett, véglegesen a Királyhágón túl szándékozik lakását áttenni. E célból most Bem altábornagy- hoz utazik, s később családját is Erdélybe szállítja át. Március 30-án reggel atyám még ágyában pihent, midőn Petőfi e szavakkal nyitott be hozzá: „Miklós, írni akarok, hol juthatok írószerekhez?” ,Itt íróasztalomon mindent találsz” — mondá atyám. Petőfi állva az íróasztal előtt, néhány sort látszott írni. Ekkor kiegyenesedve atyámhoz fordult e szavakkal: „Láttál-e te jó költőt, ki szép író is egyszersmind?” Atyám nem tudott laiározott feleletet adni e cérdésre. „Kern, bizonyosan nem láttál, mert kívülem nincs jó költő, ki szépen rna. S te ez egyik szép tu- ajdonságomat akarod megölni e rossz tollal! Adj mást!” — mondá a tollat nessze dobva magától. Amint a költeményén látszik, két tollal volt írva, hanem egy szellemmel, milyen csak a Petőfié lehetett. Vahot Imre azt jegyezte meg róla, hogy húzás vagy javítás alig volt látható műveiben. Ezt az állítást teljesen igazolja e költemény, melyet — mint atyámtól később sokszor hallottam elbeszélni —alig 20 vagy 25 perc alatt írt. Az erdélyi hadsereg címe e költeménynek, melyről összes költeményeiben tévesen áll a Bánffyhunyad kelet, mert mint e lapon is látható, Tordán irta. 38 éve múlt, hogy birtokunkban van e kis papír, családunk legszentebb ereklyéje gyanánt őriztük mindig. íme a vers: Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fehér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez. Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága, mi, így kísérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozónk, S összetörjük, esküszünk piros mély Sebeidre, megcsúfolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramja, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül építsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! A vers 'utóéletéhez tartozik az is, hogy — Miklós Ida fentebb idézett visszaemlékezése szerint — a szabadságharc leverése után Miklóséknál házkutatás volt. Amikor a gyanús idegenek beléptek, a tisz- teletes úr átment a másik szobába, elővette rejtekhelyéről a papírt, amelyre a vers írva volt, és fonalat göngyölített reá. így aztán csak Miklós iratait foglalhatták le, a vers megmaradt. Csak 1859-ben fejtették le a kéziratról a fonalat. Ferenczi Zoltán fakszimilében közli a Petőfi Múzeum 1. számának mellékleteként Az erdélyi hadsereg című költeménynek a Miklós család birtokában fennmaradt szövegét. A végére maga a költő írta dátumnak: „Torda, marcz. 30. 1849.” A szóban forgó vers először a Köz-, löny 1849. április 26-i, 89. számában jelent meg, utóbb az Athenaeum-féle díszkiadásban. A Közlöny említett számában jelent meg Petőfinek egy Szászsebesen 'április 11-ről kelt tudósítása is (később idézzük). „E levelet későn vettük” — jegyzi meg csillag alatt a szerkesztő.. Petőfi a verset és a tudósítást minden bizonnyal egy levélben küldte el a Közlöny szerkesztőségének. Az is nyilvánvaló, hogy a verset útközben írhatta, amikor Debrecenből elindulva Nagyváradon, Bánffyhu- nyadon, Kolozsváron, Tordán át Szebenbe utazott Bemhez, ahonnan Gyula- fehérvár alá, aztán Szászsebesbe mentek. A Közlöny idézett száma nem jelöli meg a helyet, ahol a vers született, az összkiadásban viszont mindenütt bánffy- hunyadi a keltezés. Azonkívül a Miklós Miklós-féle és az összkiadásban szereplő változat között éppen húsz, főként a központozást illető különbség van. A tárgyi bizonyíték, a költő kézírása, Torda mellett szól. Valószínű azonban, hogy Petőfi már útközben kigondolta, esetleg meg is írta versét, s Tordán csak lemásolta, s emlékül hagyta barátjának. * Dávid Gyula—Mikó Imre? Petőfi Erdélyben <Kriterion, 1972).
