Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-17 / 271. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY ' 1992. NOVEMBER 17., KEDD SZÁZEZREK MEGMENTŐJE: KOSZORÚS FERENC Egy puccs megakadályozna Mint a lap november 7-i számában olvasható volt, 6-án, pénteken délután emléktáblát avattunk a Dohány utca elején, a zsinagógával szemben levő ház falán. (Sajnos a beszámolóba becsúszott egy sajtóhiba: a megmentett zsidók „százezreit” helyett „ezreit” olvasható benne.) A tábla emléket állít Koszorús Ferenc vezérkari ezredesnek és hős katonáinak. Miért kellett emléküket megörökíteni? Azért, mert Koszorús Ferenc ember volt. Ezt a szót tulajdonképpen így kellene írni: EMBER. Pedig amit csinált, az a világ legtermészetesebb dolga, csak a k_,r volt annyira törpe, hogy róla szólva nagybetűk tolakodnak toliunk hegyére. E törpe kor a XX. század középé, a második világháború ideje, Hitler Európára (szerencsére nem világra-) szóló diadalának évei. Egyúttal az erőszak kora. Amelyik országot Hitler meghódította. onnan deportálta a zsidókat. Igaz ez Francia- országba, .annak meg nem szállt részére is. A leigá- zott nyugat-európai országokból 1942 nyarán kezdték meg a deoortálást. Szlovákiából, miután a parlament Esterházy János egyetlen ellenszavazatával, tehát lényegében egyhangúan elrendelte, ’942 márciusában kezdték el a zsidó állampolgárok kiszállítását. Itt meg kell jegyezni, hogy sok ezer szlovákiai üldözött keresett és talált átmenetileg menedéket Magyarországon. Horvátországban a zsidók megsemmisítését az usztasa szervezet végezte al. Romániában — német segítség nélkül — 350 ezer zsidót pusztítottak el, miként az egy 1947-ben Bukarestben megjelent könyvben olvasható. Ilyen európai környezetben utasította vissza a Kállay-kor- mány a németek minden követelését, ami a magyar- országi zsidók kiszolgáltatására irányult — egészen a német megszállásig, vagyis 1944. március 19-ig. Ennek köszönhető, hogy hazánkban a zsidók (nemcsak a magyar zsidók) „viszonylagos biztonságban” éltek. Ez az let (kivéve a fronton levő munkaszolgálatosokét) inkább biztonságos volt. mint viszonylagos. Ezt bizonyítja az ezekben az években a Magyarországhoz tartozó Máramarosszigeten élt Elie Wiesel Nobel-díjas költő. Egyébként is történelmi tény, hogy a német megszállásig a magyar kormány megakadályozta a deportálást. Jellemző az ország akkori vezetőire (a jobbakra), hogy amikor 1"'3-ban egy nyilas képviselő azt követelte, hogy a Lengyelországból idemenekült — nem kis számú — zsidókat utasítsák ki az országból, magyarul adják át a náciknak, Keresztes-Fi- scher Ferenc belügyminiszter határozottan kijelentette, hogy senki kedvéért sem hajlandó halálra üldözött emberekkel szemben embertelen rendszabályokat foganatosítani. Tehát: Magyarország a hitleri Németország szövetségese volt a Szovjetunió elleni háborúban, sorra hozta a zsidóság életét nehezítő törvényeket, ugyanakkor tízezrével fogadta be a menekülteket, köztük sok zsidót is, s a kormánynak még arra is volt gondja hogy a nácik által elfoglalt országokban élő magyar állampolgárságú zsidók személyi és vagyonbiztonságot megóvja. Ez a humánus szellem Kállay Miklós miniszterelnök mellett leginkább Keresztes-Fischer bel- ügymi-iisztevt jellemezte, de társak és társadalmi háttér nélkül ők sem tehettek volna sokat. A kiváló munkatársak közül most csak id. dr. Antall Józsefet, miniszterelnökünk édesapját említem meg, aki a menekültek ügyeinek legfőbb irányítója volt. S ezek közé tartozott a most ünnepelt Koszorús Ferenc is. Kétségtelen, hogy hazánkban a náci propaganda nem volt hatástalan egyes rétegé re, méghozzá a legszegényebb társadalmi csoportokra. Nem véletlen tehát, hogy az 1939-es választásokon megnőtt a nyilas képviselők száma. Érdekes, hogy 1939-ben a nyilasok ott kaptak a legtöbb szavazatot, rhol 1945-ben a kommunisták. De mindösz- sze 17 százalék volt a legnagyobb arány, amit Magyarországon szélsőséges párt valaha is elérhetett. De külső katonai támogatás nélkül sem egyik, sem másik irányzat sem juthatott volna szóhoz. Ezért voltak kénytelenek a nyilasok német. a kommunisták pedig szovjet katonai segítséget igénybe venni terroruralmuk megvalósításához. Az 1944. március 19-i német megszállás volt az előfeltétele annak, hogy a hitleri igényeknek többé-kevésbé megfelelő módon megoldják a .zsidókérdést”, ami akkor már egyenlő volt a deportálással. Sajnos mire a kormányzónak sikerült visszaszerezni hatalmának egy részét, hogy leállíthassa a deportálás szörnyű folyamatát, addigra már a vidéki zsidóságot kiszállították az országból. Meg kell mondani, hogy ehhez a döntéshez szükség volt a hadi helyzet megfelelő alakulására (partraszállás) és bizonyos nyugati figyelmeztetésekre (pápa. Roosevelt stb.). A németek (Eichmann) és a nyilasok (Baky László) persze nem akartak belenyugodni ebbe, ezért először (szerencsére sikertelen) merényletet követtek el a közismerten angolbarát miniszterelnökségi államtitkár (Bárczy István) ellen, majd pucs- csot készítettek elő a teljes hatalomátvétel érdekében. Ez nemcsak Horthy leváltását jelentette volna, hanem a mintegy 300 ezer budapesti zsidó deportálását is. Ekkor jutott szerephez Koszorús Ferenc vezérkari ezredes. házár Károly altábornagy, a testőrség parancsnoka tájékoztatta a veszélyről Koszorúst, s közölte azt is, hogy Horthy hiába követelte Baky leváltását, az visszaüzent az államfőnek: „Mögöttem sokkal nagyobb hatalmak sorakoznak, semhogy a kormányzói parancsnak engedelmeskednem kellene”. A puccsisták szándékának komolyságát, tehát veszélyességét, német követsé- gi iratok is igazolják: „a budapesti nagy akciót” valóban végre akarták hajtani. És végre is hajtották volna, ha ... Ekkor azonban Koszorús Ferenc felajánlotta a kormányzónak, hogy páncéloshadosztályával megakadályozza a puccsot. Személyesen végigjárta a fővárosba hozott csendőrzászlóaljakat, majd ellenőrizte saját egységeit. E kettős szemle után összehívta a tiszteket, és ismertette a feladatot. Mindenki az ügy mellé állt, s ami még fontosabb: senki sem árulta el. Ez, no meg az alapos, szakszerű előkészítés volt a siker titka. Parancsát katonái pontosan végrehajtották, így 1944. július 6-án reggel egy tiszti járőrt küldött Ba- kyhoz, követelve, hogy 24 órán belül távolítsa el a fővárosból a csendőralakulatokat. A nyilas államtitkár kénytelen volt meghátrálni. Az akció nem vplt veszélytelen, mert nem lehetett előre kiszámítani a németek reagálását. Szerencsére nem csúszott be semmi hiba, így Koszorús Ferenc és bátor katonái megakadályozták 300 ezer zsidó deportálását. A hálás utókor most megörökítette ennek a kiváló honvédtisztnek és társainak nagyszerű tettét. Kár, hogy a megmentettek utódai nem tartották fontosnak, hogy legalább egy pár szál virágot helyezzenek el az emléktábla alá. Török Bálint Fiam, Oroszlán! A halottak lőjenek KÉPES BESZÉD Melléfogásaink emlékművei 1849. május 5-től 21-ig nagy véráldozat árán Görgey Artúr hős csapattestei visszafoglalták az ősi Buda várát, ami Kossuth számára lehetővé tette, hogy Debrecenből a nemzetgyűléssel együtt felköltözzenek a sokat szenvedett ország fővárosába. A várat keményen védő osztrák sereg vezére Hentzi tábornok volt, aki Görgey nyomatékos figyelmeztetései, majd fenyegetései ellenére is rommá lövette a pesti oldal büszkeségét: a Duna-parton pompázó palotasört. Ez az esztelen és céltalan, barbár rombolás sokáig nyomot hagyott a vétlen polgárság emlékezetében. Hentzi kemény, ám eszelős és értelmetlen ellenállása ellenére is a küzdelmet elveszítette, a vár bevételekor maga is elesett. Egyik ezredesének utolsó „hőstette” az akkori világ nyolcadik csodájának tartott . Lánchídnak a felrobbantási kísérlete volt, de műhiba következtében az ezredes saját magát robbantotta fel. így a Lánchíd megmaradt, és a levert szabadságharc után Haynaunak volt mit felavatnia. (Mert a szocializmust építő magyar nép ismét tanújelét adta ...) A, budai várban 1853- ban emlékművet avattak — természetesen Hentzi tábornok lovas szobrát. (Lásd a, kínálkozó párhuzamokat 1956 utápról!) A nép heves tiltakozása sokáig hiábavalónak bizonyult, de végül is — nagy sokára — sikerült eltávolítani a Várból Hentzit, a közös hadsereg valamelyik laktanyájának udvarába, ahonnan aztán végleg eltűnt: állítólag az őszirózsás forradalom napjaiban egy vaskereskedő mérte ki vashulladék gyanánt. Teltek-múltak az évtizedek, és korunk forradalmának emlékünnepségei nagyon idegesítenek valakiket. Valakiket, akiknek fáj a szívük a hentzielcért, a szabadságharcosok elleni harcban elesettekért. No nem arra kell gondolni, hogy valami megátalkodott vallási szekta fájdalmáról van szó: parlamenti hírek szerint Vitányi Iván MSZP-s képviselő ajánlotta Dörnbach Alajos SZDSZ-es honatyának, hogy a Megbékélés Alapítvány létrehozásával állítsanak egy közös emlékművet a barikád mindkét oldalán harcolók emlékének, mégpedig a Köztársaság téren! Felvetődik: az ország szabadsága ellen harcolók nem érzik jól magukat az elkülönített és évtizedekig tartó dicsőségben, és magányukat az általuk lemészároltakkal óhajtják megosztani? Avagy Vitányinak és Dornbachnak nincsen kéznél jobb és valamivel kevésbé ízléstelen pártpro- paganda-eszköz annak érdekében, hogy a De-Charta összbalos bolsi rüttyőjét méltóképpen megkoronázzák, megnyugtatva a Kádár nélkül maradt mintegy százezer hűséges labancot? Mentek volna ki a Köztársaság térre propagandát csinálni! Féltek? Naná! Sokkal meghittebb a százszámra halomra lövöldözött áldozatok vére fölött sunyítani és álnokul az egyetemes megbocsátásra hivatkozni. A megbocsátást nyugodtan bízzák a legyilkoltakra, lehetséges, hogy a kedvükért megteszik ezt, mert egyedül nekik van joguk ehhez, de: immár örökre hangtalanul. Miféle ízléstelenség, hogy egy neo-kiszes neonfény- agyú úr feltornázza magát egy neo-hordóra, és neo- vöros nagyon olcsó szegfűvel kezecskéjében a megbocsátást papolja az alapítványa nevében, mely társaság — többségében — az Igazságtétel Bizottságból ki tessékeltekből áll. Én pedig Megállapítvá- nyom nevében — mely egyedül belőlem áll — kijelentem, hogy a Makovecz Imre által odaépített mártíremlékmű mellé — a mártírok vére fölé — ne vörösszegfűsködjön oda egy neonreklám, egy pártában maradt párt! Ellenkező esetben az MSZP-s ötlet képviselőit helyezzük el a Lenin-mau- zóleumban, a Kossuth téren pedig állítsuk fel a hakús- űzér és Hajléktalan közös emlékművét! S ha mindezzel készen vagyunk, akkor jöhet Hentzi tábornok. A Megbékélés Alapítvány támogatásával támogassuk helyére a várvédő generális lovas szobrát, amelynek zabláját egy gyalogos közhonvéd tartsa, éppen összeesőfélben. Az avatóbeszédet pedig Vásárhelyi Miklós tartsa, felemlítve a Nagy Imre-perben tett fogadalmát, miszerint ő a néphez, a szocializmus eszméihez és a párthoz — bármilyen lesz is az ítélet — mindhalálig hű marad! Ha a bronzló összerogy a megdöbbenéstől, hagyjuk úgy: így lesz igazi megbékélés. Vagy úgy, hogy a Kossuth téren lemészároltak álmukban visszalőnek az orvlövészekre; s mivel tudjuk, hogy a halottak jól céloznak, biztosan lesz legalább egy ávós áldozat: így lesz kivel megbékélni. Fiam, búcsúzom, ölellek, apád: Balaskő Jenő Anyatej és méreg kapcsán — nemrég egyik e hasábokon közölt írásomban — csupán jelezni volt alkalmam, illetve lehetőségem, hogy szellemi ön irtásunk (de erkölcsi lejáratásunk mindenképpen) belülről indult az utóbbi, ember - öltőnyi időben. A látszat szerint legalábbis. Ennek az „anyatejbe lopott” méregnek a kimutatásához az idők során természetesen akadt elegendő külső lakmuszpapír ... hol az érdekelt szomszéd, hol pedig az éppenséggel nem érdektelen, távoli nagybácsi boszorkánykonyhájából. És akiket a megbélyegzés, a kimutatás érdekelt, annak volt bélyegzője is és lajstroma is. így történt (legtöbbször így is történt, mert hiszen leíratott és világgá kürtöl- tetett), hogy Közép-Európá- ban mi vagyunk a legveszélyesebb türelmetlenkedők — s közben megfeledkeztek arról, hogy a történelem irracionális rendszereivel szembeni türelem akár az emberiség elleni árulásként is felfogható; megbélyegeztek az ugyancsak valakik által elátkozott nacionalista billoggal — miközben idehaza egész évjáratok száját tömték el, hogy ki ne merjék ejteni sem katedrákról, sem katedrálisok szentélyeiről a Székelyföld, a Vajdaság vagy a Felvidék csak magyarul kiejthető helységneveit... az azokhoz fűződő történelmi, illetve kultúrtörténeti evidenciákról nem is beszélve. És volt gondjuk — hiszen a fel nem fedett kór célratörőbb az ösztönöknél! — kiradírozni ezeknek a generációknak a tudatából (miként tankönyveikből) azokat az évszámokat is, vélük együtt azokat az alapszavakat és alapdallamokat is, amelyek a tántorító időkben fogódzókként szolgáltak volna. Megcsonkított szótárak, csonka lexikonok, vers- és regénytöredékek hagyták el nyomdáinkat: a művésztelepeket legjobb esetben torzók. Amiként Trianont követően szétszaggatták Magyarország térképét, úgy kellett megnyesni, megszaggatni és szégyellni valóvá tenni a lábára állani akaró nép tudatát, erkölcsét. Vesztett háborúkat mivélünk és mibennünk sikerülj !) folytatni, elle- nünkben — az internacionalizmus érzelmeket és értékeket kilúgozó sodrában. Értékké léptették elő a középszert; nagy ívben legyintettek a stílbútor láttán, de a sziki szalmakalap pörgését látván is. A politikai élet cirkuszporondján vallássá lett a vigyorgás és a csókolózás, az érvelés és vita helyét a fejbólogatás foglalta el. Említettem, miszerint szellemi önirtással vert meg minket az Isten, amint Zrínyi óta tudni véli majd minden nagy gondolkodónk, ámde eme csapást az utóbbi hetven év mintha megsokszorozta volna. Megsokszorozta azáltal, hogy mibelénk sulykolta a bűn elkövetésének első mozzanatát: a melléfogások elkezdését. Meggondolkoztató, hogy ezúttal az erkölcsi el- gyöngítést a fizikai megsemmisítés szándéka követi árnyékként. íme, néhány példa! Kötetekre rúgó irodalma van már a híres Eötvöskollégium szétzüllesztésé- nek, pártfeladatként kapott „demokratizálásának”, s majdani megszüntetésének. Nos, pár évre rá következett az elvtársi rúbó- lintásra történő kolozsvári Bolyai Egyetemnek a felszámolása. Ceausescu — akkor Gheorghiu Dejnek, az RMP KB főtitkárának a megbízáséiból — vezette a piszkos manővert. Az a Ceausescu, akinek később valami más magyar kezdemény üt szemet: a tanyát- lanítás. A következményeket tudjuk, hiszen a román buldózerek az erdélyi magyar- vagy zömmel magyarlakta települések ellen indultak ... Grósz Károly „aradi csókja” is gyönyörűen beleillik abba a már történelminek nevezhető átejtéssorba, amelynek eléggé szégyenteljes folytatása Kádár Bukarestben elhangzott, a román diktatúrának szabad kezet biztosító beszéde is. Nyilván „volt még” folytatás. Grósz három-négy évvel ezelőtt Prágába sietett, hogy megköszönhesse elvtársainak azt a különleges eljárásmódot, amiben ott élő testvéreinket, a felvidéki magyarokat részesítik. Arról vajon nem hallottak az udvari tanácsadók, mely szerint 1950 . és 1978 között Csehszlovákia területén összesen 233 magyar nyelvű alapiskolát szüntettek meg? És most itt van ez a Du- na-elterelés, megspékelve a többnyelvű helységtáblák kiszedésével. Vajon ebben kinek, milyen ártó szellemnek van benne a keze? Bágyoni Szabó István
