Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-08 / 289. szám

T&m B&eséos is löheíeii voinss Egy emlékmöavatás viszontagságai A magyar eredetmonda szimbólumaként Bánhida felett a millenniumi ünnep­ségek alkalmából felállított turuemlékmű újraavatá- sán, 1992. november 29-én, olyan törvénysértő, a leg­alapvetőbb emberi szabad­ságjogokat lábbal tipró, a legsötétebb . diktatúrákra jellemző események tör­téntek, amelyek talán még Torra Lantost, az Egyesült Államok kongresszusa emberi jogi bizottságának tagját is érdekelhetik. Re­mélem, megfelelő informá­ciót log Tom Lantos úr is kapni ezekről az emberi jo­gokat sértő eseményekről, és nemcsak ő, hanem a Ma­gyar Országgyűlés emberi jogi bizottsága is kezdemé­nyezni fogja ezeknek ki­vizsgálását. GÉPKOCSIVAL NEM LEHET Az már köztudott, hogy a Magyar Rádióban, a Ma­gyar Televízióban és a saj­tó legnagyobb részében minden eddiginél nyíltabb formában érvényesítik a cenzúrát. Ennek legfőbb támogatója és ..erkölcsi” fe­dezete az alkotmányt sértő legfőbb közjogi méltóság, Göncz Árpád. A köztársaság elnöke most — mintegy megszon­dázandó a nép hangulatát — ismét közszereplést vál­lalt, és a turulemlékmű avatása alkalmából leszállt az alattvalók közé. Szem­es fültanúként az alábbiak­ban vázlatosan visszaidé­zem a tapasztaltakat. Gépkocsival indultunk Budapestről Tatabányára. Űtközben szigorú, minden közű ti jármű-ellenőrző ponton szerencsésen túlju­tottunk. A második ellenőr­zési ponton, Tatabánya előtt, a posztoló közúti rendőr tájékoztatott, hogy gépkocsival nem lehet az emlékműhöz felmenni, sőt a közelébe is csak sze­lévők szemében nem ő volt a legnépszerűbb politikus. Az nem derűit ki, hogy ki lenne az, de ez ezen a na­pon nem is volt vita tár­gya. Az volt a benyomá­sunk, hogy itt ma nem is a turul, hanem Göncz a fő­szereplő. Ezt valószínűsítet­te az is, hogy nagyon vi­gyáztak rá. A buszok lassú előrehaladásának egyik oka az volt, hogy csak az első ajtón lehetett felszállni. Itt két egyenruhás rendőr — a helyiek szerint egyik nem volt környékbeli — előzetes szemrevételezése után egy harmadik, civil ruhás vette kezelésbe az ünneplő tömeget. Ennek az volt a feladata, hogy elve­gye az esernyőket, végigta­pogassa egy fémkereső de­tektoros . készülékkel a buszra felszállókat, és aki­nél csipogott a készülék, ki kellett a zsebeit rakni. A buszokra csak annyi em­ber engedtek fel, amennyi ülőhely volt. Felmérésem szerint — a zavaros helyzet miatt lehet, hogy tévedek — a több száz rendőrből csak kettő rendelkezett ilyen műszer­rel. Volt olyan busz, amely hátrébb állva már megtelt, de az előtte állóhoz csak ezután ment az egyik mű­szeres ember. így a már megtelt busz, motorját já­ratva és mérgező füstjét ezáltal ráokádva az embe­rekre, megvárta, míg az előző buszt elengedték. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a jelen lévő tömeg feljutását akadályozták, és késleltették. A mi buszunk fél tizenegy előtt indult el. Az ott maradt emberekkel nem tudom, mi lett, később azt hallottuk, hogy nagy részüket nem vitték már el. Háromnegyed tizenegy­kor érkeztünk fel a hegyre. A lassú előrehaladás során döbbenetes, de egyben tra­gikomikus epizód történt. Az emlékmű előtt kb. 500 méterre egy erdős, bokros hegyoldal övezte az utat. Itt a bepárásodott ablakon keresztül — mint a bos- nyák hegyekben — szürke ruhás alakok körvonala bukkant fel. Letörölve a párát, több tucat géppisz- tolyos kommandós kukucs­kált ki a bokrok fedezéke mögül, farkasszemet nézve a cammogó busz utasaival. Az erdőben, nem tudom, hogy milyen reakciót vál­tottunk ki, de a buszban frenetikus volt a hatás. Az utasok nevettek, és még azok is bírálták Árpi bá­csit, akik eddig dicsérték. A CHARTA FQBASÜSQLÓM A busz végre megállt, már mindenki szeretett volna kimenni a friss le­vegőre, de nem nyitották ki az ajtókat. Akadtak azért szerencsésebbek is, mert az egyenruhás bá­nyászdíszsorfal mellett fel­állított kötélkordon körül az emlékmű felé vezető út mellett már állt kb. 2-300 ember. Miután előbb-utóbb minden kiderül, rájöttünk, hogy ezék voltak az elnököt fogadó lelkes tömegek. A szigorú protokoll sze­rint tizenegy előtt öt perc­cel megérkezett a rendőrsé­gi autókkal, felvezetett el­nöki Mercedes. A buszba változatlanul bezárva a kö­vetkezőket láttuk. Az elnök kiszállt, maid eltűnt a rendőrök, bányászegvénru- hások és a tapsolok között. Ezután a busz mellett el­Nemzetközi gúnymosoly A NÉPSZABADSÁG hét­végi mellékletében (1992. november 28.. szombat) Századvégi levelek rovat­cím alatt közli Berkovits György írását, levelét, me­lyet a szerző „leendő” ba­rátjához címez. Nekem az á gyanúm, hogy önmagá­hoz íria a levelet, mert ez a barát nagyon hasonlít hozzá — kiderül ä levélből- —, illetve olyan, mint ami­lyen a szerző is szeretne lenni. Hosszasan cseveg ve­le a mértékletességről mér­téktelenül. És aztán eljut oda, amiért megírta ezt a levélfélét, de már nem a leendő barátjának, hanem a Népszabadságnak. A levél a magyar nem- . zet kigúnyolásába csap át, mondhatni nemzetgyalázás- ba. Elmondja barátjának, hogy mennyire örült, ami­kor látta, hogy őt is felhá­borítja az „Árpád-sáv” új- rahímezgetése, „amelynek láttán borzolódnak ide­geink, de ezen uraknak né­melyike arra is gondolt sze­rencsére. hogy felvidámít- son bennünket, és díszma­gyarba öltözött — (hahaha, uraim, most már csak azt várom, mikor burkolják Oe az »igazi-magyar gyere­kek« body buildinges tes­tét is ebbe a díszes hacu­kába, kopasz fejét darutol­las sipkába)”. Íme a ma­gyar nemzet gúnyolása Ma­gyarországon, a legnagyobb példányszámú magyar na­pilapban. Mennyi honorá­riumot vett fel Berkovits úr ezért az írásért? Levelét így folytatja: „Jól megjegyeztem, amikor azt mondtad, hog/ a rohadt életbe, már annyi ismerős és ismeretlen istenünk tá­madt az utóbbi esztendők­ben, mint a pogány vallá­sokban sem, s egyre szapo­rodnak, és példának hoz­tad, micsoda istenségnek nőtte ki magát a ma­gyar..Hát igen. Nemrég sokaknak még istenség, volt a kommunizmus is. Ha még mindig az lenne, ón ; melyik istenséget részesíte­né előnyben, fogadná ke­gyeibe, kedves Berkovits úr? Itt, Magyarországon. Leveléből kiderül, hogy polgár szeretne lenni. Gon­dolom, világpolgár. És ak­kor világfájdalmai volná­nak. Kérem, erőltesse arcá­ra nemzetközi mosolyát, és bocsásson meg nekem, én a szegényes magyar arcú mosolvommal már nem ön­re haragszom. Ám azt a díszmagyart nem lehet ilyen egyértelműen bohóc­ruhának nevezni. Több vér, bánat és Öröm tapadt ah­hoz, hogy ilyen könnyű „hacukának” lehessen titu­lálni. Nem tudom, hogy ön milyen nemzetiségű — elég jól bírja a magyar nyelvet —, de én soha nem fogom az ön nemzetét sem ünne­pi, sem hétköznapi visele­téért kigűnyolni. Jöjjön el Erdélybe, Ro­mániába, én ott lakom. Ki­tűnő üzleti lehetőségei nyílnak ebben az ország­ban, és ami ennél is több. kiélheti „antimagyar” vá­gyait. Miről is van szó? Romániában van egy Nagy Románia nevű párt és en­nek egy ugyanilyen nevű lapja. Ha oda is bedolgozna és ilyen magyargúnyoíó cikkeket írna, azt busásan megfizetnék. Sajnos én nem tudok ilyen messzire men­ni. mert nekem gyökereim vannak, nemzeti gyökereim, és nem vagyok olyan, mint a karó, amit ki lehet húzni és oda verni le, ahová ép­pen a szükség megkívánja. És ez nagy hátrány. En­gem pénzzel nem lehet ma­nipulálni. Éppen ezért megértem a világ összes nemzeteit, és nem gúnyo­lom őket az ereklyéiken, a hagyományaikon keresztül. Básryi Bencze Jakab Székelyudvarhely méidre szóló meghívóval. A gépkocsit a tatabányai vas­útállomásnál kell hagyni, ahonnan Volán-autóbusszal fognak továbbvinni az ava­tásra, ha mégis jelen aka­rok lenni. Ezek után elin­dultunk az új városrész fe­lé, ahol ismeretlenek lévén, hiába kerestünk eligazító táblákat. Eme országos je­lentőségű eseményről sem­miféle információ nem volt, A helyi járókelőktől tudtuk meg a vasútállomás helyét. Negyed tízre értünk ide, s mivel a sajtóban 10 órára volt meghirdetve az ünne­pély, gondoltuk, hogy bő­ven lesz időnk busszal fel­jutni a közeli emlékműhöz. Amikor azonban meglát­tuk, hogy több száz fős — esetleg ezres — tömeg előtt csak egyetlen busz áll, aggódni kezdtünk. A téren hátul állt még két- három, a forgalomból lát­szólag kivont busz, s eze­ken kívül majdnem a tö­meggel azonos létszámú ci­vil és egyenruhás rendőr, rendőrautók, rabszállító ko­csik, URH-készülékkel rohangáló rendezők. Amikor a busz közelébe értünk, kiderült, hogy je­gyet kell venni, egy — va­lahol a tér másik végén álló — fabódéban, mert itt nincs, és a buszon sem árulnak. A fabódét megtaláltuk, és jegyként 40 forintért kap­tunk egy képeslapot. Ezzel, gondolom, az emlékmű helyreállításának tetemes költségeihez is hozzájárul­tunk, amit jó szívvel tet­tünk. NEM ÖVOLT A LEGNÉPSZERŰBB A buszjegy birtokában visszamentünk a buszok indulási helyéhez, ahol már még nagyobb tömeg fogadott, mint előbb. Igaz, több busz is jött, de nem volt kijelölve a megállási és indulási helyük. Ezért, ha végre elment az egyik, a másik már nem ennek a helyére állt be, hanem előbbre vagy hátrább. így a tömeg vagy .előrelódult, vagy vissza, mindenesetre a hangulat egyre fokozó­dott. Ekkor már háromnegyed tíz volt. Többen azt mond­ták, hogy a helyi kábelté­véből úgy tudják, hogy ti­zenegykor lesz az ünne­pély. Ettől kicsit megnyu­godva vártuk az újabb buszt, és környezetünkkel is elkezdtünk kommunikál­ni. A buszók nagy lassú­sággal jöttek és mentek, de ennek is megvolt az oka. A beszélgetések során ér­dekes véleményeket, ta­pasztalatokat szereztünk. Ott, ahol álltunk, nagyon sok, távolabbi vidékről való és leginkább fiatal em­ber volt. Többen Nyíregy­házáról és Ceglédről jöttek, sokan a fővárosból, de a legtöbbjük környékbeli volt. Tényleg ilyen népsze­rű lenne a „mi” elnökünk? Láttunk kopaszra nyírt fiatalokat, de voltak ünnep­lőbe öltözött bányászok, karon ülő gyermekeket hozó édesanyák, öreg, 80 éves nénik,, egyetemisták, általá­nos iskolások, értelmisé­giek, tehát a NÉP. Ez a gyülekezet képviselte a hi­teles többséget. A felnőtt népességből mndenki poli­tizált — még hogy nem ér­dekli az embereket! —, és Árpi bácsit minősítette. Enyhén szólva: az ott jelen vittek hátracsavart kézzel 4-5 embert. Közülük három ismerős volt. Kettő nyír­egyházi paraszt-vagy mun­kásfiatal, egy budapesti könyvterjesztő. a másik kettő jó arcú, jól öltözött, is­meretlen, középkorú férfi volt. Civil ruhás nyomozók vitték őket, egyikük szkin- hed jellegű szerelésben. Miután Göncz Árpád elfog­lalta díszhelyét valahol az emlékmű mellett, kezdtek kinyílni a buszok ajtajai. Még le sem kászálódott mindenki, már szólt is a dal — akarom mondani, nem­zeti Himnuszunk . — a hangszórókból. A „dal”-ra asszociáltam, mert honnan, honnan nem. előbukkant a Charta főraccsolója, Far­kasházi Tivadar is, az al­kalomhoz illő, lilába, hajló vörös golfsapkában, és a hozzávaló színpompás ru­hadarabokban. Kezében nem volt sem golf-, sem baseballütő. Na — mondom a gyereknek —, most már semmi baj. nem lehet, itt, a eltartások között csak nem fognak agyonverni vagy lelőni. ÉLJEN A DEMOKRÁCIA! Ezek után mikrofont ka­pott az elnök úr, és habo­zás nélkül, azonnal elkezd­te ünnepi beszédét. Magyar hangja, Oszter Sándor, ma munka nélkül maradt. Érdekes látvány volt, hogy Göncz első szavai után sokan hátat fordítot­tak, és szemlélték a szép, tiszta égboltot és a hegyol­dalt. Az ünnepi beszéd után volt még szavalat, népi tánc, Szózat. Ügy tervez­tük, hogy a szózat után gya­log megyünk vissza a ko­csinkhoz. nem kezdjük elölről a buszos tortúrát. Azt gondoltuk, hogy , sza­bad, demokratikus ország­ban, mindenféle vélerhény- és szólásszabadsággal, moz­gásszabadsággal rendelkező állampolgárként élünk. Hát nem. Azt már korábban ta­pasztaltuk, hogy erőszak­kal elviszik a Gönczöt lemondásra felszólítókat, de nekünk is utunkat áll­ták. Közölték, hogy innen eltávozni nem lehet,, Tilta­kozva a legalapvetőbb em­beri jogaimat sértő, úton- állás ellen ismét közölték, hogy ez a parancs. Majd később, buszokkal lehet eltávozni. Ezek után fel­álltunk a járdára, oda, ahonnan, feltételeztük, hogy a buszok indulni fognak, A tömeg egy része megin­dult, árkon-bokron keresz­tül, a túloldalon álló két autóbuszhoz. Itt rövid időn belül kiderült, hogy nem oda Buda!, ezek a buszok nem, azok a buszok, ezek­ben azok jöttek és mennek el, akiknek külön kis cédu­lájuk volt, és akik a fő tap­solok voltak. Közöttük volt, természetesen sapkájával együtt. Farkasházi is. Mi­után elment ez a kettő, majd utána egy harmadik busz is ezekkel a felcédulá- zottakkal, vártuk a buszun­kat. Tizenkettő előtt né­hány perccel meg is jöttek, és sikerült felszállni az egyikre. Itt már senki nem állta az utunkat, megtel­tek az állóhelyek is. Szerencsésen leérkeztünk, és beszállva kocsinkba fellélegeztünk: ezt meg­úsztuk! Éljen a demokrá­cia! Meleg György módosítást, minekutána a műsor magyarázat nélkül ment le ... ” Miért nem tűnt fel a té­vedés az első képkookák láttán rögtön? Van egy ja­vaslatom : a Kurír Elefánt- mellékletében olvasható egy Pongrátz Gergellyel és általában a magyar törté­nelem Gergőivel foglalkozó írás, melyre ezennel felhí­vom az iskola hallgatóinak és oikta tóinak figyelmét: „Gergőnek a magyar nép körében azokat a nagy ba­juszé, vehemens férfiakat nevezik, akik hol egy várat, hol egy mozit oltalmaznak meg az ellenséges hordák ellen. Bornemissza Gergő például 1552-ben a törökö­ket szurkolta le az egri vár fokáról, Pongrátz Gergő pe­dig 1956-ban védelmezte a Corvin mozit a lánctalpas orosz jegyüzérek rohama ellen. Híres Gergők: Sör- nemíssza Gergő, Pingpong Rác Gergő, Pongrátz Gergő Öccse, a Corvin mozi alve- Zére, VII. Gergő pápa, gre­gorián naptárreformer, Gergő Róbert, poposka, Czuczor Gergő íróka ... ” — Viccnek mindez eléggé hal­vány, sötéten belvárosi, de a mucsai Magyarország ne­velésére talán alkalmas. Egy dologra mindenképpen felhasználható. Bizonyos Föld S. Péter is hozzájárul lüktetésével a Kurír kö- ménymag-bolsevizmusához, ezért ha földnélküli Földes Péter szöleihez hasonló égyedekkel találkoznak ne­mi érintkezés céljából, ak­kor atombiztos fogamzás- gátlót használjanak, mert ellenkező esetben Földes­hez hasonló Péter.kék jön­nek a világra, és garantál- hatóan elmegy a péterkéje a nemi örömöktől minden halandónak, aki ilyen és hasonló történelmi produk­tumokkal találkozik. Az 1948—49-es szabadidő- központot pedig ajánlatos Haynau Lánchíd-avató be­szédével felszentelni, avagy az aradi tizenhárom foga­natba tételének beszámoló­jával. Balaskó Jenő Nem vagyok abban a könnyű helyzetben, mint a magyarok turulmadara, akinek hatalmas szárnyai aiatt Göncz Árpád mond április 4-1 beszédet: „Tria­non és az ellenforradalmi Magyarország, a fasizmus és a kommunizmus, sőt a rendszerváltás megrázkód­tatása után népünk kezd magához térni...” — mert én egy ellenforradalmi nép vagyok, aki nem szívelhet­tem, hogy Szamuely bolse­vik különítményesei . pa­rasztokat akasztottak, akik nem akartak az állami gaz­daságokba besorolni, és ta­nítónőket akasztottak, akik védeni szándékoztak az akácfákra akasztottakat. Tehát sajnos nem vagyok a béketűrő turul, aki annyi gyalázkodás után. végre el­foglalhatta az Őt megillető régi helyét, s aki szárnyle-: szakadás nélkül hallgatta végig Göncz, elnök jövőbe startoló sárkányrepülőjé­nek duruzsát: tehát, saj­nos, nem lehetek olya n ' mesebelien elnéző a köröt­tem zajló eseményekkel szemben, mert — mint Csete György építész idézte a latin mondást —: a sas nem kapkod a légy után. Igen, én nem vagyok tu­rul, egyszerű betűvető ván­dor igric vagyak, de min­denképpen megátalkodott, aki mint a földműves: ta­lajművelek. Ezt teszem, er­re esküdtem Magyarország megszabadulásakor. Ezért a különös idegesség madara száll váltamra, ha ilyesmit olvasok kedvenc lapomban, a megújult Pest Megyei Hírlapban: „A 89-es eszten­dő nyara óta enyhén szólva meglepő lenne, ha történe­tesen Berecz János magya­rázná el egy iskola diákjai­nak, mi is zajlott le 1956 októberében .... Márpedig a nagykőrösi Toldi-szakkö- zépiskolában ez történt. Felbukkant egy Berecz-ka- zetta, és október 22-én az ünnepi, zárt láncú tévémű­sorban vetítésre került. Veit hatása... Az igazgatóhe­lyettes a képviselőiknek el­mondta: ott követte el a hi­bát, hogy nem ellenőrizte a A turul n a légy után

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents