Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-30 / 306. szám
Pest megyei népszokások Új esztendő, vígságszerző (Folytatás az 1. oldalról.) ülését, A házak zöld ágakkal voltak díszítve, mindenki ajándékokat küldözgetett, bő lakomához terített asztalt ültek körbe, és a városon végiglármáztak, és kopogtak a kapukon. TÖBBFÉLE ÚJÉNTFEZDÉS Hazánkban az évkezdést a XVI. századig karácsonytól számították. Az új év köszöntésére az első adatunk 1574-ből egy énekelt vagy mondott verses szöveg: „Békösség, boldogság, / Bor, búza, gazdagság!” Gergely pápa naptárre- formja választotta el egymástól karácsony és újév napját nálunk is. Viszont a megreformált naptár bevezetése nem történt mindenütt egyszerre. Egy Gö- mör megyei lelkészt 1620- ban azért fosztottak meg hivatalától, mert az új évet a régi naptár szerint ünnepelte. Január elsejét országunkban viszont már régóta az ajándékosztás napjaként tartották számon. Galeotto, Mátyás király udvaráról szólva így Ír: „Január 1-jén, Krisztus körülmetélésének a napján a magyarok szténát, vagyis ajándékot szoktak adni, hogy jól kezdődjön az év.” Még a naptárreform előtt Zsigmond lengyel herceg számadáskönyvében megjegyzi, hogy a budai királyi udvarban ez az ajándékosztás napja. Ekkor kaptak ajándékot a kertészek és várkatonák, zenészek és szakácsok, a mesteremberek és a kutyás citerás. Telegdi Miklós egy XVI. századi újévi prédikációjában megemlíti: „Szokás péniglen a keresztények között, hogy új esztendőben nagy szeretettel köszönnek és ajándékot osztogatnak egymásnak.” A kétféle újévkezdés emlékét egyébként mind a mai napig megőrizte a magyar nyelv, amikor a karácsonyt nagykarácsonynak, az újévet pedig kiskarácsonynak nevezi a kántáló fiúgyermek : Kiskarácsony, nagy- karácsony, / Kisült-é már a kalácsom? Nem véletlenül nevezték például a Pest megyei Kókán és Tápiószentmár- tonban a karácsony és újév közti időt két-kará- c sony-közének. Ügyszintén gyakori volt vidékünkön az újévnek kiskarácsonyként való említése is. Szent Szilveszter pápa (314—335) ünnepéhez különösen református vidékeken fűződött számos évkezdő hagyomány, amelyeket a katolikusok inkább karácsony böjtjén vagy Lucakor idéztek föl (zajkeltés, véníány- csúfolás, időjóslás, bőség- varázslás, szerelmi jóslás stb.). Egyes falvakban ekkor beszéltek emberi nyelven a jószágok, másutt nem volt szabad kötélen ruhát szárítani, különben felakasztja magát valamelyik családtag. Bagón viszont azt tartották, hogy aki ruhát akaszt, annak egész évben fájni fog a feje. Valamikor régen ezen a napon nem volt lako- mázás, mulatozás, mindenki templomba sietett, csak az öregek vigyáztak otthon a tűzre, hogy ki ne aludjék. Az óévtemetés szokása Erdély protestáns vidékeiről kerülhetett hozzánk. Megyénkben, Pán dón szintén megtalálható volt az óévtemetés. Ilyenkor az asszonyok fekete ruhában jelentek meg, s eltemették az óesztendőt. TÚRÁI gatyamadzag, ZSÁMBOKI KÁRTYA A két karácsony közén a túrái boszorkányoknak igen nagy hatalmuk volt, és ezért különböző módon védekeztek ellenük. Az a vászon, cérna, fonal, melyet ebben az időben állítottak elő, megóv a gonosztól. Mesélték, hogy egy öregembert a falu határában, a piszkaién lovagló boszorkányok közrefogtak, viszont nem csinálhattak vele semmit, mert ingének anyagát két karácsony közt fonták. A boszorkányoktól védelmezett az ez idő tájt cigányoktól vásárolt gatyamadzag is. A túrái idősek szilveszterkor hálaadásra mentek a templomba, ahol meghallgatták a pap statisztikai felolvasását, a születés, halálozás, házasságkötés adatairól. Utána hazamentek, és a szokott Időben lefeküdtek. A vacsora ilyenkor bőségesebb volt. Kocsonyát, disznósajtot, oldalast és savanyú dinnyét ettek. Ezen a napon került sor a tollas pogácsával való jóslásra is. Mindenkinek sütöttek egy- egy pogácsát, melybe még nyers állapotban beleszúrtak egy tollat, s akinek elégett a tolla, mire a pogácsa megsült, az a jövő esztendőben halálát várhatta. Kitolórétest is sütöttek, hogy kitolják vele az évet. Újévkor a gyermekek felköszönlötték az új évet, tyúkot ekkor itt sem fogyasztottak, mert kikaparja a szerencsét. Egyes pol- gárosodottabb házaknál malacot ettek, mert az betúrja a szerencsét, de ezt a többség csak amolyan „úri módinak” tartotta. Azt mondták, ha újév napján esik, az öregek közül sokan Jognak meghalni. Túra szomszédságában, Zsámbokon a hálaadás után szintén hazamentek vacsorázni, majd a fiatalok elmentek a mulatságba, „a Strauszhoz vagy a Vilmos kocsmájába”. Ezen az éjszakán óvakodtak a veszekedéstől, mert, ha éjfél után valaki verekedett, akkor azok egész évben marakodtak. Az öregek inkább kerülték a kocsmát, szomszédolni mentek, s pénzre, dióra kártyáztak. Újév reggelén a zsám- bokiak igen megijedtek, ha nő érkezett először a házba. Azt rendszerint, akárcsak PLliaszentlászlőn, be sem engedték. Zsámbokon a férfiak köszöntötték az új évet: Boldog új évet jöttem én kívánni / Én a szép téli nap sugárzó reggelén ... — kezdődött mon- dókájuk, melynek elhangzása után megcsókolták egymást, és a vendéget egy kis pálinkával kínálták. A régi öregek azt tartatták, „ha újév napja fényes és világos, úgy termésed nem lészen hiányos”. ÖLOMÖNTÉS ÉS LÓFUTTATÁS Nagytarcsán nem András napján, de szilveszter estéjén öntöttek hideg vízbe forró ólmot, s az ólom formájából próbálták kiolvasni a jövendőbeli kilétét. Természetesen ekkor arra gondoltak, akihez szívesen mentek volna feleségül. A nagytarcsai szilveszteri vacsora* legfontosabb eledele szintén a rétes volt. A mákos rétesről azt tartották, hogy amilyen szélesre húzzák a tésztát, „olyan széles lesz a gazdaság”. Mint sok helyen, e napnak legfontosabb eseménye itt is a szilveszteri bál volt. A fiatal lányok egész évben kendő nélkül álltak az oltár előtt, most. szilveszterkor viszont a templomba vasalt kendőben, s csizma helyett spanglicskában mentek, hogy a templomból egyenesen a bálba mehessenek. Galgamácsán Vankóné Dudás Juli édesapja újév reggelén szabadon engedte a lovaikat az udvaron, hogy egész évben frissek, erősek legyenek. Ha nem volt kedvük a lovaknak szaladni, vette az ostorát, megpattogtatta a levegőben. Ekkor itatták az állatokat a karácsonyi morzsára tett legszebb piros almáról. Itatás után mindig visszavitték a karácsonyi morzsára. Dudás Júliáknál volt olyan élelmes tehén, amelyik az első itatásnál észrevette a piros almát és megette. Akkor hoztak, egy másikat. Üjévi köszöntőink egy részét gyakran a XVI. századig tudjuk nyomon követni, így a legnépszerűbb énekek egyikét is: Üj esztendőben mi vigadjunk, / Született Jézust mi imádjuk! A köszöntőt már a XVI. században Telegdi Miklós prédikációs könyvébe iktatta. Akárcsak a legszebb Pest megyei karácsonyi dalokat és Mária- énekeket. megyénk újév- köszöntőiből is Volly István gyűjtött a legtöbbet. 1938-ban, az akkor Hont megyéhez tartozó Kemencén igen sok köszöntő élt. Most ezekből válogattunk: En kicsike vagyok. EMLÉKKIÁLLÍTÁS NAGYKŐRÖSÖN l-fi.. 1 *1 / t / lukor a világ ele Kemencébe bújok. Ügy iszom a füstöt, mint a tokaji bort. Nem kell nekem máié, legyen a gazdáé! Pogácsa kell nékem kettő, akár tizenkettő! Pici szívem, pici szám Boldog új évet kíván. • * * Kicsi vagyok, székre állok, Onnét egy nagxjot kiáltok, Hogy mindnyájan meghalljátok: Boldog új évet kívánok! A Tápió mentén szintén a gyerekek szokása volt az újévköszöntés. Kis csoportokba verődve jártak házról házra. Tápiöszentmár- tonban Barna Gábor az újévköszöntőknek több változatát Is megtalálta: Pici szívem, pici szám, boldog új évet kíván! * * * Csúszik a nyúl a havon, azért jöttem, hogy pénzt adjon. Nagy László fia vagyok, boldog új évet kívánok! A pándi gyerekek is verssel jártak újévet köszönteni, lehetőleg olyan helyre tértek be, ahol egy- pár fillért várhatlak. Áz alábbi köszöntőt szintén Barna Gábor jegyezte le: Üjév napja ma vagyon, elballagtam a fagyon. Azért jöttem hozzátok, ha egy fillért adnátok. Ha nem adtok, visszatérek, d új jön be a kemencétek! Szentmártonkátán a gyerekek a következő, közvetlen hangú rigmussal járták a házakat: En kicsike vagyok, a fogaim nagyok, rétest ha kaphatok, nagyokat harapok! Kcpiszky Tamás Nagykőrös művészeti életét régóta nyomon követi a helyi művelődési központ. A minap Kladács Alajos képeinek tárlatát nyitották meg. Az újpesti születésű, de Nagykőrösre települt Kia- dács képírósága sajátos annyiban, hogy az — a néhány év mintakészítői állást leszámítva — korán eggyé vált a kenyérkereső foglalkozással. Persze ebből következett az oly gyakori művészsors, az értékesítéssel összefüggő, gyakran fenyegető létbizonytalanság. Az Alföld festője volt. Megérzi ezt, aki képeire csak rátekint, „hiszen azok mindegyikéről süt a nap”. „Képeiben nem találok értékválságot, értékzavart, de érzek valami rendíthetetlen nyugalmat, erőt és egyensúlyt” — mondta róla egy, a művészetét pártoló, szakavatott pedagógus. A tájképek, csendéletek, portrék egész sora került ki ecsetje alól. Főként olajjal, néha temperával, vagy a két technikát vegyítve dolgozott. Olyan művész, akit „elsősorban a látvány — s nem a látomás — festői megfogalmazása vonzott. Képeit a szelíd lírával telített realizmus jellemzi, s megalkotásuk során szemlátomást arra törekedett, hogy a felismerhető világ elé tartson lehetőleg hű tükröt” — jellemezte öt Buda Ferenc költő. Kladács Alajos távol maradt a művészeti mozgalmaktól, csoportoktól. Nem tudni, hogy az elődök és kortársak közül kiket szeretett leginkább. Talán Czóbel Bélát? Magányos volt a művészetben. Azt mondják róla, erkölcsi felfogása, alkata képtelenné tette az alkalmazkodásra, az alkotói kompromisszumokra. Ha rendelésre festett, „elnémult benne a lélek, ami a holt vásznat elevenné teheti”. De a legsikerültebbet is odaadta egy- egy nyaláb tűzrevalóért. ha az a másik a szépre áhítozott-; ci: inkább fáztak. Nem volt tágas műterme, ahol kibontakozhatott volna a „festői monumentalitás”, ezért a legtápasabb helyen dolgozott: a szabad ég alatt, akár esett, akár fújt. Érdekes az is, hogy tartalmilag sem kötődött irányzatokhoz. A magyar hagyományból élt, ám „annak drámaisága és monumentalitása nélkül”. De elérte, amit el akart érni: a látvány okozta -bensőséges örömet tehetsége és tisztasága révén sikerült másoknak is továbbajándékoznia! Kladács Alajos 1972-ben hunyt el. Emlékkiállítását január 10-ig tekintheti meg az érdeklődő. M. J. Vonlán} búcsúztató (Bonc József akvarclljc)
