Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-30 / 306. szám
Deltáiban vágni kezdett a levegő. Olyan száraz és kemény volt. mint az üveg Kitárta az ablak szárnyait, lepillantott a nyüzsgede- lemre, amely hangjának egy-egy hullámát egészen az ablakig vetette. Néhány foszlány becsapódott a párkány fölött. A szokásos szilveszterdéli zajok voltak, rikogó papírtrombiták, sikítozó ördögnyelvek és az előszilvesztertől máris önfeledt borszagok dalízű kiáltozásának egyvelege. Tarka tömeg toporgott villamosra várva, hangtalan talpak siettek hazafelé a grafitszürke kását taposva, a közlekedési lámpák közelében lassan eluralgott az estére meghirdetett szabadság: fékek ja- jongtak. gumiabroncsok csusszantak. Fönt ebből szinte semmit sem lehetett hallani. Jóleső volt kívülállóként nézni a nehéz nap delét. Mélyet szívott a friss levegőből, amelybe alig valamicske benzinfüst vegyült, nyújtózkodott. Feje fölött összekulcsolta a kezeit, kifordította tenyereit, és lassú ütemben mozgatva karjait, gerincébe, valamint vállízü-; leteibe mozgékonyságot pumpált. Hideghullám érkezett, hogy szellő sem rezdült. Végiggomolygott a járdán, a kása jéggé vált, a jég molekulái beférkőztek a felszálló levegőbe, és hideg szárnyak verdeső, kihűlt gőzpamacsokként rövidesen elérték az emeleteket is. Alant megcsusz- szantak a vigyázatlanabb .léptek, fönt megborzongtak az ablakok. A rájuk csapódott pára megdermedt, s a parancsoló fagy kristályrendbe kényszerítette a köddé lett lélegzetet. Hirtelen fájni kezdett a lélegzés. Mintha köhögne, késfájdalom hatolt a tüdejéig. Gyorsan becsukta az ablakot. Borzongott. Végigszemlélte a szobát, mit hagyott égve, nyitva, kell-e még valamit tennie indulás előtt. Ezután átnézte csomagját, de minden rendben volt. • mmm Még mindig várhatott egy órát az indulásig. Ledőlt a heverőre, karjait magasba nyújtotta, mintha még ezzel a kis segítséggel is nagy szolgálatot tehetne íróasztal fölé gör- nyesztett hátának, amelynek reggelig ki kell tartania úgy, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkező hátlzomgörcs tévedésből se látogassa meg. Szilveszterkor az embernek ne fájjon a háta. Különösen egy ilyen rendkívüli napon, amikor emlékezete szerint először ünnepelheti egy év elmúlását egyedül. Felesége végre megtalálta az igazit oly sok év keresés után, és elment. Nem emlékezett hasonló helyzetre, ismerősei tapasztalatából sem meríthetett, mintha a világ egyetlen nagy szilveszterező család volna, mindenki, akit ismert, mindig előre megbeszélt szilveszteri bulikon, bálokon, családi együttléteken vett részt. De én ..., próbálkozott, ez olyan kivételes. Tudták, persze hogy tudták, ez igazán olyan kivételes. Né- hányan meg is hívták, hogy talán velük ..., ha úgy gondolja. De nem gondolta úgy, hanem úgy gondolta, hogy egyedül, és nem otthon, hanem valahol máshol. Maga? Csodálkozott Gabriella a büfében. Talán eljöhetne ide, mi itt vagyunk minden szilveszterkor, a családdal együtt. Vállalati buli? Persze, nagyon jók minden évben. Tavaly az anyósom is itt volt. Igazán? Kár volt kérdezni Gabit. Na hallja! Éjfélkor koccintunk, mindenki, aki itt van, és táncolunk. A legtöbb nem családos. Így együtt. Nem kell idegenek között, csak gondolja meg, és jöjjön nyugodtan, tavaly is játszottunk, a végén már vet- kőzős zálogost is. Jó lehetett. Meghiszem! Az anyósom vágta a pofákat, de nem tehetett semmit. Na, legalább idén maga elszórakoztatja őt, lesz partnere. Nem olyan öreg. Nevetett. Nem jövök, mondta. Nem? Miért nem? Egyedül akarok lenni. Nem magányosan, ha érti, hanem egyedül, hogy ne fárasz- szon senki. Békére vágyom. Itt béke van, sértődött meg Gabriella. Iszik egy sört? Nem kérek. Kávét? Jó. Kávét kérek, erőset és kevehogy neked nincs. Kolléganőm, most ezért jöttél? Már nem az. Velem dolgozik. Anyja feléje nyújtott kezét nem tudta megfogni, mert a jelenség mosolyogva szétfoszlott. Darabjai körbelengték az embert, a fal körül aerodinamikai ábrát képezve gomolygott a fakó színű falfestés mintáival egybemosódva, majd lassan, észrevétlenül lépve át a máshollét határát, eltűnt. A mennyezetről apró szemcsék porzottak: köd szitált a szobában, ahol egyre hűvösebb lett, mert a fűtést már elzárta. ■ ■■■ Itt nem szabad hűteni, szólalt meg valaki. A házirend tiltja a téli hűtést, ben születtem. Az nem ok arra, hogy itt tartsa tölgyfa korongra szerelve, mint egy trófeát. Maga lőtte talán? Mi? Dehogy! Én lovat nem bántok. Micsoda dolog ez itt így? Ha már egyszer nem bántja, ugye, ékelődött gyűlölködve a hang. Nem tudom, vallotta be, fogalmam sincs, honnan került ide Bandus feje. Ezt tisztázhatja majd az illetékesekkel, mert én megmondom a vicének, az szól a házmesternek, aki kihívja a rendőrt. Szabályosan, ahogy a szolgálati út van. A lakó jelent, a a vice jelent, a házmester följelent, a rendőr meg visz a dutyiba. Tiszta sor. Majd a rendőrnek megmondja, honnan van itt ez az izé. Mit mondott, hogy bér. Apjára mutatott. Fiam, ne csodálkozz, ma ilyen nap van. Apu? Régen láttalak. Hát hogyne, amikor már régen meghaltam. Ma valami rendkívüli^ dolog történhetett, hogv Itt van jelenésem. Általában az ellenségeimnél szoktam... Neked ellenségeid? Hát persze. Az mindenkinek van, az a fontos, hogy idejében felismerjük őket. Érdekes, ez a mozdulat, amikor azt mondtad, hogy „az a fontos”, ez éppen olyan volt, mint ahogyan anyu szokta. Nincs abban semmi különös, a házastársak ugyanúgy tanulnak egymástól, mint a gyerekek a szüleiktől. Ahogy így fekszel, fiam, akár magamat látnám a ravatalon. Sikerült SZITÁNYI GYÖRGY Beszély set. Nekem nem fizet? Tolakodott oda Katica. Amit kér. Kaphatok konyakot? Kaphat. Gabi, kérek szépen egy konyakot. Á, Katikának? Máris. Ebből elég lesz, döntötte magába a kávét, amikor, mintha tükörképét látná, ugyanazzal a sietős mozdulattal öntött le valaki a torkán ugyancsak egy kávét. A szempár ismerős volt, a többit eltakarta a csésze. Amint elvette a szájától, a szemközti csésze is a pultra került. Férfiaktól körülvéve. Ilona tette le a kis csészét, ránézett, majd elindult kifelé azzal, hogy rögtön jön. Gyorsan fizetett. Kint Ilona várta. Komolyan egyedül akar lenni? Komolyan. Felírok egy telefonszámot és egy címet, turistaház, ott mindig van annyi hely, hogy csak az utolsó pillanatban lenne kétséges, kap-e helyet. Már jártam ott. Nyugta lesz. Szeretettel gondolt rá. A szép arcú, komoly Ilona, aki ilyeneket tud az életről: megérezni a magányvágy őszinteségét, segíteni, mint haj- dankorok hölgyei, tapasztalatot átadni, mint anyjától várhatja az ember, se- teni, csak azért, mert túlteng bennünk az idegen- ség, a közösségnek ellenszegülve cinkossá lenni 8 magány nélküli egyedüli- ségben, testvérkezet nyújtani a bújni vágyónak. Mi baja lehetett Ilonának, hogy ilyen helyről úgy beszél, mint aki évekig élt ott, ahol az ember önmagával jár kart karba öltve, átkulcsolt magateljességgel? Egy asszony, köszönő viszonyban, háromlépésnyire, akárhonnan együtt érezve a szinte idegennel, aki olykor az útjába kerül, köszön, továbbáll, és azt sem tudja, kicsoda. Anyja állt mellette. Álmodom? Nem mindegy, kisfiam? Hirtelen felötlött benne, hogy tavasszal meghalt. Hosszan tartó, súlyos anya vagyok, szólt az asz- szony, látom, megnyugszol végre. Ki az az Ilona, akire gondoltál? Nem felelsz? De. Dehogynem. Kolléganő. Ülj mellém, anyu. Mesélj. Hogy mi van odaát? Ne siess, megtudod időben. Nem tereled él a figyelmemet, nekem nem lehet mellébeszélni. Ha nem mondod meg, ki Ilona, akkor megmondom én. Ábránd. Ilona nincs. Hogyne volna, anyukám. Ügy értem, és ezért az esetet jelenteni fogom a vicének. Szép dolog, mondhatom, hogy miket tart a lakásában. Egy kar lendült közvetlenül a szeme előtt, valaki körbemutatott. Férfi karja volt, zöldesszürke zakóujjat látott, a kézelőnél két gombbal, amelyek közül az alsó már nem az eredeti volt, az valahol elveszhetett. Fekete nadrággombot varrt valaki a helyére, de rosz- szul. tisztán látható volt, hogy csak néhány vékony szál, ameiy nem gombcérnából, hanem varróselyemből volt, tartja rövid ideig a zakóujjtól már meglehetősen eltávolodott holmit. A másik sem volt örök időkre hozzákötve a ruhaneműhöz, de vitathatatlanul jobb volt a ruhával való kapcsolata. Döbbenten figyelte a kar ívét. Amerre csak mutatott, valóban olyan dolgok voltak, amiket korábban el sem tudott volna Vnzelni a lakásában. Sínéi pej színű lófej üvegszemeibe nézett, amikor a szemközti falra tekintett. Bandus, mondta csodálkozva. A ló meleg tekintetét nem adta vissza az üvegszem, amelyet preparáláskor helyezlek a fejbe. Istenem, Bandus. Tudja, szólt a gazdátlan hang hoz, ezzel a lóval egy évhívják? Bandus. Bandus Gy. Hogyhogy Bandus gyé? Mi az a gyé? György. Azt mondták. Ezen a lovon lovagoltam először. Hétévesek múltunk akkor. Persze lehet, hogy a gyé eredetileg nem is György volt, csak vicceltek velem. Itt nem viccel magával senki, nem értem, honnan veszi. Nem azt mondom. Azt mondom, hogy láttam az istállóra kiírva a nevét: Bandus Gy., ismeretlen származás. Az lehetetlen, kérem, papírjai mindenkinek vannak. Az olyan civilizálatlan dolgok, mint az, hogy valakinek a származását nem ismerik, lehetetlenek ebben az országban. Ügy? Kérdezte vissza, „lehetetlen”? Akkor hogyan lehet, hogy szegény Bandus feje itt van, amikor korábban nem volt itt? Nekem úgy tűnik, nem nagyon bánja, hogy itt van. Miért bánnám? Szerettem. Csak éppen nem értem, és nem értem azt sem, mit keres itt például ez a csontváz a könyvespolcon, ahol a könyveimnek kellene lenniük. Én tudjam? Én nem itt lakom, kérem, itt maga lakik. Meg ez az öregemgyerek vagy. Csak a házasságod, az nem sikerült. Azt kell mondanom, kész szerencse, hogy nincs unokám, most szánhatnám szegényt vagy szegényeket. Apa nélkül! Apropó. Te hogyan viseled? Láthatod, apu, odaátról mindent látsz. Lárifári, még hogy mindent! Csak amit kénytelen vagyok. ■■■■ Odaát nem szívesen látogatok. Egyébként valami tényleg van a levegőben, ha elment végre a feleséged. Még lány korából ismerem. Az esküvőtökön már nem lehettem ott. Közbejött az a mafla baleset, hiszen tudod ... Hogyne, apu, hiányoztál nagyon. Kedves, hogy ezt mondod, meghat. Bár úgy vettem észre, ez az állítás csak most és visszamenőleg lehet igaz. Mintha a szertartás után, még' a vacsora előtt leittátok volna magatokat. Ha élek akkor, figyelmeztettelek volna, hogy ez neveletlenség. Jellemző anyádra, hogy hagyta. Nem kellett hagynia, apu, ne bántsd őt, nem ő hagyta, hanem ittunk. Feleségestül. Akár egy tróger. Az ember kiteszi a lelkét a lakásból, és tessék, mi van? Csanády János Varrnak társak Ü lök a gyertyafényes irodában, és a karboná- rik hőstetteiről szóló vastag ponyvát olvasom. Igen, a forradalmak szegénylegényei. Nagy együttérzést vált ki bennem a könyv, mért magam is szegénylegény vagyok: fél évig tűrtem a kollégium „katonás” rendjét, erőszakos, „öntudatos” légkörét, hát illegalitásba vonultam, beköltözhettem — Tornyai Sándor, mesterem enge- delmével — a műhely mellé ragasztott betonirodába. Az otthagyott kollégiummal csupán ugyancsak nyughatatlan természetű barátom kapcsol még ösz- sze, aki időnként meglátogat a jéghideg télben, olajos rongyokkal befűtök a kis vaskályhába, -> együtt falatozunk a hazai kenyér-szalonnából. A IX. kerületben. A jéghideg télben. Pista azt mondja magáról, hogy ő Petőfi leszármazottja, és ez a csacsiság valami romantikát visz a rideg világba. S verseink ébren tartják a költészet szellemét. Ahogy múlik az idő, mindent összemos, összekavar: most is mintha a betoniroda vaságyából bámulnám a sötét plafont, s ráképzelném az égboltot rokon csillagaival. Mintha a Göncöl szekerén ülne valamennyi társam, akik a gyerekkoromat végigkísérték, s miután elhagytam a szülőfalut, ők pedig ottmaradtak, az emlékekből idézgetem őket. Szép volt a Bogárdi utcai bandázás elemista korunkban, az árokparti rongyfocizások, nagy rohanások, mikor bandavezérségig vittem, s akik velem tartottak, arra is alkalmuk volt egy- szer-kétszer, hogy megtapsoljanak, például mikor a szívszakasztó Kisbíró című verset mondtam. Aranyhoz, Petőfihez emelkedhettem a Pokolhoz című vendéglő tánctermének kicsike színpadán, melyen a református iskola önképzőköre rendezett „egész estét betöltő” előadást verssel, dallal, színdarabbal. Elúszik ez az eset, elkísér Budapestre, a Délibáb utcába, ahol már magam rendezhettem a Petőfi életéről szóló színdarabot, s eljátszhattam a rapszodi- kus főszerepet. Tovább- lebben Salgótarjánba, az északi végekre, ahol ugyanez a társak utáni nosztalgia vezetett szerelőműhelyi társaim közül a városi irodalmi körbe; majd át- lebben Pécsre, a dél-dunántúli nagyvárosba, ahol egy-két év múlva egyszerű diákká vedlettem (elmondhatom, hogy boldogan!), s verseimet maga a nagy Várkonyi Nándor olvasta el. és adott biztatást a jövőre. Mert társak, társak voltak a versek is, melyeket emlékek, nyelvek, zengések közül bányásztam elő, s ha indulataim már elragadtak volna, verset írtam önvédelemből és maeabiztatásból. Meghozta nekem a társak bizalmát, híres jó barátin tudtam lenni mindenkinek, aki támaszért fordult hozzám, és azoknak is, akik A fia berúg az esküvője és a vacsora között feleségestül. Azért ez nonszensz, ne is haragudj. Apu, te hoztad a Bandus fejét? Csak nem gondolod? Ennyire nem ismernél? Kopogás. Csengetés. Kopogás. Ki az? Talpra ugrott. A tömbházfelügyelő vagyok, boldog új évet. Évet? Ma még óév van, nem? Megijedt. Csak nem aludta át a maga választotta szórakozás idejét? Tudom, tisztelettel, de holnap talán aludni tetszenének, hát inkább ma, ó, igazán nagyon köszönöm, köszönöm szépen, tiszteletem, a nagyságos asszonynak a kézit... Átadom, minden jót. Az idegen eltántorgott Kinézett az ablakon. Már kezdett sötétedni. A levegő megdermedt, összesűrűsödött, és a saját súlya alatt meg- ropanva szilánkokra pattant. Egyre sűrűbb pely- hekben lepte el az utcákat, rakódott rá minden kiálló tárgyra. A pelyhek lassan nagyobbak lettek, némelyik már nagyobb is, mint a kispárna volt anyu feje alatt, sőt egyik-másik akkora volt, mint egy ló. Csengettek. Nehezen fogta fel, hogy nem az előszobában szól a csengő, hanem csilingelő, csábító hangon valaki kezében az ablak előtt. Kinézett. Az üvegen át csak annyit látott, hogy valami nagy, hatalmas hófelhő takarja el az ablakot. Mintha valaki integetne. Kitárta az ablakszárnyakat. Óriási, fehér szánon, amelyet fehér paripák vontattak, Ilona érkezett az ablak elé. Az ő keze rázott egy apró, aranyló csengettyűt. A Hókirálynő! Döbbent a régen olvasott mesére. «■■a Ilona kezében fehér termoszból sűrű gőz szállt fel. Kávéillatot érzett. Nos? Kérdezte halvány mosoly- lyal a szép, komoly asz- szony. Csodálkozik? Őszintén szólva ..., kezdte a kertelést, de Ilona rászólt, hogy hozza a csomagját. Mire visszaérkezett az ablakhoz, a szán már közvetlenül a párkánnyal érintkezett, úgyhogy erőlködés nélkül a hátsó ülésre tehette bőröndjét, ő maga pedig efope ült. A lovak egyetlen halk vezényszóra elindultak, de eleinte irányítani kellett őket, mert ezt a környéket még nem ismerték. Ahmatovát magára hagyták azokban a szörnyeteg években, s akikre így emlékszik: „Ha mindenki, aki lelki támaszt / keresett már nálam életében: / szent bolondok, megszállottak, némák / fegyencek és öngyilkosjelöltek / küldené- nek csak egy-egy kopejkát / -Egyiptom leggazda- gabbja lennék« / de nem küldenek nekem kopejkát — Ezeknek a barátoknak csodálatos szimatjuk volt; s amikor vadidegentől életre szóló ajándékát kaptam a baráti, felebaráti segítségnek. ha gödörbe vitt az élet, nyom nélkül eltűntek. Ma is hitetlenkedve nézem őket. A tarka, neir.-j anyagú keleti szőnyegnek csak néhány arabeszkje villant fel itt. Mert a költőkről nem beszélek. Az 6 arcképükkel van tele a perzsaszőnyeg, melyet lábom- mal nem érintek: a falra akasztom. Hadd függjenek ott a Petőfi-da gerrotípia és egy-egy számomra kedves tarjáni oklevél társaságában minden időben. Vannak itt társak! Mér! Vannak!
