Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-21 / 300. szám

Advent Fenyögallyas kis koszorú, Négy kis gyertyaszál, Az adventnek áhítata Szíveinkre száll. Négy héten át egy-egy gyertya Leikeinkért ég, Várjuk, hogy a Kis Jézuskát Küldje el az ég. Hozzon békét Betlehemnek Fényes Csillaga, Ragyogja be a Földgolyót A Szent Éjszaka. Pcresztegi Rózsa Cegléd Megint a legnagyobb ünnep legyen (Részlet) Karácsonynak az én szí­vemben varázsa van,. Hála isten, az én gyermekvilá­gomnak megadatott, hogy még éltem a csodálatos ün­nepnek a fényében. Pedig akkor is volt politikai és gazdasági veszedelem és volt válság, élt Rákosi és voltak beszolgáltatások. De akkor karácsonyok voltak, méghozzá fényesek és sze­rények, de a lelkekben lán­goló és én úgy emlékszem, mi, gyermekek nem a gaz­daságot, nem a politikát fi­gyeltük, hanem a napokat számoltuk, hogy mikor tu­dunk kántálni menni. Ab­lakok alatt szent énekeket énekeltünk, amiért diót, al­mát, aszalt gyümölcsöt, esetleg kalácsot kaptunk. Ahogy feljebb csepered­tünk,«. csillaggal jártunk házról házra, és énekkel vittük a házakba, tanyákra a szentség felelevenítését és a közös ünnepség meleg­ségét. Tizenévesen pedig már betlehemes játékokat szerveztünk énekléssel, já­tékosan, humorosan, csodá­latos átéléssel tettük, amit tettünk, az évek növekedé­se léptette előre a játékban a gyerekeket, míg átadtuk helyünket az újraserdülők- nek. Történt ez Hajdú-Bi- har megyében, annak is a román határ menti kis te­lepülésén, Fülöp község­ben. (...) Karácsony a megbocsátás ünnepe is volt, mikor haragosok fogtak kezet és borítottak fátylat a háborgásra. Szomszédok, családok összejöttek, kará­csonykor mindenki haza­tért. Soha nem lehet elfe­lejteni a cukrozott kenyér­bélből készített szaloncuk­rot, amit csak egyszerű kreppapírba tekerve, olló­val végeit meghasogatva tett édesanyám a fára. Fe­lejthetetlen a fenyőgyöngy illata, felejthetetlen a gala­gonya megfagyott piros bo­gyós ága, és a gyertya hab­ja a kettévágott burgonyá­ba fűzött kanóccal, amit zsírba mártottak. S felejt­hetetlen az ének: „Fel nagy örömre, most született”. Galamb Miklós Felsőpakony Fenyőág (Részlet) Legyen mindenki asztalán Kalács és kenyér Gyertyával díszített Karácsony ünnepén. K. A.-né Nagykőrös Régi karácsonyok (Részlet) A karácsony esti vacsora előtt mi még gyerekek hoz­zájutottunk az edények al­ján, oldalán maradt dió-, mák-, lekvárízekhez, a fino­man kelt, még a tepsiben is duzzadó bejgli töredékeit is megkaptuk. Vacsorához már nem az éhség ültetett bennünket. Ilyenkor senki sem hiányozhatott, a szobai és konyhai asztal egymás mellé téve szépen terítetté vált. A karácsony esti va­csora hagyományokra ala­pult, nem volt gazdag, hogy fűszeres ízesítésben tejszínes habarással és frissen főzött metélt mákos tészta volt a harmadik fo­gás. Húst akkor este nem ettünk, húsételek a másna­pi ebéd fő ételei voltak. Szántai Sándor Gödöllő Karácsonyi áldás... Ágra hópihe, házra jó ige szálljon! Panaszos sóhaj ne éledjen a szájon! Kéretlen bánat a lábtörlőn háljon, legalább egyszer egy évben semmi se fájjon, ha majd eljön # szép karácsony éjjel vándorruhát tépő északi széllel! Zákányi Zsuzsa Monor Karácsony (Részlet) S ekkor jött az ötlet: ta­lán egy baba? Anyám szé­pen varrt, hímzett, s meg­tanulta a babakészítés mű­vészetét is. Rongyból a teste, keze, lába, de még ujjai is vannak, csak a feje „porcelán” amit venni kel­lett. Kész a baba s felöltö­zött: van bugyija, szoknyá­ja, blúza, kabátja, sőt ka­lapja és cipője is. Ekkor jött a szomszéd néni, meg­csodálta, de meg is vette az ő csemetéjének. Közben elújságolta valakinek, így anyám a babákból, baba­ruhákból építgette a kará­csonyt, mert lett dió, mák a bejglibe, sőt liszt és cu­kor is hozzá, meg tojás, sok­sok minden. Már csak az ajándék hiányzott, s ekkor ismét jött egy ötlet. Az ud­varon talált deszkadarabot apám megcsiszolta, s ké­szült belőle a nagy mű édesanyám tervei alapján. A háromajtós szekrényke: volt benne akasztós rész, üveges vitrin alul két fiók­kal; két kis fotel, egv tük­rös szekrény, aminek furnér a hátlapja, előtte kerettel, ami fogta az üveget és ez állt egy cérnaguriga lábon, fölötte kis asztalka polccal; a tükör előtt kis puff cér­naguriga lábon. Akkor a cérna faguriigára volt te­kerve, aminek két vége la­pos, kerek volt, és befelé keskenyedett, ezen részen volt a cérna, nagyon kecses bútorláb lett belőle. Egy kiságy rendes szalmazsák­kal, lepedővel, kisdunnával. hímzett csipkés kispárná­val. Benne egy pólyás, amit még be is lehetett pelen- kázni. Az egész bútor lefestve, -lakkozva. Jött a karácsonyest, az asztalon a vacsora — a le­vesre már nem emlékszem, de a mákos gubára igen, meg arra, hogy alig tudtam enni az izgalomtól, vártam a csodát, de azért ekkora csodára még én se számí­tottam, hogy egy egész ba­baszobabútor vár rám. A fára is emlékszem, tele volt papírdíszekkel, meg ara­nyosra festett dióval. Anyám mesélte, hogy hajnalig játszottam azon az éjjelen, s ők egy darabig megbűvölve néztek, köny- nyes szemmel, s nagyon boldogan. A történet tanul­sága talán, hogy ebben a pénzzel mért világban, ahol sok család a létért küzd, talán még lesznek boldog karácsonyok, amikor a szí­vünkből adunk, s nemcsak a pénztárcánkból. V. I.-né Szisz! Úcsa Karácsonyi emlék És most ebben a rohanó, békéden világban ezt a bé­kességet kívánom mind­nyájunknak. Kicsit nehéz most nekünk, de ez nem lehet akadálya annak, hogy szeressük, segítsük egymást. Ugye idén is gyönyörű és békés lesz a karácsony? Andresz Györgyné Kismaros Szent (Részlet) És végre meggyulladt a negyedik gyertya is az ad­venti koszorún! Délután a másik nagymamát kellett meglátogatnunk, míg ott­hon az angyalkák feldíszí­tették a fát. Mézeskalács, dió, alma és később már szaloncukor is került rá. Végre eljött az este, meg­gyulladtak a gyertyák, szik­ráztak a csillagszórók, szólt a csengő. Meghatottan éne­keltük a „Mennyből az an- gyaT’-t, igaz kicsit elsiet­tük, mert ezután vehettük birtokba az ajándékainkat. Nem kaptunk hifiberen­dezést és számítógépet, de kaptunk sok szeretetet, szülői törődést és ránk fi­Karácsony A hely a nagy Betlehem városa E városnak egy rozzant istállója Az ágy az istálló tákolt jászola, Hol a párna széna, és alom szalma Mégis e jászol kétezer év távlatába A békét a szeretetet híven szolgálja Az erőt megtörni, sok ember próbálta De mindnek beletört gonosz bicskája. Gonda János Tápiószölős gy elést. Ezen az estén mindent szabad volt, még sokáig fentmaradni is. Jöttek a rokonok, és mi az unoka- testvéreinkkel — mert mi még ismertük egymást — jókat játszottunk. Tizenegy órakor a ropo­gó fehér hóban elindult a falu a templomba az éjféli misére. Oda, ahol mennye­zetig értek a fenyőfák, ahol az oltár felett kis Jézus tár­ta felénk karját, és ahol a mellékoltáron a fából ké­szült betlehem báránykáit simogathattuk. Éjfélkor az ujjongó harangszó adta hí­rül. Megszületett! A kóru­son megszólalt: Dicsőség Istennek és békesség a föl­dön az embereknek! Karácsonyra készülve (Részlet) Addig teljes az én karácsonyom Míg örömömet szüleimmel megoszthatom. S bár van már unokám, Van két gyermekem. Én is gyermek vagyok e szép ünnepen. (...) Karácsony ünnepén az égbe száll imám Istenem köszönöm, hogy él apám, s anyám. Kiss .lózsefné Érd Mire a Központi Szálló egyik termében végre Teleki Pál színe elé kerülhettem, a házi-vászonnak a plakátjá­val bevezetett és a Pluhár mikrofonjával egekrekiabált szív-ügyet már el sem lehetett kezdeni. Különösen a Kormányfőmegbízott volt ellene, a legutolsó kolozsvári főispán, aki pedig gyermekkoromtól ismerőse volt a há­zunknak. Egy évtizeden keresztül, minden nap találkoz­tunk Kolozsváron, míg végül Budapestre költözött. Ott is többször megkerestem, a Schweigel-utcai otthonában. Miközben Teleki Pál homlokráncai egyre szaporodtak, dr Papp József kormányfőmegbízott a következőket je­lentette ki: — Kálmán, húsz éven belül ki se lehet tűzni ezt a fel­adatot. — Kitűzni?! .. — Gondoltam, de már mondtam is az egyszeri bukovinai székely esetét, akinek a hátába kést eresztettek a vasárnapi táncban. Nosza, beállít rögtön a román orvos előszobájába, ahonnan a szemérmes titkár­nő nem akarta beljebb engedni. Mindig a földet nézte a titkárnő, és úgy kérdezte: — Ki tetszik lenni tűzve? — Kitűzve?... kérdezte a székely. — Kitűzve?... Erőst ki vagyok én tűzve, instálom. Neki fordította vé­res hátát a titkárnőnek, de úgy, hogy a véres kés nyele majd leverte a fityuláját. — Ki vagyok én „tűzve”, még­pedig konyhakéssel. — Látja, instálom. Hiábavaló beszédek voltak ezek. Hiszen sem a sírás, sem a tréfabeszéd nem segített rajtam, csak a Tűzmadár. A Tűzmadárhoz folyamodtam, ahhoz a kis madárhoz, mely picikoromban áldott Édesanyámnak kártékony sugallója volt s az én káromra neki mindent megsúgott, bár sokszor hallgatnia jobb lett volna! Mióta megnőttem, nékem segített a Tűzmadár. Semmit sem súgott de min­dent megéreztetett velem, amikor a szívemhez-szeretett bukovinai törzsek sorsáról volt szó. Ugyanazon a sötét estén, melynek a délutánján Teleki Pál a telepítési ügyet el akarta napoltatni. ezt a végtelenül drága és becsületes embert a kolozsvári vasúti állomás fürdőházának udva­rán vártam, reverendában. Készülő merénylet híre volt elterjedve. Évek óta nem volt kinyitva a láncokkal is ki- spékelt vaskapu a fürdőháznál. Bátor ember volt Teleki Pál, de ott a szénkupacok között elsápadt, amikor Va­dász nevű, örökké velejáró detektívje kiugrott a kocsi­ból és nekémrohant. Azt hitték a sötétben, hogy én va­gyok a behirdetett papruhás merénylő. Aztán Teleki is kiszállott. Az áldott Teleki Pálné bent- maradt a kocsiban. Alázatosan, szépen kezetcsókoltam a megijedt kegyelmes asszonynak. Teleki Pálnak és detektívjének kő esett le a szívéről. Én pedig megszólaltam: — Kegyelmes uram, nem lehet a bukovinai kérdéssel tovább várni. — Amit Pap Józsi tanácsolt, a kormány- főmegbízott, az csak olyan, mint a régi falusi doktor re­ceptje: „Végy be egy pirulát ebből! S a másikból is ve­NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 31. gyél bé egyet, reggel ha fölébredsz ...” — Miniszterelnök úr, harmincezer jóember nem fog soha, de soha feléb­redni, ha ebben a percben itt hagy engem a szénkupa­cok között. Nem hagyott szénkupacok között. Bevitt a kolozsvári állomásparancsnokság irodájába. Engedélyt Íratott az éjszakai vonatra, amivel átmehettem a záró-vonalon. Az­tán csak ennyit mondott: — Jóéjszakát, Kálmán atya . .. Keressen meg Buda­pesten. Kínozzon tovább ezzel az üggyel. Nem az egyet­len földöntúli és erőmön felüli ügy azok közül, amiket a nyakamba szedtem. Fölmentem Budapestre azon az éjszakán, hogy Teleki Pál ettől a „nagykínos” ügytől soha, de soha többet meg ne szabaduljon. Sokszor letette ezt a terhet és sokszor újból felvette. Letette, mert egyedül volt. Letette, mert én is egyedül voltam. Valaki, aki nem akart kitelepedni, mert becsületesen megvénült szent Magyar-fa volt a kincses Bukovinában, ez a gyémántszívű öregpap el­hitette Teleki Pállal, hogy „Senki sem akar kitelepülni, csak Németh Kálmán, aki a kolozsvári Pluhár-féle rádió­adás következtében szörnyű bajba került a román ható­ságok előtt, akik mindent megtesznek a kézrekerítésére.” Egyedül voltam ... De, hogy ő is mennyire egyedül volt, azt csak március tizenötödikén mondta el. Ekkor történt először, hogy titkára. Incze Péter nem akart hoz­zá bebocsátani. így hát délután kerestem meg pici szo­bájában, a Sándor-palotában, (ahol pár nappal később újbóli látogatásom éjjelén — állítólag főbelőtte magát.) — Mikor a tüdőbajos Papp Gyurkával beküldtem a kö­vetkező névjegyet: ... — Szívébe és szobájába bebocsátást kér az a sze­gény N. K. — Ne kívánja, hogy itt hasadjon meg a szí­vem, a lábszőnyegén. Nem sokáig kellett unatkoznom a Teleki Pál küszö­bén. Már a pici oldalfolyósó sötétségében hallottam a bántó, hasító jajgatásokat. Olyanok voltak ezek a szívig- furó jajgatások, mint az éles-töltés. A köhécselő inas, a heptikás Papp Gyurka ezeket súgta a fülembe, amikor visszatért: — A fürdőszobán keresztül kell bevinnem önt, ez a parancs. A szalonban ugyanis a kegyelmes asszony nyög- dicsél. Ma viszik szegényt a Vöröskereszt kórházba. Végre ott állottam megint Teleki Pál előtt, a Sándor- palotai rejtett, kicsi dolgozóban, mely nemsokára halotti szobája lett. Volt benne egy régimódi, rácsos réz-ágy. Volt benne egy elméretezett, nagy íróasztal, egyéb sem­mi. Az íróasztal kopott zöld-mezője teli volt szórva szür­ke ív-papírral. A papíron elkuszált, furcsa jegyzések voltak. Ideges betűk, amilyeneket a földrengés-jelző gép­nek, a szeizmográfnak a ceruzája szokott firkálni ijed­tében, amikor mozog a Föld és irgalmatlannak látszik az Ég . .. Megszólaltam: — Miniszterelnök úr, — mondtam óvatosan, — bo­csásson meg, amiért a fürdőszobáján keresztül zavarom és éppen március tizenötödikén. Bocsásson meg, de én innen mindig megbiztatva szoktam távozni. Kegyelmes uram tele van jóakarattal. A bukovinai hazavágyók ügyében mégsem történik semmi. Az ügy mindig maka­csul, valahol megáll, mint a kikapcsolódott villamos, a népszínház-utcai görbe, huszonnyolcas kanyarban. Teleki Pál éktelen haragra gyűlt. Megéreztem hirte­len, hogy engem is belefoglal a haragjába. Asztalhoz ütötte dühösen a kohinor-ceruzát s még a szalonból át­hallatszó nyögdicsélésekkel sem törődött, amikor ezeket mondta mérgesen: — Nem tehetek róla!. .. Magyarországon vagyok mi­niszter-elnök, egy gyalázatos lassúsággal dolgozó hiva­talnoki karral!... Én itten kínlódom még éjszaka is. Most is törvénytervezeteket csinálok. De nékem senki nem segít. Nem a karthauzi remete van egyedül, hanem én. Teleki Pál... ! Szidott mindenkit a jóságnak és becsületességnek ez a megrendült szobra, akiből ledőlt szobor lett nemsokára. Persze, magam is megkaptam a magam porcióját, ami­közben az asztalhoz vágott és messzi eltáncolt sárga ceruzát vettem fel a padlóról. Próbáltam visszakínálni udvariasan. De ő reám ripakodott: — Hogy is jutott eszébe, egyes-egyedül rajzást csi­nálni? Ilyen kritikus, kegyetlen időkben? Maga úgy látszik, nem hallotta az egyszeri légynek a históriáját? — Nem hallottam, de kíváncsi vagyok reá. — Megcsípte déltájon a heverő lovat a légy, és azt mondta neki: — Gyerünk, pajtás, gyerünk szántani, kettesben! A csípős, bár édesatyai gúnyt persze megéreztem a csípős legyecske meséjéből. Merészen visszacsíptem: — Ha már legyekről van szó, kegyelmes uram, ro­mantikusabb mesét is hallottam. Volt egyszer egy sze­gény darázs. Ez nem a lusta lovak hátát csipkedte, ha­nem a ringlispílnek, a pihenő körhintának fából fara­gott, cifra lovát tisztelte meg a fullánkjával. És azt mondta: — Keringjünk egyet, babám!.,. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents