Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-28 / 304. szám

Ott hagytam abba történetemet, hogy—pillanatok alatt elaludtam a szalmáin. Magamra húztam a kutyabőr béléses bekecsemet, és takaróztam a csillagokkal is. Hajnalban, mikor ébredtem, a tanyás gazda már nem. volt mellettem. Előbb ébredt, és úgy gondolhatta, hogy nem vagyunk mi összekötve. Magam is nekiindultam, toronyiránt. Az utca, amelyikbe beértem, olyan egyenes volt, mintha léniával mérték volna ki, s amikor a végére értem, a templomtéren voltam. A torony alatt három muszka ült lóháton. Tisztek voltak. A toronyóra éppen most konditott rá, s verte el a 12-t. Mikor az elsőt ütötte, az egyik lovas a pisztolyához kapott. A harmadik kondításra már összenéztek, mosolyogtak. Én is. így vágtam át a templomtéren. A következő utcában látom, hogy az egyik kiskapu mellett egy muszka őrmester diskurál egy magyarral a kerítésen keresztül. Odamentem, és megkértem az öreg gazdát, kérdezze már meg az őrmester úrtól, hogy hogy is menjek én tovább Karcagra. A muszka így válaszolt:

— Ne bujkálj, hanem menjél az úton.-Ha bujkálnál az út menti tengeriben, hamar belát lőhetnek ...

Aztán megmagyarázták, hogy hogyan érek leghamarabb Karcagra. Köszöntem, és már mentem is. Ismét dűlőutakon, és itt már nem találkoztam senkivel.

Már írtam, hogy keresztapámék Karcagon laktak. Házuk felé vettem az irányt. Keresztapám még az első világháborúban hadifogoly is volt. Karcag városában legalább olyan csend volt, mint Kunmadarason. A város alatt valóban láttam a három kilőtt tankot, és az egyikből valóban kihajlott — meghóttan — egy vöröskatona. Nézelődve értem el keresztapámék házához, de ahogy belestem az egyik ablakon, s láttam, hogy az asztal megterítve, rajta kenyér, só és tej, jobbnak láttam nem bemenni. Különben is házuktól csak egy ugrásnyira volt már a püspökladányi, illetve bárándi köves-, illetve a betonút. Karcag és Püspökladány között van Apavára. Itt még a vonat is megáll, noha nincs is település, csupán szétszórt tanyavilág. Égy kis folyócska, inkább csatorna folyik át a hidak alatt. „Folyóról”, hídról még nóta is szól:

A karcagi híd alatt, híd alatt Jányok sütik a halat, a halat.

Papírosba pakolják, pakolják,

A legénynek úgy adják, úgy adják.

Ahogy a hídhoz közeledtem, egyre tisztábban szovjet katonák alakját vettem ki, s azt is láttam, hogy az egyik felém közeledik. Ö mondta:

— Zdrasztvujtye. — Én is köszöntem. így indult meg köztünk a „beszélgetés”. Mentünk a híd felé, és közben megálltunk, és mondtuk a magunkét. Egy ilyen megállásnál az én „karcagi” hadnagyom szétnyitja a kabátomat, s kezd alulról felfelé tapogatni. A farzsebemnél összeszűkült a szeme, mert megtapogatta a fogkrémet, amit a jelek szerint fegyvernek gondolt. De ez is tisztázódott. Majd már a hónom alját csiklandozta, amikor be- lepöccentett kabátom zsebéből kitüremlett papírosba, és hangosan kezdte kiabálni:

— Spion! Spion!

Azonnal ott termett vagy három aftimácsikos legény, és puskájuk csövét az oldalamhoz nyomták.

A spion szót egyből megértettem. De miért? Kabátom zsebében egy nagyobbacska Európa-térkép volt behajtogatva, és ezen a térképen jegyezgettem én, hogy hol járnak az oroszok. Első gondolatom önkéntelenül az volt — vége a világnak, ezek a muszkák agyonlőnek.

A hídon átérve egy kiserdő felé meneteltünk, ez több volt a tréfánál. De mikor leértünk a hídról, mindjárt jobbra kanyarodtunk a sínek mentén, és Karcagnak fordultunk. Észre sem vettem, hogy a három katonához meg a negyedik hadnagyhoz egy negyedik katonaruhás nő is csatlakozott. Még civilben sem lett volna az esetem, de így, szovjet katonaruhában, pláne nem. Egyből arra gondoltam, hogy ez a kis pulykatojás beszél magyarul. Megszólítottam, és nyertem. Mindjárt mondtam neki, hogy — most már jó kezekben vagyok.

— Honnan gondolja? — szólalt meg egyből.

— Csinos jány kezéből még a halál is édesebb.

— Hétfőn kellett volna a bókot mondani, akkor jobb lett volna.

Na, gondoltam — ez is megvigasztalt. Lassan beértünk a szélső karcagi házakhoz, és befordultunk az egyik udvarába. Onnét a pitvarba, majd a jobb oldali szobába. A hadnagyom eltűnt, majd egy „idegen” muszkával tért vissza. Ö is és a másik három katona is elmentek. Én ültem a kanapén, velem szemben egy széken ült a katona a puskáját rám irányítva. Így ültünk szemtől szembe egymással nagy békességben.

Már erősen besötétedett, mikor nyílt az ajtó, és egy magyarul beszélő százados lépett a szobába, és ezt mondta: kövessen. Nyúltam a zsákomért és a bürkabá- ‘ért, de a százados azt mondta: — Hagyja csak... így hagytam, és mentem utána. Átléptük a pitvart, és neki a szemben lévő ajtónak. Ahogy beléptem, meglepődtem, -v kis parasztszoba kétfelé választva kecskelábú aszta- okkal, és mögötte tiszt urak. Faltól falig. Az asztal túlsó • égén még állt is egy rangjelzés nélküli, de közönséges katonaruhában. (Kihallgatás közben jöttem rá, hogy ez a katona csak is az NKDV-s lehet.)

kihallgatás gördülékeny volt és barátságos. Ki vágj OíC, mi vagyok, hol lakom, hová megyek. Mit láttam útközben. Magyarokat, németeket. Röviden így válaszoltam: Pestről jövök, édesanyámhoz megyek Bárándra. -Nem az országúton mentem, hanem inkább éjszaka. Nappal vagy egy üres, vagy egy lakott tanyára, ha meg tanya nem volt, a tengeribe. Esetleg árokba, de ez volt a ritkább eset. Ez a „beszélgetés” közel egy óra hosszat tartott, mikor a tolmács közölte, hogy a tiszt urak meghívnak vacsorára. Nem akartam hinni a fülemnek. Ezek után az történt, hogy a tolmács átkísért az előbbi szobába, és elvitte magával őrzőmet is. Visszaültem a kanapéra és vártam. Aztán egyszercsak nyílt az ajtó, és bejött a „Jézuska”. Fehér nadrág, fehér kabát és kuktasüveg. Bejött az ajtón egy valódi szakács, két nagy tálcával a kezében. 5-5-féle hideg-meleg étel. Mindez szinte látomásnak tetszett, s ha nekem mindezt édesanyám meséli el, talán még neki sem hittem volna el. Hát nem

sok maradt meg a tíz fogásból. (Igaz, nem voltak túl nagy fogások.)

Már elvitték a két tálcát is, s ülök nagy csendben magamnak, mikor hallom, hogy kattan a kilincs, s valaki gyorsan jön el az ablak alatt, be a pitvarba, s nyílik a szobaajtó. Egy villogó szemű muszka jött be. Szétnézve a szobában, meglátta a magasan bevetett ágyon az én megmentett kucsmámat, felkapta, és usgyi el... Hogy a frász törne ki, gondoltam magamban, de ismét belépett az újból kinyílt ajtón az én tolmácsom. Mosolygott rám, mint nyúl a vadalmára, és közölte, hogy mehetek tovább ... Mondom neki, hogy jó, jó, de éjszaka van, és ilyenkor a katonák kezében hamarabb elsül a fegyver. A százados nevetett. Eltalálta gondolatomat, és amikor visszajött, kezében egy negyedívnyi papírral, és messziről láttam, pecsét is van rajta. így búcsúztunk.

— Aludjon itt. Kap egy őrt is, és reggel akkor indul, amikor akar. Kezet ráztunk.

Amikor kikísértem, láttam, hogy az ajtó előtt már strázsál egy szuronj;os katona.

Inkább csak ledőltem, mint hogy lefeküdtem volna. És még csak éppen hogy virradt, indultam. Neki az orFUTÓ DEZSŐ

Elfelejtetted már?!

MI TÖRTÉNT 1911 ŐSZÉN - TELÉN...

II. RÉSZ

szágútnak. Ä hídon sem volt már katona. Később utolért egy stráfkocsi. arra felkérőzködtem. Így mentem velük. Püspökladányban aztán elváltak útjaink, ök Debrecennek, én Berettyóújfalunak tartottam. Még nem értem el a kanálist, amelyik Püspökladány és Báránd között folydogál, amikor valami gyanús lett előttem. Mintha nem láttam volna a bárándi tornyot, jóllehet, hogy ilyen magas, szép tornyot nem építettek többet a környéken sem. Ahogy egyre közelebb mentem, még mindig nem láttam. Eszembe sem jutott, hogy lelőtték, vagy leégett. Megvolt a kunhegyesi is, meg a karcagi is. Bizony azt lelőtték, de talán le is égett. Már megint nem láttam, de most már azért, mert tele volt a szemem könnyel ... Észre sem vettem, hogy zsoltárokat dúdolok, és eszembe jutottak őseim, akiket ebben a templomban kereszteltek, majd ez elől a templom elől vagy ennek elődje elől kísértek ki a temetőbe... Így értem be a faluba, ahol ugyancsak néma csend volt. Egyszerre csak villogó szemet pillantottam meg az egyik kerítés nyílása között.

— Eszti néni?! És már ott is voltam a kerítés mellett. (Különben is Eszti néni pesztrám volt, meg anyatejet is adott, mivel az én édesanyámnak nem volt elégséges.)

— Jaj, fiatal úr, jaj, fiatal úr!? Él még?

— Hóttan nem járkálnék itt, a maguk háza előtt, any- nyi szent.

— Jól van na. Nem azért mondtam. Csak jólesett látnom ...

— Él-e édesanyám? — kérdeztem.

— Tegnap még kint volt a gyümölcsöskertben István báttyáékkal. Ma már lehet, hogy otthon van ... De, fiatal úr, vegye le gomblyukából azt a kis nemzetiszin szalagot, mert ha meglátják a muszkák, tán még agyon is lövik. (T. i. mikor bejöttek Hitlerék, akkor sokan nemzetiszínű szalagocskát tűztünk a gomblyukunkba. Mások meg Petőfi-érmét.)

— Inkább leveszem, mondtam. Köszönöm a tanácsát. Még valami olyasmit is suttogott a kerítés rése között, hogy Karcagon is agyonlőttek néhány fiút, mert Ieven- tesápkát hordott. (Nem ezért, hanem, mert leventepuská- val rálövöldöztek az orosz tankokra.) Szedtem is a lábam, és örvendeztem annak, hogy tegnap még élt az édesanyám. Es miért ne élne ma is?! A mi házunk a piactéren volt; előttünk a piactér, ahol még édesapám gyermekkorában tocsogó sás, nád. káka zöldellt, és vadruca költött az egyik sarkában. Itt is csendes volt a falu. A mi házunk meg különösen. A Betyár kutyánk is csendes volt. Talán agyonlőtték? Bejártam a szobákat. (Három volt.) De az ún. nappali szoba, ahol a könyveim is voltak, levegője bűzlött, s vagy kétszáz könyvem kiszórva, a könyvek közül jött a bűz. Visszamentem a „gang”-ra, és leültem a lócára. De már nyílt a kapu, és édesanyám kiáltotta:

— Kisfiam, Dezsökém — és repültünk egymás karjaiba. És megindult a beszélgetés, amíg csak sötét nem lett Majd bementünk a konyhába, elsötétítettük az ablakot, és gyertyát gyújtottunk. Én kitettem az asztalra a madárlátta szalonnát, kolbászt, kenyeret, és vacsorázni kezdtünk. Majd megbeszéltük, hogy alszunk. Édesanyám a hálószobában és én a nappaliban. Ügy döntöttünk, hogy minden ajtót, kaput, ablakot nyitva hagyunk. Bezárkózni felesleges. Magam mellé tettem a kisbaltát, s mielőtt elaludtam volna, megkérdeztem édesanyámtól:

— Mond. mi történt Betyár kutyánkkal?

— Az úgy volt, mikor a falu alatt elkezdődött a lövöldözés, átrobogott a falun néhány tank is, a Betyár elkezdett vonítani, majd addig rángatta a láncát, míg el nem szakadt. Világgá ment. Ezután — vagy már közben is — elaludtam, s álmomban Betyár fejét simogattam, biztatva, hogy ne féljen.

Reggel rendbe tettük a szobákat. A nappali szobában volt a legnagyobb rendetlenség. Könyveim a padlón. A hálószobában a fehérneműk kiszórva a sifonból. (Az oroszok a ruhásszekrényt — sifon —, a sifont „kis háznak” mondták, ahol még a ruhájukat is „kis házban” tartották a magyarok (burzsuj). Pár napig senki nem nyitotta ránk az ajtót. Három-négy nap múlva nyitott ránk a kisbíró azzal, hogy a bíró úr üzeni, hogy két szovjet tisztnek kell kosztot, kvártélyt adni. De miből? Azt mondta a kisbíró, amit majd a muszkák hoznak. Délután már meg is érkezett a két muszka tiszt. Mindkettő százados. Tisztiszolgáik is voltak. Sok csomagjuk nem volt, minthogy nem is igen van csomagja a katonának. A tisztnek sem.

Mi kiszorultunk a konyhába (ott volt meleg). Ültünk a konyhaablak mellett, s bámultuk az országutat, ahol szakadatlanul hajtották a szovjet „pásztorok” a jószágot. Egyik nap szarvasmarhát, másnap meg disznót és birkát. Folyamatosan. Amikor fehér-fekete jószágot hajtottak, tudtuk, hogy az Erdélyből való. Én meg a konyha ablakából arra gondoltam, hogy ezen az úton talán az elmúlt ezer évben sem hajtottak ennyi lábasjószágot. (A bárándi út ugyanis beleesett az Erdély—Szolnok—Budapest— Bécs országúiba.)

A falu lassan megszokta a muszkákat is, olyan sok nem volt belőlük, és még a rosszat is megszokja az ember.

„Megöregedtek” különösképpen az asszonyok, leányok, akik közül Sok sántított, s fejükön, magukon inkább fekete ruhát, kendőt hordtak. Férfiembert nem lehetett az utcán látni. A „málinki robot” legtöbbször hazugság volt, mert akiket elhajtottak (szekérrel vagy gyalogfuvarba) néha napok, hetek, hónapok, de az sem volt ritka, hogy évek múltán, vagy akkor sem jöttek haza falujukba.

Akkor a bárándi bíró Sz. M. Kiss Sándor bácsi volt. Jóemberem, ráadásul kisgazdapárti is. így aztán lapítottam, amikor már besötétedett, kimentem vízért az ártézi kútra (pár száz méterre kellett menni), máskor meg a gangra vagy a kiskertbe, fülelve az éjszakába, hogy honnan hallok, merről hallok egy-egy sikoltást. A tragédiákat évekig (majd a börtönben) hallgattam, hallottam, és ha sok mindent el is felejt az ember ezekből a megszállás hónapjaiból (éveiből), de azt egyetlen magyar férfinak sem szabad elfelejteni, ami altkor történt anyáinkkal, feleségeinkkel. Tíz- és tízezer asszony esett áldozatul az ázsiai katonáknak. (Sztálin a panaszokra csak hallgatott. Mondják, azt is mondta, hogy vojna, vojna [háború, háború]!) De azt is mondta: a katonák évek óta harcolnak. Meleg ágyban sem feküdtek ... Ki tudná megmondani, hogy mennyi tragédia, mennyi betegség, mennyi gyilkosság származott a korlátlan férfiúi gerjedelmekből... És nemcsak 1944—1947. volt ebben az országban. Voltak itt máskor is orosz seregek, voltak itt Habsburg-zsoldosok, rácok, tatárok és még néhány náció, így többek között a törökök ... Hol van itt vérségi- leg tiszta magyarság?

Bárándon, ahol igen sok vasutas van, és ezek járták az országot, híre járt „valami készül Debrecenben”. Ekkor pedig még 1944 november eleje járta. (Erre mondja a magyar: nem zörög a haraszt...)

Így aztán én is úgy voltam, mint a kiöregedett huszárló, ha trombitaszót hallott, legalább a fülét még hátravágta. A vasút mentén bementem Püspökladányba (persze, hogy gyalog). Püspökladány és Debrecen között járt már a vonat. De hogy mikor is indult, az bizonytalan volt. Meg arra a három-négy személykocsiba felülni jelenteit annyit, mint bejutni a mennyországba. Hajdan Dévénytől Predeálig krampácsoló bárándiak mindenütt voltak, hát most a püspökladányi állomáson ne lett volna bárándi vasutas? Volt. Így aztán hamar megtudtam én, hogy melyik szerelvény indulna (ha indul) Debrecenbe. Aztán egyszer csak sutty, és már bent is lapítottam az egyik üres kocsiban. Még a fejem is lehúztam . .. Így telt-múlt az idő, miikor egyszer csak hallom a trappolást, majd a kiabálást, pillanatok alatt megtelt a szerelvény és jócskán jutottak emberek, asz- szonyok még a vonat tetejére is. Egyszer aztán a vonat is elindult. Ezekben a hónapokban az sem volt ritka eset, hogy elindultak a mozdonyok szénfűtéssel, és úgy érkeztek a végállomásra, hogy fa parázslóit benne. Útközben amerre a vonat ment, fákat vágtak ki, hogy befuthassanak a végállomásra. — 1945 elején ilyen is volt, hogy fával, szénnel fűtötték a vonatok mozdonyait, Debrecenben. A vasútállomást inkább a repülők tették tönkre, mint a muszkák. — A vasútállomás mellett levő Deák Ferenc utca égjük oldalát ugyancsak a bombák tették tönkre. Itt lakott pedig az én rokonom. Jóllehet barátaim is voltak Debrecenben, azt hiszem, valahová mégis bekérezkedtem. Reggel aztán neki a városnak. — Valóban — valami készült Debrecenben.” Az Arany Bikában szokatlanul többet fordult a forgóajtó, mint azt elvárta voina az ember. Én is oda oldaiogtam, és legnagyobb meglepetésemre Juhász Nagy Sándor bácsival ütköztem össze, akivel többször tárgyaltam, illetve Des- sewffy Gyulától vittem neki üzenetet. A Tiszántúlon — legalább névről — mindenki ismerte Juhász Nagy Sándort. Akkor éppen a Tiszántúli Egyházkerület főjegyzője volt. Becsületes ellenzéki. Kossuth párti politikus. Amióta ismertem, nagy tisztelője voltam. Megörültünk egymásnak és az öreg kifaggatott nyomban. Mit tudok, mit hallottam? Ki él. ki halt meg? Aztán ő mondta el a debreceni híreket. Sándor bácsi a kisgazdapárt felől érdeklődött és elmondta, hogy a napokban kapott levelet bizonyos Gyöngyösi Jánostól, akit ő ugyan nem ismer, Békéscsabáról. Mondtam, én sem tudok róla különösebbet. Pedig neked tudni kéne róla, hiszen ott újságírós- kodtál — mondta. Békéscsabán sem Makóról, sem Budapestről nem jártam. Nem ismerem. Sándor bácsi aztán elmondta, hogy a napokban juttatott el hozzá egy levelet, és abban arra kérte, hogy ő már segít a Vörös Hadseregnek szervezni Magyarországot, részt vesz az adminisztrációs munkájukban is, és hasonlókra kéri Juhász Nagy Sándort is. (Majd később ezt a levelet elolvasásra nekem is ide adta. Visszagondolva Gyöngyösi levelére, akiből a kisgazdapárt külügyminisztert „csinált”, most már jobban meg is értem, hogy miért lógott ki később is a hazug szovjet nagykövet zsebéből. Lelke rajta. A mai kisgazdák talán ezért helyeztek el emléktáblát háza falán.)

Debrecenben ekkor már megindult a politikai élet. A szovjetek Vásóryt (volt debreceni polgármestert bízták meg a város újbóli talpra állításával.

Egy szép napon azt mondja nekem Juhász Nagy Sándor, hogy — akarsz képviselő lenni? Ügy csináltam, mintha nem hallottam volna. (De a szívem hangosabban vert. Az is biztos.) De — a tisztesség is azt hozta, hogy — tiltakozzam.

(Folytatjuk.)