Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
TÖRÖKBÁLINTI KATOLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG Temetni még a kommunizmus alatt is papot hívtak Pelsőczy Ferenc prépost, plébános • atya, egyetemi magántanár már. önmagában is a maga) közel nyolcvan évével, benne, a hányattatás mellett mindvégig töretlenül megőrzött optimizmusával legalább olyan meghatározó egyénisége Törökbálint nak. mint amenv- nyíre egyedi vonások -jellemzik a helyi katolikus 'közösséget. A. hasonlóság; .azonban nem minden alap .nélkül való: ..kettejük? '.élete ugyanis 37 éve eggyé forrt: a főváros, a munkástelepek papja (Ferenc atya csepeli származású).— taologusi-.s emellett pedagógusi, pszi-! chológusi diplomával rendelkező nagy tudású, örökké mozgó, másokért tevő ember élete, megannyi, ma már elszakíthatatlan szállal kötődik a helyi katolikus többséghez. így amikor a 12 ezernyi törökbálinti mindennapjairól faggattuk az atyát, egyik mondatában életének egy-egy epizódját, másikban pedig a település régmúltjának egy-egy megsár-- gult lapját idézi fel. — 1045-ig ténylegesen Is csak katolikusok éltek Törökbálinton — kalandozunk el a történelem közelmúltjában Ferenc atyával. — Ez egv zárt német közösség volt. Ugvanakkor hiába eredeztették magukat az itt lakók az elzászi francianémetektől. a kitelepítések kegvetlen hónapjaiban, heteiben nekik is a sváb testvérekkel egyforma elbánásban volt részük. Nagy érvágás volt ez Törökbálint számára, hiszen olyan települést ért ez a kíméletlen kitelepítés, melyen már az avar korban meg-megtele- pedő kereszténységnek is dokumentálható nyomai fedezhetők fel. A ma is használatos nyolcszáz férőhelyes gótikus templomunkban példáúF-a II. vatikáni .zsinatot-követő felújítása során nem remélt régészeti leletek kerültek a felszínre. Kiderült, hogy az 1270 körül emelt falak alatt a honfoglalás korából származó építménymaradványok húzódnak meg! Érthető tehát, hogy személy szerint is büszke vagyok erre a régi templomra. melyről ma már pontosan tudjuk, hogy Buda környékén a Mátyástemplom után a második „legöregebb”. STOLMAR G. ILONA: Adventi gondolatok II. A boldog kismama türelmes várakozásához hasonlítottam az adventi várakozás szépségét, a szeretettel feltöltődés időszakát, a nagy készülődést a szeretet ünnepére, megváltásunk ünnepére. Közben figyelem embertársaimat, és néha elszomorodom. Vásárolnak, válogatnak szeretteiknek, hogy a legszebbet, a legjobbat adhassák nekik a szentestén meglepetésül. Igen ám. de közben lök- dösik, rángatják egymást, rettenetes szidalmakat mondanak, kiabálnak a boltokban, a pultok előtti tolongásokban, ha valaki megelőzi őket, ha valaki elviszi az utolsó darabot, vagy csak véletlenül lábukra lép. Nehéz így készülni a szeretetre! Nem is lehet. S az ajándékok is inkább terhesek lesznek, mint örömtelik. A készülődés rettenet és nem feltöltődés. Talán ha egymás felé fordulnánk, ha úgy készülődnénk. hogy embertársainkra jobban figyelnénk, ha tudnánk, hogy a másik is szeretteiért tolong, igyekszik, megértőbbek, türelmesebbek lennénk. „A felebaráti szeretet az istenszeretet útja” — mondotta tavaly II. János Pál pápa, de idézhetnénk Máté evangéliumát is: Az utolsó ítéletben az lesz a mérvadó,-hogyan'viselkedtünk felebarátaink iránt. Az advédti időszak, a várakozás és készülődés időszaka kiváló alkalom arra. hogy embertársaink felé forduljunk, hogp gyakoroljuk a felebaráti szeretetett A karácsony előtti bevásárlás rohanó-tolongó időszaka a legalkalmasabb próbatétel. Tudunk-c szeretettel, rámosolyogni azokra, akik meglöktek minket, mert szerelteikért tolongtak? Tudunk-e elnézőek és megbocsátok lenni azokkal szemben, akik erőszakosan ragaszkodnak a mi kezünkben lévő ajándékhoz, és másikat választani? Próbáljuk meg. s figyeljünk: az a másik ajándék szebb lesz, célszerűbb lesz, és nagyobb örömet okos majd megajándékozottnak is, ajándékozónak is, mert jó cselekedet, lemondás, megbocsátás, szeretetgyakorlás fűződik hozzá. Az adventi lelkűiét teszi szebbé, értékesebbé. Várakozzunk, mint a boldog kismama, aki bizonyára nem úgy varjá jói és szeretettel születendő magzatát, hogy közben üti-veri másik, már meglévő kisgyermekét, hiszen akkor az érkező új Élet is csak teher lesz, és nem méltó öröm, az élet legnagyobb gyönyörűsége. Gyújtsuk így a harmadik gyertyát! Ferenc atya -büszkesége tulajdonképpen. boldogság: örül annak, hogy immár 37 éve (hétévi, Budapestről történt kitiltás után) egy helyen, s éppen itt a 30 százalékban katolikus Törökbálinton szolgálhat. örül annak, hogy olyan embereknek lehet, lelkipásztora, akik hűen őrzik az erős helyi hagyományokat, hűségesek őseik, hátrahagyott hitéhez, s példamutató együttlétet alakítottak ki az ifjak és a vének, az őslakók és az úgynevezett betelepültek között. Talán szomorú a példázat, mélyet Ferenc atya említett szavainak igazolásául, de a tények önmagukért beszélnek: a temetéseken látszik legjobban, milyen erős az összetartozás a törökbálintiak között, mennyire nemes gondolkodású, gondoskodó és rendszerető nép lakik itta budai vidéken. — S ez nemcsak az utóbbi években van így — teszi hozzá büszkén, boldogan az idős atya. — így volt ez a kommunizmus negyven éve alatt is. Merthogy Törökbálinton még e kemény évtizedekben is papot hívtak, ha tpmetni kellett! Büszkeség, öröm, s mellettük egy harmadik hasonlóan jó tulajdonság en' kedik ki a plébános jellemrajzóból. Ez dföbbi — s ismét csak a szolgálathoz, a helyhez kötődő vonás ez — a töretlen optimizmus, melyet nvindvéeig a település éltetett, s melyet éppen annak érdekében kamatoztatott a majd négy évtized alatt a prépost. • — Törökbálinton hat ingatlanja volt az egyháznak -— tájékoztat a visszaigénylésről Ferenc atya: — Természetesen valamennyit visszakértük, de már most latszik, hogy lesznek olyan egységek, melyek helyett önkormányzat cse.reépülé- tet fog felajánlani. Volt egy katolikus fiúiskolánk, egy nyplcszobás kántoriaké-, sunk, egy zárdaotthonunk, melyben hadiárvákat neveltek az apácák 190.3 óta folyamatosan. égy ezer négyszögölnél is nagyobb gazdasági udvarunk, melyet mára már beépítettek; s ezek mellett valahol, valamilyen formában szeretnénk visszaállítani az egykori oly népszerű „olvasókörünket”, s ismét működtetni hajdani katolikus óvodánkat. ? Az. alapok úgy -tetszik, szilárdak Törökbálinton: ezt mutatja a hétvégeken, ünnepeken megtelő istenháza, s hasonlóan ezt igazolja a hatszáz aktív kis hittanos is. Utóbbiakkal — két pap és egv hitoktató áldozatos munkában — heti 53 órában találkozik. — Csak az fáj, hogy hiába a deklarált többségi akarat, a nagyszámú katolikus törökbálinti igénye, mind a mai napig nem sikerült elérni, hogy a hittanórák bekerüljenek a délelőtti foglalkozások közé, Megújult templom, felszentelt harang, helyreállított keresztút — megint olyan tárgyi fogalmak, melyek egyszerre kötik össze (Hancsovszki János felvételei) Ferenc atyát, s közösségét. Néhány hónapja történt ugyanis, hogy a székesfehérvári püspök. Takács Nándor felszentelte a helyi prépost atya ajándékát, a törökbálinti temető közepén felállított öt méter magas márvány keresztet, illetve. az új, nyolcmázsás nagyharangot (melyet szintén Pelsőczy Ferenc készíttetett), és nemrég újították fel a kálváriadomb keresztjeit, illetve stációképeit is. — Boldog vagyok, s teli optimizmussal állok a jövő elébe — mondja búcsúzóul Ferenc atya. — Ha Isten is ad erőt hozzá, nemsokára új temoloma, * s katolikus főiskolája is lesz Törökbálintnak. A fenti bizakodáshoz az isteni gondviselésen kívül erőt ad, hogy az idős, de fáradhatatlanul dolgozó atyának kimondottan sok segítője van: az önkormányzat, a faluszépítők, a katolikus ifjúság. Mailár Éva Rósia nővér Nagysze ben ből Rósia nővér 77 éves. Nyugdíjas gyermekápolónő. Saját háza van Székelyke- resztúron. ahol ellátják őt, semmiben szükséget nem szenved. Annál többet járás közben. Ennek ellenére Eósia nővér nem a megérdemelt nyugalmat, bőséget élvezi, hanem: szolgál. A székelykeresztúri katolikus plébánián a háztartást vezeti, s igyekszik Potyó atya asztalát ínycsiklandó falatokkal ellátni, hogy a lelki- atya ne a test gondjaival küszködjön. Rósia nővér Szél Irmaként kezdte földi pályafutását, s az unitárius hitben keresztelték meg. — Tizennyolc évesen, édesanyám halála után tértem át katolikusnak — mondja Rósia nővér —, akkor Kolozsváron egy családnál voltam háztartási alkalmazott. Eljártam a Marté körbe, ezt a kolozsvári ferences barátok működtették. Részt .vettem egy háromnapos lelkigyakorlaton is. Itt ismertem meg jobban a bűnöket, kegyelmeket- a nehézségeket. Mikor a lányok gyónni mentek, s láttam, milyen vidáman, megkönnyebbülve jönnek ki, sírni kezdtem, hogy én nem lehetek ilyen boldog. A szentmisén az áldoztató rács előtt térdepeltem, s áldozás alatt mindig húzódtam vissza, ez is olyan fájdalmas volt. Aztán néhány nap múlva kirándulni mentünk a Márta körrel a Csillaghegyre, s ott elárultam páter Benvenutnak az áttérési szándékomat. Azontúl hetente kétszer oktatott páter llugolin, a 1938 augusztusában a kolozsvári Szent Mihály-tempiorríban (a Mátyás-szobor mögött vanj megkeresztelkedtem, másnap- már elsőáldozó voltam. — Hogyan lett rpáca Rósia nővér? — Egy év telt el, s én megkerestem Fidél atyát, a ferences házfőnököt, s neki jelentettem be szándékomat. Ä kolozsvári klinikán dolgozott a ferences harmadrendi mestérnő. Egy hónapig az ő irányítása alatt dolgoztam a klinika konyháján, majd a nagyszebeni zárdába kerültem. Hatan voltunk jelöltnők, két évig tartott a jelöltségünk. Ekkor kaptam a Rósia nevet. 1942-ben öltöztettek be, Márton Áron püspök úr adta át a szent ruhát, Isten nyugtassa. Ezután húrom évi újoncidő következeit, egy év tanulás, két év házimunka. 1945-ben tettem fogadalmat, közben 1944-ben bejöttek az oroszok. Nagyszeberibe. — Hány nővér élt ekkor a zárdában? — Negyvenen voltunk. Tanárnők, óvónők és a háztartást ellátók. Hisz Nagyszebenben óvoda, elemi, gimnázium, tanítóképző és kereskedelmi iskola működött a mi ferences rendünk kezelésében. 250 bentlakó növendékünk volt. Nálunk magyar volt az oktatás nyelve, de Szebenben működött egy német nyelvű rend is.. 1944-ben már szinté minden termünkben sebesült katonákat ápoljunk, románokat és németeket. Két teremben orosz hadifoglyok is voltak. Az orosz katonák és parancsnokaik azt tartották rólunk, Hogy ingvenélők vagyunk, s a zárda elhagyására felszólítottak bennünket. Aztán megnézték a sütödénket, mosodánkat, és hitetlenül kérdezték, hogy ki dolgozik itt. így maradhattunk. — Hogyan alakult az ön további sorsa? — 1943-ben elkerültem Gyulafehérvárra, a teológia háztartását vezettem. 1949- ben Herepe-tanyán 6-8 kis* pappal, három nővérrel és Jakab Antal kisrektor úrral éppen a cseresznyét szedtük, mikor jött a hír, hogy letartóztatták Márton Áron püspök urat és elvitték ' Gyulafehérvárról. 1949. augusztus 15-én le kellett tenni a ruhát. Én Vulkánba kerültem, a kórházban voltam 15 évig nővér; 1964- ben átkerültem a székelykeresztúri kórház gyermek- osztályára. 1970-ben innen mentem nyugdíjba. — S azóta? — Még tíz évig dolgoztam itthon. Magánbölcsődét nyitottam, 5-6 gyerekem mindig; volt. A.fél városnak én voltam a mama. Aztán segédkeztem a plébánián, takarítottam. díszítettem a templomot. Bélép most a fiatal plébános. Potyó Férenc. — Megyek, nővér,,a gim-. náziumba hitoktatni —?.. mondi3 — Dehogy megy lelkiatya, előbb megebédel szépen. Míg szedi elő a tányért, evőeszközt odasúgja: — Egész nao nem enne, ha nem ösztökélném! Itt még szükség lesz rám jó ideig! Átányi László
