Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-16 / 296. szám

1992. DECEMBER 16., SZERDA KODÁLY ZOLTÁN A zene mindenkié! „Az általános zeneismeretben is odáig kellene juttatni az iíjúságot, hogy kulcs le­gyen kezében a nagy mesterek műveihez is, s csak rajta álljon, hogy megnyíljanak előtte.” Kodály Zoltán a keszthelyi Helikon-ünnepeken 1964-ben (Vimola Károly felvétele) De hogyan tehetjük az­zá? Ezen tűnődöm, mióta a „mezzo del cammin”-t — életutam felét — elértem. E tűnődések írott nyoma az alábbi néhány töredék. Némely jóakaróim úgy vé­lik, nemcsak a múlt küz­delmes éveire vetnek vi­lágot, hanem a jövőbe, a bennük megálmodott s ta­lán mindig csak megköze­líthető jövőbe is veinek egy-egy pillantást. Bizonyos, hogy az abban való hit nélkül soha meg sem íródtak volna. Ez mentse közzétételüket. S talán beválnak — végren­deletnek. (Budapesten, 1952. december 16.) ★ Széchenyi István egész reformtörekvésének ge­rince, legforróbb óhajtása: hogy a „9 millió hű job­bágy” rabszolgasorsból em­berhez méltó életre emel­kedjék, száz év alatt sem teljesült. Valamint Széche­nyi Akadémiája sem tudta teljesíteni a nép iránti minden kötelességét évszá­zados léte folyamán. Így a népdalok kiadását már 1833-ban elhatározta, még­is 120 évnek kellett eltelni, míg hozzáfoghatott határo­zata végrehajtásához. Miért? Megmagyarázza e 120 év története. A reform­kor felismerte a mulasztá­sokat. a sürgős teendők tömkelegét, de sem ereje, sem ideje nem volt megva­lósításukra. 1849 sok re­mek kezdeményt derékba tört, a népzene sorsára is megvolt a hatása. Erdélyi János tervbe vette a dal­lamok kiadását szöveg­gyűjteményéhez, meg is kezdte 1847-ben. Folyta­tásának már egy fizikai akadály . is útját szegte: az Akadémia gyűjtötte kotta­anyagot széthordták, any- nyira, hogy egy-két kivé­tellel mai napig sem ke­rült elő. Pedig volt együtt olyan anyag, hogy ha akkor meg­jelenhetik, a nép hangja félszázaddal előbb szólal meg a zenében is. Az 1851- től kezdve megjelent pár tökéletlen gyűjtemény ezt a hivatást nem tudta be­tölteni és csakhamar meg­feneklett azonos adatok is­mételgetésében. Így a zene fejlődése messze elmaradt az irodalom mögött, s Arany. Petőfi fokát meg­közelítő jelenségek csak jó félszázad távolságában mutatkoznak, s máig sem teljesedtek ki. De volt e késedelemnek lelki oka is. Megtorpant a reformkor lendülete, sokan estek reménytelenségbe, majd a néphez fordulás 48 előtti hatalmas hullá­mát felváltotta a néptől el­fordulásé, és ez megérzett a zene terén is. Mintha azt mondta volna a zene: ele­get tanultunk a néptől, most menjünk a magunk útján, kövessen a nép. Meg­született az úri népdal, pár­huzamosan az irodalom Pe- tőfi-utánzóival, de zenei Petőfi nélkül. Ez az irány visszakerget­te a népdalt a faluba, ahon­nan alig kezdett kisugá­rozni, sőt a falu felé is ter­jeszkedett, a népszínmű­vek, cigányok révén. Fel is kapta a falu, mint újságot, mint magasabb műveltég látszatát. Városi íze, városi életformához kapcsolódó elemei hatottak az emel­kedni vágyó nép ösztönei­re. Csak az volt a baja, hogy zsákutcába vitt: for­mái félszázad alatt kiélték magukat, a század végére a formalista dekadencia hullafoltjai félreérthetetle­nül jelentkeztek termékein. Emellett a népdalról jó időre elterelte a közfigyel­met. Azt újra fel keilett fedezni, újra vissza kellett térni elhagyott alapjára, újra kezdeni, amit 48 oly lendülettel kezdett, s 67 nem folytatott, sőt vissza­felé terelt. Ezt gondolják meg, akik ma folyton hangoztatják, hogy túl kell haladnunk a népdalon. Valóban túl kell haladnunk, de előbb el is kell jutnunk a népdalig. Ha a népet nemzetté akar­juk tenni, előbb zenéjét is a nemzet közkincsévé kell tennünk. Ez egyaránt ér­deke zenénk továbbfejlődé­sének, egész zenei közmű­velődésünknek és a tudo­mánynak. (...) (A népzenekutatás jövő­je című tanulmányból) ★ Alig 100-150 éve isme­rünk magyar vagy magya­rosnak nevezhető zenét, történelmünkből pedig a magyarság egységes jellem­képét eddig még nem si­került elvonni. így hát a magyar jellem és magyar zene összefüggéseit sem igen lehet feltárni. A nemzeti jelleget külön­ben is könnyebb művészi alkotásokban megéreztet­ni, mint elemző szóval megközelíteni. Van azonban nekünk ép­pen a zenében egy szilárd pontunk; rajta megvethet­jük lábunkat, mikor azt keressük: „mi a magyar a muzsikában”. Ez a szilárd pont a népzene, annak is a legősibb rétege. Ha ugyanis kiválasztjuk, félretesszük a nép dalai közül mindazt, ami akár a szomszéd népekkel közös, akár hazai vagy külföldi műzenéből származik, vagy bármilyen európai kultúra hatására mutat: ami ma­rad, alig lehet más, mint a honfoglaló nép ősi, termé­szetes zenéje. Közvetlen bizonyságunk is van rá: hasonló zenét találunk mindmáig azon a tájon, ahol a magyar a honfoglalás előtt lakott, oly népeknél, melyeknek őseivel érintkezett, vagy talán vegyült is. Tudjuk, hogy a honfog­laló magyarság nem volt egységes faji képlet, hanem több annál, magasabbren- dű valami: különböző ere­detű, sőt nyelvű népek­nek hadi, politikai és kul­turális szervezete. Lehet, hogy e néptörzsek zenéje is többféle volt eleinte. De ahogyan kialakult az egy­séges nyelv, úgy alakulha­tott ki az egységes zene, talán eredetileg ellentmon­dó formaelvek kiegyenlíté­sével. Két ilyen elv együtt is, külön is, máig élő való­ság népdalainkban. Egyik az ötfokúság elve, másik a párhuzamos szerkeze­té. (...) (Mi a magyar a zenében?) ★ A székely balladák föl­fedezése most vagy hetven esztendeje (zenéjével ak­kor még nem törődtek) lázba hozta a magyar iro­dalmi' világot. Gyulai Pál azt írta, hogy harminc ó- székely ballada fölér a ma­gyar műköltés minden e nemű termékével. Akkor Arany János leghíresebb balladái már megvoltak. Egy másik emberöltő, megkésve, de tán még nem elkésve, meghozta a szé­kely balladák s az egész magyar népköltés zenéjét is (...) Budapestről Párizsba rö- videßb volt az út, mint Ká- szonújfaluba. Ma még in­kább az. Én is előbb jutot­tam el Párizsba, mint Ká- szonba. De még elég jókor megtudtam, hogy itt is van annyi keresnivalónk, mint ott. „Köznép”, „paraszt­ság” . .. hallom, mi köze lehet a művészethez? Az, hogy a magyarság egészé­ből egyedül őrizte meg azt a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze. Paraszt-ember: az embert hangsúlyozom, nem azt, ami elválaszt tőle, hanem ami Jíözös vele. Nem helyes, hogy a ma­gyar városlakónak a falusi magyar csaknem olyan eg­zotikum, mint a néger. Nem elég autón átrobogni a falun. Be kell lépni a ka­pun, körülnézni a házak­ban: ott is emberek lak­nak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban (erről is mi tehetünk) és mégis mennyit tanulha­tunk tőlük. Még zenét is. Sőt: a mi zenénket, amiből a mienk lehet és lennie kell, ha nem akarunk idegenek szellemi rabszolgái lenni — csakis tőlük tanulhatjuk. Werfel „Paulus”-ában mondja egy fiatal héber: „Csak az idegen szép!” És pár év múlva elpusztult Jeruzsálem. (Népzene 1927) ★ Tanuljátok hát a kottát, még mielőtt hangszerhez nyúltok, és akkor is, ha nincs szándékotok vagy módotok hangszert játsza­ni. Olyan Isten ajándéká­hoz szerzitek meg vele a kulcsot, amit semmi más nem pótol, s ami az élet értékét megsokszorozza. De nem elég a kulcs. Bánni is kell vele tudni. Átvitt értelemben analfa­bétának nevezik azt is, aki tud ugyan olvasni, de nem azt olvassa, ami érték, s nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Méz he­lyett mérget gyűjt a virá­gos réten. * 1962 Egy csapat lelkes zenész arra vállalkozott, hogy a magyar ifjúságnak kalau­za lesz, hogy kisegítse mindkét értelemben vett zenei analfabétaságából. Az ifjúságon áll, hogy el­fogadja a feléje nyújtott kezet, és ezzel életét s az egész nemzet jövendő éle­tét szebbé, gazdagabbá te­gye. (Bevezető az „Éneklő Ifjúság” c. folyóirathoz. [19411) ★ Utószó: Galántai Népiskola, me­zítlábas pajtásaim: rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém öt­ven év ködén át. Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jódolgú lányok: hová lettetek? Ha minket akkor effé­lékre (s még égyre-másra) megtanítanak: be más éle­tet teremthettünk volna ebben a kis országban! Így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmó­nia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: ÖRVENDJEN AZ EGÉSZ VILÁG! A Mesterre várva Kodály'Zoltán teremtő nagysága előtt tisztelegni nem csupán évfordulók alkalmával illik. Ponto­sabban; dehonesztáló gesztusnak minősülne az éneklő magyarság részéről, ha csak az ünneplőbe öltözött Karmesterre figyelne, annak pálcájára — és elengedné füle mellett mindazt, amire a Mester karjainak súlyos lendítése, figyelmeztető intése emlékeztet... Az évfordulók, még ha. egyre fájób­bak is, csupán arra adnak alkalmat, hogy a régen elkezdett vagy régen abbahagyott leltárt ismétel­ten felmutassa a hivatal. Az évfordulók — még ha lélekhez szólóak is — nem képesek állandó hatás alatt tartani lelkeinket. Kodálynak, mint nemzet­teremtő nagyjaink egyikének állandóságra — és nem évek fordultával vissza-visszatérő idődarab­kákra — van szüksége. Miérettünk. Amiként a tiszta levegőnek, ahogyan a tiszta víznek megada­tik ez. És amiként a vízre és levegőre ítéltetettek csupán ezeknek az elemeknek az áldása révén nyilvánulhatnak meg, olyképpen magyarságunk­ban sem tudnánk meglenni a Psalmus Hungarians nélkül, a Székely fonó vagy a Galántai táncok hiá­nyában, a Rab hazánk fia és a Mátrai képek nél­kül, a Vilid meg a Békességóhajtás sóhajai és biza­kodást nyújtó sugallatai nélkül. Mert tartóoszlo­punk Ö —.legnemzetközibb anyanyelvűnk, a sajá­tosan magyar zene révén különösképpen. Hagyjuk tehát tárva a kaput, hadd lépjen be na­ponta hozzánk a Mester — az ember és a pedagó­gus. Hogy meg ne feledkezzünk önmagunkról, mi­képpen nem feledkezünk meg imakönyvünkről és az anyatejről. Hagyjuk hát tárva kapuinkat. .. Bágyoni Szabó István Én és Kodály Ne tessék megütközni, hogy kicsinységemet Ko­dály nagysága elé tolom, de ezzel a szemtelenséggel akarom fölhívni a figyelmet arra, hogy mennyire em­ber, igaz ember volt száza­dunk nagy muzsikusa, aki maga elé engedett kicsit- nagyot. Hiszen mint legna­gyobb, úgyis mindany- nyiunk fölé magasodott. 1962. december 16-án ün­nepeltük 80. születésnapját. Beszélhetnénk nyolcvana­dik alkotóévről is, hiszen a Mester azt hirdette, hogy a gyermek zenei nevelését, tehát muzikális feltöltődé- sét születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Később ezt úgy módosítot­ta, hogy az anya születése előtt kilenc hónapra tette a kezdet kezdetét. Szóval már az embrionális életet is hatást befogadó életnek tekintette, a muzsikát pe­dig az élet, az Életnek ne­vezhető élet szerves ré­szének. Visszatérve 80. születés­napjára, az ünnepi hang­versenyre mentem kis csa­ládommal a Zeneakadé­miára. Máig sorsszerűnek érzem, hogy az akadémia kapujához egyszerre érkez­tünk Kodály Zoltánékkal, s az idős mester a téli védő­függönyt előzékenyen el­húzta az ajtónál, s előre­engedte tizenegy éves kislá­nyomat. Mintegy bevezette a „királykisasszonyt” a ze­ne birodalmába. Mert ő minden gyerekben tündér­királylányt látott, s talán senki sem volt a nagyok között, aki annyit tett vol­na a kicsinyekért, mint ő. (Nem ünneprontás: Ko­dály országának iskoláiban mindent elkövetnek, hogy a kis nebulókat kizárják a zene csodálatos birodalmá­ból. S ha van kivétel, az csak kontrasztírozza a sö­tét képet. Már az első osz­tályokban elkezdődik a ze- nétlenítés. Vagy nincs énekóra, vagy nincs köszö­net benne. A gyerekek sü­keten nőnek fel, hogy az­tán a rádió és a tévé elfe­lejtesse velük véletlen ta­lálkozásaikat a muzsikával. Nem ártana ezt egyszer megvizsgálni!) Magam tizenhárom éve­sen találkoztam először a nagy mesterrel. 1938-ban a budapesti Szent László Gimnázium énekkara elő­adta a Jézus és a kufá- rokat, s az egyik próbára eljött a zeneszerző is. Ak­kor láttam először Kodály Zoltánt, akkor énekeltem neki először, s akkor ke­rültünk egy életre emberi községbe. Pedig csak egy voltam a sok-sok kórista között. Nem fogta meg a kezem, nem simogatott meg, de olyan sugárzás vette körül, hogy attól kezdve úgy néztem rá, mint egy csodálatos erővel ren­delkező édesapára. Sorra megismertem . műveit, a nagyszerű Psalmus Hunga- ricustól a Zrínyi szózatáig. Itt aztán nem lehet rang­sorolni. Majdnem azt ír­tam, hogy kórusművei áll­nak hozzám a legközelebb, de eszembe villant, hogy a felvidéki magyarsággal elő­ször a Galántai táncokat hallgatva találkoztam, s Erdély létét, történelmét és népét a Marosszéki táncok lopták be a szívembe, kitö­rölhetetlenül. Aztán sokáig nem talál­koztunk, legfeljebb egy-egy hangversenyen láttam, de mindig velem volt: írásai és muzsikája, minden meg­nyilatkozása erősítette magyarságomat és embersé­gemet. Később megint kö­zelébe kerültem. A hatva­nas években jelentek meg összegyűjtött írásai két kö­tetben, „Visszatekintés” cí­men. Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a kézirat technikai előkészí­tésében. Kodály kisugárzá­sáról írtam már, ekkor is­merhettem meg emberi nagyságát is. Ö akkor már elmúlt nyolcvanéves, én jóval negyven alatt vol­tam. Ö Kodály Zoltán volt (ebben benne van minden), én meg egy szegény, ide- oda rugdalt ötvenhatos. Két századvégi írásában fölfedeztem két olyan ele­met, amelyet — vélemé­nyem szerint mindkettőt — akkoriban már ő is más­képpen írt volna meg. Föl­hívtam a figyelmét a do­logra. Kodály emberi nagy­sága mutatkozott meg rea­gálásában. Mindkét észre­vételemet elfogadta, de olyan természetességgel, mintha én lettem volna Kodály Zoltán, s ő a kis kézirat-előkészítő. Igen. Annak az élete, aki már évtizedek óta remekművet alkotott, tanulás, fejlődés, tökéletesedés volt. Száztíz éve született. De jó lenné, ha lelkünket fel­üdítő, magyarságunkat erő­sítő, emberségünket töké­letesítő művei gyakrabban, mit gyakrabban: gyakran szerepelnének a tévé, a rá­dió, a hangversenyek mű­során, s lemezein otthoná­ba Vihetné mindenki a ko- dályi muzsikát! Török Bálint

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents