Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-04 / 260. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZÁG 1992. NOVEMBER 4., SZERDA Kél november 4. 1956. november 4. a maga komor drámaiságával minden akkor már felnőtt magyar lelkében él. Visszacsengenek Nagy Imre megdöbbentő szavai: „... Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.” A kormányt valóban megdöntötték, a magyar nép véráztatta földjét megszállták, legnagyobb kincsünket, a szabadságot elrabolták. A „muszka vezetők” rövid időn belül várbírókká és hóhérokká váltak, s a magyar történelem során még idegen elnyomók sem vágtak olyan széles rendet a nép soraiban, mint ők. Mert ne feledjük el, és sohase mulasszuk el hangsúlyozni: a nép soraiból került ki a szabadságharcosok túlnyomó többsége, s a kivégzettek, elítéltek között is a munkások és a parasztok szerepeltek a legnagyobb számban. A magát forradalmi munkás-paraszt kormánynak hazudó hazaáruló klikk irtotta a forradalmárokat, akik — mint mondottuk — javarészt munkások és parasztok voltak. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen az egész kommunista rendszer hazugságon alapult: szabadságot ígért a népnek, és rabságot adott, függetlenségről beszélt, és elnyomatást hozott az országra, emberségről papolt, és minden idők legembertelenebb politikáját valósította meg, S e hazugságot az 56-os magyar szabadságharcosok leplezték le a világ előtt. E leleplezéssel kezdődött a nemzetközi kommunizmus haláltusája, mely először a szocialista vazallus államok függetlenségéhez, majd a második szuperhatalom, a Szovjetunió széteséséhez vezetett. Így hát elmondhatjuk, hogy a magyarság szabadságának eltiprása a szovjet imperializmus számara csak látszatgyőzelem volt. Utolsó lehetőségét játszotta el ekkor a kommunizmus, hogy megszabadulva évtizedes hazugságaitól, őszintén vállalja legalább a politikai tisztesség minimumát. Erre képtelen volt, ezért vált 1956. novem ber 4., a Szovjetunió győzelmének napja a szocialista világrend- szer összeomlásának kezdőnapjává. De van nekünk, magyaroknak egy másik november 4-énk is. 1945-ben e napon diadalmaskodott az országgyűlési választásokon a kisgazdák győzelmével a többpárti demokrácia. E győzelem tette világossá a Szovjetunió számára, hogy Magyarországon demokratikus eszközökkel sohasem tudja bevezetni a kommunizmust. Ez a politikai vereség döbbentette rá a magyar kommunistákat arra, hogy a magyar nép fontosnak tartja a tulajdont, a hazát és a hitet. A jaltai szerződés arra kötelezte a győztes megszálló hatalmat, hogy minél előbb demokratikus választásokat tartasson, és a népre bízza az ország politikájának meghatározását. De a társadalom is sürgette a választásokat, hiszen az ideiglenes nemzetgyűlés tagjainak egyharmada kommunista volt. Ez az arány természetesen nem fejezte ki a nép akaratát. A Magyar Kommunista Párt ekkor egy meglepő javaslattal állt elő: először az önkormányzati választásokat tartsák meg, de csak Budapesten. Nyilván az volt a céljuk, hogy a munkástöbbségű főváros számukra kedvező eredménye lélektani nyomást gyakoroljon az országos választás résztvevőire. Sikerült rávenniük a szociáldemokratákat arra, hogy közös munkáslistán induljanak. Meglepetésre a kisgazdák több mint 50 százalékot kaptak, s még a munkáskerületekben is több szavazathoz jutottak, mint a munkáspártok együttesen. Ezután Vorosilov, az úgynevezett Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője arra akarta kényszeríteni a győztest, hogy a november 4-i választáson a többi párttal közös listán induljon. Először 40 százalékot ajánlott föl a kisgazdáknak, majd lassan fölment 48-ig. A párt vezetői, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Kovács Béla nehéz helyzetben voltak, mert Vorosilov a rábeszéléstől a fenyegetésig a „meggyőzés" minden eszközét igénybe vette. Végül Nagy Ferenc — igen ügyesen — azzal vágta ki magát, hogy kijelentette: ez a kérdés olyan nagy horderejű, hogy ebben csak az Országos Nagyválasztmány határozhat. Ha ezt az érvet nem fogadják el, akkor nyíltan megsértik a demokrácia elvét. így eldőlt minden. Hiszen az október 23-i ülésen senki sem emelt szót a közös lista mellett. A választási küzdelem ezután nagy erővel folyt. A megszálló hatalom támogatását élvező kommunisták sokkal több pénzzel, közlekedési eszközzel, papírral rendelkeztek, mint a többi párt. A nép akarata azonban más volt, mint a megszállóké. Nagy Ferenc írja „Küzdelem a vasfüggöny mögött” című könyvében: „Nem a kétségbeejtő gazdasági nyomorúság, nem a politikai sérelmek által felgyújtott szenvedélyek irányították a magyar népet a választásokon, hanem a tiszta elvek és az ország helyzetének józan meggondolása... A nép a demokrácia mellett döntött." A Kisgazdapárt 57, a szociáldemokraták 17.4, a kommunisták 17, a Parasztpárt 6,9, a Polgári Demokrata Párt pedig 1,6 százalékot kapott. A kicsiny Magyarország megmutatta a hatalmas Szovjetuniónak, hogy a demokrácia és a szabadság híve, és elutasítja a bol- sevizmust. Az 1945-ös választási győzelmet éf az 1956-os népfölkelés diadalát egyaránt hosszú és súlyos elnyomás követte. De a nép szívéből nem sikerült kiirtani a szabadság utáni vágyat. Ezért voksolt 1990-ben a többpárti demokráciára,- s ezért fogja 1994-ben is ugyanezt választani. Török Bálint KÜLÜGYI SZÓVIVŐI TÁJÉKOZTATÓ Jelcin Budapestre látogat Jelcin elnök közelgő látogatásának hírével kezdte szokásos keddi sajtókonferenciáját Herman János, a Külügyminisztérium szóvivője. Kiemelte: Magyarország már a Szovjetunió felbomlása előtt jó kapcsolatokat alakított ki az orosz társadalom demokratikus erőivel. A szóvivő hangoztatta: Magyarország tisztában van azzal, hogy Oroszország a világ egyik vezető hatalma, és számít egy demokratikus Oroszország stabilizáló szerepére a térségben. Budapest elsőként vette fel az önálló, demokratikus Oroszországgal a diplomáciai kapcsolatokat, és kötött alapszerződést 1991 decemberében Moszkvával. A régió országai közül elsőként Magyarország kötött gazdasági-kereskedelmi és tudományos-műszaki együttműködési megállapodást Oroszországgal. A továbbiakban Herman János cáfolta a román külügyminisztérium október 29-i nyilatkozatának tételeit. Mindenekelőtt azt, hogy a magyar Külügyminisztérium képviselője részt vett volna a Romániai Magyar Demokrata Szövetség küldötteinek kolozsvári országos tanácsülésén. A szóvivő megjegyezte azt is, hogy az ilyen jellegű látogatások minden gond nélkül zajlanak és csak egyes romániai körök próbálnak belpolitikai tőkét kovácsolni azok hamis beállításából. Ennek kapcsán Herman János ismételten visszautasította a nyilatkozatban található célzásokat Magyarország állítólagos revizionista és irredenta szándékairól. Bába Iván helyettes külügyi államtitkár határozottan cáfolta azokat a sajtójelentéseket, miszerint az MDF tagjainak sorába lépve a minap a taggyűlésen arról beszélt volna, hogy általános sztrájkhelyzet fenyeget Magyarországon, ami esetleg rendkívüli állapot bevezetését is indokolhatná. Leszögezte továbbá, hogy az 1994-es parlamenti választások elhalasztásáról sem beszélt. A helyettes államtitkár e nyilatkozattal befejezettnek tekinti a vádakra adott válaszokat. A szóvivő közölte, hogy az AWACS-járőrszolgálattal kapcsolatos tájékoztató levelet Jeszenszky Géza külügyminiszter már az elmúlt héten, pénteken elküldte a külügyi bizottság elnökének. A levelet Horn Gyula titkárnője már pénteken délelőtt átvette a kézbesítőtől az MSZP székházában. (A szóvivő ezzel reagált Horn Gyulának arra a nyilatkozatára, miszerint a külügyi bizottság még hétfőn sem kapott tájékoztatást az ügyről.) Továbbra sincs megfelelő vízátadás Dimacsúnnál A dunacsúni kőgát építése befejeződött, itt már a réseken sem kap vizet a szigetközi Duna. A kedden délelőtt érkező, mintegy 200-250 köbméter másod- percenkénti vízmennyiséget a négytáblás vízátadó létesítmény egyik tábláján adják át a szlovákok. Valószínűsíthető, hogy műszaki okok miatt nem használják a többi táblát. Erről a „nem hivatalos” értesülésről a győri vízügyi igazgatóságon tájékoztatták az MTI-t. , 1 ■ v ;$“*»** ^* V VALASZ t$7v M A nacionalizmusról B. BOLDIZSÁRNAK CEGLÉDRE Igen, az ember azt hihet- né, hogy jól átgondolt nemzetközi szövetségek, egyesült nemzetek, megfontolt tárgyalások vagy egyszerű emberiesség és békevágy elejét vehetik mindenfajta háborús vérengzésnek. De ha ez nem, hát -az atomfenyegetettség, ami megfontolásra késztethetne minden gondolkodó főt, hiszen válogatás nélkül kiterjed a föld minden lakosára. Az ember azt hihetné, hogy a huszadik század értelemszerűen a világbéke százada kellene hogy legyen szellemi és technikai fejlettségénél fogva. Minden ellentét kiküszöbölhető okos tárgyalással, igazságosztó megfontolással, és ha másként nem megy: igazságos ítélkezéssel. Hát nem. A huszadik századra egyszer majd úgy fognak visz- szaemlékezni. mint a háborús őrjöngések, ostoba békekötések és kegyetlen diktatúrák századára. Évszázadok múlva csodálkozni fognak ezen, és különös értetlenséggel fogják megállapítani: mindez a legszebb emberi érzésből, a hazaszeretetből fakadt. Hazaszeretet évszázadok múlva is lesz, de — talán — nem fognak a szomszédos népek öldökölve egymásnak rontani a hazaszeretet nevében. Levelében ön a hazaszeretet nemzetközi nevét használja: nacionalizmus. Ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Mert minden „izmusban'’ van valami kizárólagos és fenyegető. Amíg a nacionalista a saját hazáját szereti, addig patrióta. Ám amint a patrióta szembefordul a szomszédos országok patriótáival, tüstént nacionalista lesz: gyűlöli őket, és ahol teheti, beléjük mar. Látszólag a mi közép-ke- let-európai térségünk különösen alkalmas arra, hogy a benne lakó kis népek egymásnak essenek és öldököljék egymást. De alaposabban körülnézve láthatjuk, hogy másutt se jobb a helyzet: kis és nagy népek nacionalizmusa mindenütt a háború melegágya. Nem kell példákat mondanom, elég a napihírekben összeszámolni, hol mindenütt ropognak a fegyverek. Bennünket persze mindennél jobban zavar az a háború, amely közvetlenül a határaink mellett dúl, három oknál fogva is: sajnáljuk az otthonukból kiűzött lakosságot, féltjük az ott élő magyar kisebbséget, és nem utolsósorban féltjük önmagunkat, mivel három oldalról is acsargó ellenség vesz körül. Olyan ellenség, amelyet a magyargyűlölet kapcsol egységbe. Mindháromnak rossz a lelkiismerete, hiszen óriási területeket harapott ki belőlünk (s most még a Dunánkat is ellopja), s nincs veszélyesebb a bűntudatos ellenségnél. Folyton bizonyítania kell az igazságtalan igazát, folyton meg kell játszania, hogy mi veszélyeztetjük az ő békéjét és határait. Így állunk hát. Marad nekünk a félelem, a taktikázás és az a reménység, hogy egyszer valóra válik az egységes Európa, amely gátat tud vetni a nacionalista őrjöngéseknek. Egyelőre nem tud. A világ nagy hatalmú ál- lamférfiai összeülnek, csóválják a fejüket, ejnve-ej- nye, néhány rendfenntartó kéksapkást küldenek a háborús helyszín közelébe, akik megállapítják, hogy itt bizony lőnek; gyűjtik a segélyszállítmányokat, amelyek hol célba érnek, hol nem. Ez bizony kevés. Életet menteni csak kockázat árán lehet, és erőmutatással. Senki sem kívánja, hogy a kéksapkások tűzharcba keveredjenek az eszeveszett szerbekkel, de ha híres haditechnikájukkal lebombáznának néhány hadi célpontot, talán megfékezhetnék ezt az Európához nem méltó őrjöngést. Undor fogja el az embert, amikor televízión látja a sima modorú diplomatákat, amint kötelező mosollyal rázzák egymás kezét, és minden kézrázással ezer családi otthon felperzselé- sét, elfoglalását, polgári lakosság kiűzését hagyják jóvá. Szájtépésen kívül semmiféle védelemre nem számíthatunk mi sem, ha bármi ürüggyel ránk rontanak. Ürügyet pedig folyton gyártanak, csőstül. Meciar teleordítja Európát azzal, hogy magyar tankok állnak a szlovák határon és a magyar irredentizmus borítja fel Kelet-Európa békéjét. „Magyarország Európa háborús tűzfészke” — jelentette ki épp ma az édes mosoly ú birkózóbajnok egy nemzetközi tárgyaláson. És hisznek neki. Mint ahogyan hisznek Iliescunak, aki szerint a világon sehol olyan jó dolga nincs a kisebbségnek, mint Romániában — miközben betiltja az Erdély szó használatát. A szerbek pedig hol átlőnek a határon, hol átrepülnek, hol kiűzik a vajdasági magyarokat otthonukból, abban a reményben, hogy visszalövünk, és akkor ránk háríthatják a háborúkezdés felelősségét. Nacionalisták vagyunk, amikor féltjük ezt az elárvult, lefegyverzett hazát a farkasok közt? Ha ez nacionalizmus, vállalnunk kell. Vállalnánk ennél többet is, ha erőnk volna hozzá. Emlékszem egy katonanótára, amit fiatal koromban még szabad volt énekelni: Nem kell nekünk a más folyója. Nem kell nekünk a mások bérce, Csak az kell, ami a miénk volt, Ahogy az Isten rég kimérte. Ma ezt nem énekelhetik se katonák, se civilek, mert irredentizmus címén azonnal lecsapnának rájuk. A Nyugat reszket attól a gondolattól, hogy kiderül: milyen hamisan, milyen gonoszul rendezte el Európát előbb az első, majd a második világháború után. Szomszédaink azonnal kibiztosítják fegyvereiket. És ami a legszomorúbb: saját belső ellenzékünk kórusban ordítja: Nacionalizmus! Irredentizmus! Pfuj, pfuj! Ezeknek az embereknek nem fáj Magyarország. Lehet, hogy nincs közük hozzá? Lehet, hogy vesztét akarják? Jól élni mindenesetre akarnak és tudnak belőle. Hazaszeretetük odáig terjed, hogy szétlopják az országot, darabjait meeőr- zésre hazaviszik a zsebükben, vagy hogy még nagyobb biztonságban legyen, kiviszik egy svájci bank széfjébe. És ha már úgyis kint vannak, megeresztenek egy újságcikket arról, hogy Magyarországon nacionalizmus van, meg idegenüldözés. (Benedek István)
