Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-15 / 295. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY ULLÓ levele Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy régi elv- társék — akik mégiscsak a megszálló erők elveinek és fegyvereinek voltak társai — nehezen viselik el, hogy eddigi életük elvei tévesnek bizonyultak, és ez társasviszonyaikban is hátrányossá válhat. Őszintén mondom, aggódom is értük — hiszen nem kevesen voltak —, bár ők egyáltalán nem aggódtak értem — értünk —, amikor tönkretenni igyekeztek. életünket, nem is kevés sikerrel. Mégis: már a rendszer- váltás előtt, és utána is még jó ideig a megbékélést hirdettem, hivatkozva a magyarság összérdekeire: használjuk ki a szerencsés történelmi pillanatot, fogjunk össze minden területen és mindenképpen. Kitárt, ölelésre szánt karunkat Don Quijote-i naivitásnak vették, mert amikor tapasztalták, hogy első független kormányzatunk egyáltalán nem akar visz- szaütni, hanem az egyetemes szeretetne, a magyarokra mindig jellemző testvériesülő érzésekre hivatkozva a béketűrést hirdette meg — nos, akkor felocsúdtak az elvtelentársak, és megindították dupla-ballábas hadjáratukat kormányunk ellen. Hivatkozási alap volt és van bőven, hiszen piacaink összeomlása, a szerkezetátalakítás és a szörnyű adósságállomány nyomán szinte elviselhetetlen temet kell cipelnie mindenkinek, leginkább a dolgozó millióknak. Elvtike-tátikák pedig nemhogy meghúzták volna magukat, hanem elkezdtek csipogni, áriázni, majd tombolni; az oroszok kivonulásakor a Népszava vezércikkben gúnyolódott: minek ide harangzúgás, hangos ünneplés, mire vagyunk olyan boldogok, hiszen az oroszok maguktól mentek ki! Nos, nem maguktól mentek ki, bár ez a harc meg volt víva már ’56-ban, és a cikkíró örömére tragikusan ért véget. Azt is elhiszem, hogy a Népszava jobban örült volna annak, ha maradnak. Igazán nem is értjük, miért nem mentek velük, most vígan masírozhatnának a Vörös téren, ordíthatnának Jelzin ellen, magasra tartva sikító gyermekeiket, akiket nem átallották hol Sar- lócskának, hol Kalapácsocs- kának elnevezni. sa ír a köztársasági elnök személyéről... Ugyanakkor nem értem önt, hogy eltűri a lapjuknak nem sok dicsőséget hozó becsmérlő olvasói levelek közlését.. A Magyar Hírlap — egyik — parlamenti tudósítója ’89 karácsonyán/!) interjút készített — no, kivel? — Marosán György elvükével, aki annak idején büszkén hirdette, hogy a szovjeteket ’56-ban ő hívta be. Az interjú szövegéből felzeng az üzenet: újból kezdődnek a mozgalmi élet szépségei, mert jön a köménymagle- ves-korszak. A bárgyú szöveg mellett Buci Gyuri nagy méretű fotójában gyönyörködhetett a megszabadulásra áhítozó közönség. Mindezt csak azért mondtam el. hogy a hozzám érkező számtalan bátorító és fennen lobogó levél között akad bizony — ha elvétve is — néhány hulló — lehulló —, nagyon rosszaka- rat-sárga írás is, ami azt bizonyítja, hogy íróik mélységesen felháborodnak azon, hogy nem ők uralják a magyar eget és földet. P. Éva írja Vödrös Attila fő- szerkesztőnek: „...kérjenek elnézést azoktól az állampolgároktól, akiket láö- szagú jelzővel illettek .,. Megdöbbentett az a tiszteletlenség, ahogy munkatárKedves P. Éva! Lábsza- gúnak nem mi neveztük saját magunkat, hanem egy tisztes belvárosi entellek- tüel, Göncz Árpád feltétlen híve tisztelte meg. így a vidéki magyarságot, és annak népi irodalmát, mi csupán átvettük ezt a jellemzést, megjegyezve azt is, hogy a városi filoszok sokkal kellemetlenebb szagot árasztanak, mint a jóval egészségesebb mu- csaiak. Arról nem is beszélve, hogy a magyar kultúra legnagyobbjait a vidék adta, és nem a város; a legmodernebbeket is! írja még: „Egy újság népszerűsége nem hiszem, hogy azon múlik, hogy egyeseket sértő irományokat közölnek. Hanem a megfelelő színvonaltól, amely régebben jellemezte az újságjukat”. Mi nem sértegettünk senkit; de jogunk van kijelenteni véleményünket, akkor is, ha ez történetesen nem egyezik az önével. Hogy lapunk régi színvonalával rokonszenvezik, azt mi természetesnek tartjuk, hiszen ragaszkodik régi eszmerendszeréhez. Egyébként Önnek nem tetsző irományainknak köszönhetően lapunk olvasottsága tetemesen megnőtt, ami nem zárja ki azt sem, hogy ön jól érezze magát, hiszen bőven gondoskodik erről a szemellenzéki sajtó, mely gátlástalanul becsmérli a magyar kormányt, és annak nagyon nagy önuralommal rendelkező vezetőjét, természetesen az önnek társzó stílusban. R. Tiborné váci olvasónk is felettébb dühös rám: „Kikérem magamnak, hogy nevemben bármilyen politikai kijelentést tegyen... Kijelenti: a másság-propaganda kezd mindenkinek az idegeire menni. Közlöm, önnel, én örülök, hogy végre beszélhetünk a másságról, a több- szólamúságról, nem csak a múltra emlékeztető szócsőből zengő egyszólamúság- ról.” veimre úgy reagál, mintha azok nem is lennének, nyilván a másság megszállottsága következtében. Hát ez az. R.-né úgy képzeli el a többszólamúságot, hogy minden szólamban az ő szólama szól számlálatlanul. Az én másságomat esze ágában sincsen tudomásul venni, mint ahogy a magyar nemzet történelmi hagyományait sem veszi figyelembe, ugyanis a másságról nem beszélni kell — különösen nem azoknak, akik ezzel felettébb gyanús szándékokat takargatnak —, hanem a cselekvés mutatja fel, hogy valójában mi is lakozik a sok beszéd mögött. A másság tisztelete annyira természetes volt történelmünkben, hogy mindmáig fel sem tűnt: mennyi nép és népcsoport vészelte át a történelem viharait a magyar nemzet védőszárnyai alatt, amíg mi véreztünk a mindenkori nagyhatalmak megsemmisítési törekvései elleni harcokban. R.-né az én tapasztalataimat ne kérje ki önmagának, mert az úgynevezett másságkampány valóban az idegeire megy mindenkinek, mint ahogyan az idegen szép című farsangi maskara is, amiről már megírtam, hogy mi bizonyára azért vagyunk szépek, mert kezdünk idegenek lenni saját hazánkban. R.-né környezete nyilvánvalóan más; az enyém országos. „Hová lenne művelt világunk, ha minden egyes egyetem vagy kulturális intézmény alapkőletételéből politikai tőkét kovácsolnánk?” — Hát ez az. Ez is — az. Eltekintve a felettébb mindenekfelett álló hová lenne műveit világunk kitételtől, miért nem méltóztatott észrevenni, bogy pontosan Göncz Árpád csinált politikát, mégpedig eléggé alacsonyát abból a bizonyos a lapkőletételből. Szavait idéztem is! kintem magamat, különösen ma, amikor szinte elölről kell kezdeni többször is megakasztott történelmünket. De hadd jegyezzem meg, hogy ilyen meghalá- . rozásokkal azért ritkán találkoztam: útkeresés szakaszában leledzik. Ez legalább Olyan szép, mint amilyen idegen — a nyelvtől. Mint levelének vége )s: „P.s. (jelentése: Utóirat!. ..)”. Kedves R.-né, P. s. any- nyit jelent, mint post scriptum. Tanítói indulata viszont az írásbeliség előtti időket kívánja megszerettetni velem. Mintha meglévő egyetemeink nem lettek volna minden időkben példaszerűéi! az egyetemességet illetően. R.-né cáfolhatatlan érMagukra maradottak Mára magára maradt a létező háromezer magyar falu Magyarországon. Előttem, az asztalon az adventi koszorú, négy gyertyával. Három már csonkig égett. Reménységet már csak egy nyújthat. Ketyeg az óra, múlik az idő és égnek gyertyáink, ég az életünk is. Napok óta hallgatom a magukra maradt szövetkezeti állampolgárok riadt, tanácstalan kérdéseit: mi lesz velünk? Szóljunk a falu népéről. Beszéljünk a hatalom nélküli állampolgárokról, akiket most már láthatóan és nyilvánvalóan a bizonytalanság és a kisemmizés vár. Sokasodnak a vérlázító hírek, az 1992/1. és az 1992/11. törvény sunyi végrehajtásáról. Az új szövetkezeti törvényről és az átmeneti törvényről van szó. Egyszerűen szólva és szó szerint írva: kilopják a földet és az Összekínlódott vagyont a volt tsz-tagok alól. A görnyedésig, vesebajig, ízületi bántalmakig. infarktusig megdolgozott; 30 éven keresztül traktor nyergében összehozott, a hajnali 2 órai keléssel meggyötrődött mezőgazdasági vagyon a szövetkezetekben ebek harmincadjára került. Sokasodnak a bizonyítható információk a Piacfejlesztési Alapítvány, ingyenes jogsegélyszolgálatának dokumentációjában a legújabb kori föld- és vagyonrablásokról. Helyrajzi számok és -nevek tanúskodnak. Széthordott közösségi vagyonok történetei döbbenetes képet rajzolnak a század legnagyobb hazai „földforradalmáról”, mely szégyenletes, latin-amerikai „gazdálkodásba” is torkollhat. Lássuk a példákat. Gazdag téészelnökök. főmérnökök és vezetőségi tagok 50-60 %-os áron vásárolják a vagyonjegyeket; tájékozatlan, bizonytalan, filléres gondokkal küszködő öregektől. A Magyar Rádió fizetett hirdetésekben harsogja, állami és privatizált cégek, külföldi nepperek és hazai fosztogatók 60-70 százalékért vásárolják a kisember kárpótlási jegyeit. Ezek értékét törvény állapította meg. Ám mégis az új földesurak, a régi gátlástalanok érzik, hogy tehetik. A kormány a bohóckodó Hankiss-sal, a liberális cinkosokkal, Dunacsúnnyal és Szerbiával van elfoglalva. Nem több mint kétezer hazai, prepotens túl- ■ fejlett hipofízisül vibráló liberális kolompost egyáltalán nem érdekli a Kárpát-medence és az ott .élők sorsa. Sőt! ígérgettek a szabadságról ’89-ben és ’.90-ben. ’92 telén embereik révén liberál gátlástalanságukkal fosztogatni kezdték a falvakat. Jönnek a hírek! Az egykori téeszelnökök és holdudvaruk lakájai 2-300 hektárokat gyűjtöttek be maguknak. Jönnek a hírek! Már 4-5 évvel ezelőtt dunántúli szocialista mezőgazdasági nagyüzemek termőföldeket játszottak át ismeretlen nevű vállalatoknak. Ezek értékéből meg 40-50 millió értékű balatoni villák születtek. Az irdatlan vagyonokat sehol nem találni a téeszek vagyoniistáin. Nem hallani ezekről, ezek értékéről a közgyűlési beszámolókon. Nem is, mert átlényegültek magánva- gyonná. Ki számol el a vértesaljai termelőszövetkezetben, a balatonkenesei és balatonfüredi ingatlanokkal? Ezek jog szerint a mezei tagok tulajdonát képezték. Ki számol el a híres-hírhedt Óbuda Téesz mezőgazdasági művelésből kicsencselt földjeivel? Ez a föld a tagságé volt! Most vajon kié?! Ki számol el az őspalotaiak fóti téeszbe pofozott vagyonáról? Mi történik Vecsésen? A veesési mezőgazdasági kultúra évszázados. A tagság szellemi tulajdona. Divatos szóval azt is mondhatnánk: a veesési svábok és magyarok szellemi apportja. De kié lesz a föld Vecsésen? És kié a több százmillió forint értékű üzem ? Vajon kik félemlítik meg és kik tartják tájékozatlanságban az embereket? A sajtó, mely a rendszerváltás hajnalán jeles szerepet vitt, elkövette az árulást. Tipikus cserbenhagyás. Legyen a magyar sajtó szégyene, hogy a XX. század legnagyobb átalakulási lehetőségét eladta („a nagy médiások!”) némi külföldi ösztöndíjért és dollárban felszolgált vacsorákért. Szégyen, hogy némely téesz- elnök, aki korábban megtapasztalhatta saját bőrén a cser.venkánék és háribélák kommunista-feudalista sanyargatásait és sarcolásait, börtönbüntetéséit — most ugyanezt fosztogatással fizetik meg volt munkatársaiknak. Most ők lopják ki egykori sorstársaik alól a földet. Ősi szavakkal élve: égbe kiáltó bűn! Ne feledjék: Isten malmai lassan ugyan, de őrölnek. Az időzavarral küszködő kormány, az időnként zavaros parlament, lehetőségeihez képest igyekezett gondoskodni a törvényekről. A cégbíróságok kötelesek a szövetkezeti átalakulások törvényességeire ügyelni. Egyre több helyről hallani, hogy a magukra maradt egykori téesztagok azt a tanácsot kapják: próbáljanak meg a törvénysértést elkövető elnökökkel, vezetőséggel egyezkedni. A cégbíróságok dolga és kötelessége a törvényesség betartatása, nem pedig jórossz tanácsok osztogatása. Ömlenek az információk, az önkényeskedésekről, a va- gyonkaszálásról. Baj lesz belőle, még nagyobb, mint amennyit ma látunk mindenből. Asztalomon az adventi koszorú. Három gyertya már csonkig égett. Reménységünk a maradék egy szál gyertyában töretlen. Reménységünk a törvényesség, melyet kegyetlenül — következetesen be kell tartani. Egyébként mehetünk vissza ... a semmibe. Győri Béla „Ogy vélem, még a kezdő újságírói útkeresés szakaszában leledzik!” — írja. Nos, eltekintve harmincéves betűvetői mániámtól, mindig is kezdőnek tsEzek után szívből , üdvözlöm kedvenc városomat, a gyönyörű Vácot. És nem akarok senkit megsérteni, de nem állhatom meg, hogy ne idézzem Nagy Feró híressé vált dalát: Hull az elvtárs, mint a légy. Sajnos maradt még elég! Baiaskó Jenő Miért csalódtam az ellenzékben ? Azzal kell kezdenem, hogy az elmúlt 45 esztendő nekem a negatív töltetű élmények tömegét jelentette: filléres gondok közt vergődést, sokéves börtönt, majd jó néhány esztendőt a társadalom megbélyegzettjei közt. Amikor a nyolcvanas években kezdtem felfigyelni az egyre inkább aktivizálódó ellenzékre, tisztelettel adóztam azoknak, akik bíráló hangot mertek megütni, kétségbe vonták az úgynevezett szocializmus minden- hatóságát, és amennyire én meg tudom ítélni, ebben a mozgalomban azok játszották a prímhegedűs szerepét, akik később létrehozták a Szabad Demokraták Szövetségét. Hasonlóan jó benyomást tettek rám a lassan szerveződő fiatal demokraták, sőt azok az MSZMP-tagok is, akik a rendszerváltás előkészítésében részt vettek. ban távolodtam a szabad demokratáktól, vagy tán helyesebben, ők távolodtak tőlem. Á végső csapás az volt számomra, amikor a taxisblokád idején, alig néhány hónappal a kormány megalakulása után, a polgárháború szélére sodorták az országot, és ha ezt sikerült is elkerülni, az a gyanúm, hogy ez sem az ellenzéken múlt. Akkor is, és azóta is, kérdem én, miért kell a hajdani ellenzék prominens pártjának szünet nélkül azokat a frázisokat pufogtatnia, amelyeket a legszélsőségesebb bolsevikok használnak, és miért kellett a demagógiát a hivatalos politika rangjára emelni? A választási kampány idején, a hírközlő eszközök tájékoztatását hallgatva, az a vélemény alakult ki bennem — csak most látom, hogy mennyire helytelenül —, hogy hozzám legközelebb a szabad demokraták állnak, hiszen a választások előtt ők voltak a legkövetkezetesebben kommunistaellenesek. . Amikor azonban a megalakult An- tall-kormány nem volt hajlandó velük koalícióra lépni, a legkíméletlenebb ellenzéki hangra váltottak át. A fiatal demokraták pedig azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy olyan stílusban vagy helyesebben stílus nélkül támadták a kormányt, ami szabad szájú fiatalok egymás közti csevegésében esetleg megengedhető, de nem a parlamentbe való. Számomra meglepő, hogy az ellenzéki pártok közül a volt kommunisták, bár szintén állandóan támadják a kormányt, ők teszik ezt a legeurópaibb módon. Rengeteget szoktuk mondani, hogy minden demokráciában az ellenzék természetes megnjdlvánulása, hogy kifogásolja, amit a kormány csinál, de hogy azt milyen formában teszi, azért ez sem mellékes. Nem tagadva egy pillanatig sem az ország nehéz helyzetét, és nem hagyva figyelmen kívül, hogy a kormányzat is követett és követ el hibákat, miért kell a sajtó túlnyomó többségének az ellenzék kezében lennie, és miért kell az ország lakosságának amúgy sem fényes közérzetét a negatívumok felnagyításával, állandó riogatással tovább rontani? Kétkedve nézem immár harmadik éve, hogy az ellenzék a maga nem jóindulattal fűtött propagandájával hogyan sodort engem oda szinte akaratom ellenére, ahol most vagyok, ha nem is nevezhetem magam - kimondottan kormánypártinak, ahogy mondani szokta a sok évtizedes szlogen, közel állok a kormányhoz, és ha most választanom kellene, nem az ellenzéket választanám. Ahogy a választások után telt-múlt az idő, egyre jobCsodálom, hogy az okos emberekből álló legnagyobb ellenzéki párt, ahogy szívesen jelölik meg magukat, nem veszi észre, hogy a lakosság demoralizálásá- ra tett sikeres erőfeszítéseik eredményeképpen egyúttal maguk alatt is vágják a fát, a legutóbbi helyi választáson is a szavazók húsz százaléka jelent meg az urnáknál. Nem jöttek rá idáig, hogy a kormány lejáratására irányuló buzgó kísérletek egy esetleg általuk összeállított kormány munkájának sikerét már az. induláskor kétségessé . teszik. Tiszay Géza
