Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-16 / 270. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP •>*•**; v*:**£f 2j^vj. LEVELÜNK JÖTT “iv V' 1992. NOVEMBER 16., HÉTFŐ 13 A Volánbusz válasza Az 1992. november 5-i számban megjelent „Elvár­ják az imát” című olvasói levélben foglaltakra az alábbi tájékoztatást adjuk. Túra térségében az 1992. szeptember 27-i MÁV-me- netrendváltozás alkalmával történt módosítás az autó- buszjáratok közlekedésé­ben. Ezt megelőzően 1992. szeptember 17-én személye­sen egyeztettünk Túra Nagyközség Polgármesteri Hivatalával, mely során té­telesen megbeszéltük jára­taink módosítását. A két konkrét időpontra vonatkozóan az alábbi tájé­koztatást adjuk: A Hatvan felől 9.10 órá­ra Túrára érkező vo­nattól naponta 9.13 órakor Gödöllőre közlekedő jára­tunk vesz csatlakozást. A járatot végző személyzet részére 10 perces várako­zást írunk elő, yonatkésés esetére. Ennek pontos be­tartására gépkocsivezetőink figyelmét ismételten fel­hívtuk. A Zsámboki út felé munkanapokon 9.05 órakor él kell indítanunk járatun­kat. mivel a 9 38 órakor Bu­dapestről érkező vonathoz vissza kell érkeznie az autóbusznak. Hétvégén, mi­vel nincs Budapest felé vo­nat, 9.13 órakor indítjuk a Zsámboki útra közlekedő járatunkat is. A Hatvanból érkező vo­nat késése esetén vagy a 9.25 órakor Budapestre, vagy a 9.41 órakor Zsám- bokra induló járatokkal van mód a hazautazásra. A Hatvan felől 18.20 órára érkező vonattól menetrend szerint hétköz­nap 18.23 órakor indítunk járatot a Zsámboki útra, ez a járatunk legfeljebb 18.30 óráig várakozhat a csatla­kozó vonatra. Amennyiben vonatkésés fordul elő, leg­közelebb 18.41 órakor indu­ló járatainkat lehet igény­be venni. Hétvégén az ala­csony — esetenként 1-3 fős — utasszám miatt nem tartjuk indokoltnak a hat­vani vonattól külön autó- buszjárat indítását, ezeken a napokon csak 18.41 óra­kor, a budapesti vonattól közlekedtetünk autóbusz- járatokat. A Hatvan felől érkező utasoknak (Id. fenn, 1-3 fő) hétvégi napokon 15- 20 percet kell várni az autó­buszra. Túra autóbusz-állomástól Budapest felé jelenleg 17 db járatunk közlekedik a levélben leírt útvonalon, 1992. május 31-étől kezdve. Ezeket helyi utazásra is igénybe lehet venni. Menetrendtől eltérő já­ratvégzéseket csak konkré­tabb panaszbejelentés ese­tén áll módunkban kivizs­gálni. Kérjük levelünkben fog­laltakról olvasóik szíves tá­jékoztatását. Bogáti Zoltán forg. feji. szakoszt. vez. Gyula atya megérdemelné Pár hete nagy esemény színhelye volt Cegléden a Széchenyi úton lévő kis kápolna. A csodálatos épü­letet a világ hét legszebb temploma közé sorolták. Az ünnepségre angol mérnö­kök érkeztek, akik szemé­lyesen adták át a zsűri ál­tal megítélt díjakat, Keré- nyi építészmérnök úrnak, Zsédey plébános úrnak. Vá­rosunk polgármesterének, Mácz úrnak kifejezték kö- szönetüket, majd a kápol­na kertjében emlékfát ül­tettek. Zsédey Gyula plébános úr minden elismerést meg­érdemel, mert fáradságot nem ismerve, egészségét nem kímélve mindent meg­tett azért, hogy a szép kis kápolna felépüljön. Gyula atya — így hívjuk őt — még a Kádár-korszakban, amikor még sokan féltek a vallás gyakorlásától, meg­tette az első lépéseket. Ha az egyik helyről elutasítot­ták, ment a másik helyre segítséget kért, felvette a kapcsolatot külföldi katoli­kusokkal, éjt nappallá téve küzdött a kitűzött célért. Az embprek csak titokban mertplc segíteni, de a plé- bájdvs úr nem félt, hanem •velezett, harcolt, ha kel­lett ásónyelet fogott és több szívinfarktus órán ér­te el azt, hogy a kis ká­polna ilyen szép lett. Ma sok országból csodájára járnak. Az emberek bátran men­nek Isten házába, mindig tele a kis templom felnőt­tekkel és gyerekekkel. Vá­rosunk vezetőit is gyakran látni a szentmiséken. Gyu­la atya közvetlen kedves­séggel elmondott példabe­szédei nagy hatással van­nak a résztvevőkre. Sok­sok gyermeket megkeresz­telt az utóbbi évek során, és sokat felkészített első áldozásra és bérmálásra . .. A misék után csokoládé vagy sütemény formájában mindig vár valami megle­petés a gyerekekre. A fáradhatatlan Gyula atyának mindenkihez van egy kedves szava, minden­hová eljut, ahol szükség van Istenre. Naponta több­ször megteszi a hosszú utat, ami a plébániától a kis ká­polnáig vezet, pedig fáradt, beteg szívére nagyon kelle­ne vigyáznia. Jó lenne, ha a plébániát közelebb lehet­ne hozni, amire volna le­hetőség, hiszen a kápolna mellett van egy lakatlan kis ház. összefogással, né­mi segítséggel meg lehetne valósítani, hogy a kis ká­polna egy udvaron legyen a plébániával. Gyula atya, aki oly sokat tett az em­berekért. ezt igazán meg­érdemelné. Ferencvári Tiborné Cegléd Miért nincs PMH? Békásmegyeren lakom és régi szokásom, hogy napi­lapot utcán vásárolok. A békásmegy éri HÉV-állomá- son, amely tudvalevőleg nagy forgalmú végállomás is, a három újságos egyiké­nél sem kapható a lapjuk, ezért kénytelen vagyok Po- mázig utazni, ahol időnként megkapom. Nem értem, miért nem elégítik ki az olvasói igényeket akkor, amikor számos lap küzd a fennmaradásért, vagy szű­nik meg az érdeklődés hiá­nya miatt. Tisztelettel: Tarnóezy Zoltán Békásmegyer Sértő jelzők nélkül Tisztelt Szerkesztőségi Elnézést kérek a zavarásért, de kérem önöket, hogy a mellékelt írást közöljék a Pest Megyei Hírlapban. En­nek indokát megfogalmaz­tam a leírtakban. Közlöm önökkel, hogy nemcsak en­gem, de másokat is felhá­borít az a hangnem, ahogy egyes írások a múltat tálal­ják az olvasók elé ... az én írásom a jelzett Török Bá­lint ocsmány írásának a fe­lét teszi ki, és ha egy mód van rá, ne rövidítsék meg, és a zárójelben írtakat is hagyják benne. A helyes­írási hibákért pedig elné­zésüket kérem. Tisztelettel: Koroknai Gábor Vámosmikola ★ Tisztelt Olvasónk emlí­tett írását természetesen közölni fogjuk. Addig is megjegyezzük hogy az ud­varias hangnemre szerzőink abban az esetben is rászol­gálnak, ha nézeteik, gondo­lataik egyesekben vissza­tetszést keltenek. A véle­mények ütköztetésére szí­vesebben adunk lehetősé­get a durva jelzők és minő­sítések mellőzése esetén. A szerk. REGÉNY Egyik kárpáti hegyóriásnak a válláról láttam meg elő­ször Bukovinát. Virágdobáló, tobzódó tavasz volt. A szik­lát is elrepesztő „februári fagyok'’ csonttöréseit és hasí­tásait most sziromesővel akarta lecsókolni és bevattázni az a hízelgő, gyógyító május. A harkályok úgy kopogtak, a rigók annyira lármáztak, mintha'kivégzés lett volna megint valahol Budán, a Szent György téren, ahol Hunyadi Lászlót kivégezték havda- nában. Háromszor csapott a fejéhez a hóhér, de har­madszor is talpra ugrott. Mondani akart valamit a kö­vetkező „új csapások” alatt is. De a szavát a dobok túl­lármázták. Soha nem fogja megtudni senki, mi volt az utolsó szava Hunyadi Lászlónak, a nándorfehérvári győző szép fiának! Mintha ma Bukovinának is lett volna valami izennivalója. Ide hozzánk, az erdélyi határhegyre hiába iparkodott volna felérkezni a sóhaj, a bukovinai székely árvaház priccseiről, aki bizonyára szintén mon­dani akart valamit, az „utolsó csapások” között. Bizony, elnyelte volna a sóhajukat a faágak között lippenő sárga­rigók toroksípja. Nem hallotta volna meg a szívem a sza­vukat ha nincsen mellettem akkor is az én áldott Édes­apám, aki a magurai óriás-hegyre kirándulásra kedvesen felcipelt. Mélyen alattunk virágoztak a völgyben a vadkörtefák, „Licent” nélkül csárdát nyitottak millió részeg bogár­nak. Darazsak duruzsolták körül a vadvirágok csészéit. Mint valami liter-vizsgáló, sárga-fináncok, kíváncsian méricskéltek sorba, hogy váljon nem hamis-e a szirom- itce. Kettőnk szeme túlnézett a nászruhás, magyarorszá­gi vackorfákon. Messzilátónk csöve az ausztriai völ- gyecskéket is átugrotta. Csupán az idekacagó Magyar- Bukovinát távcsöveztük. Szinte ma is hallom, hogyan dobog az apára szíve a kabát alatt, amikor kipirult ar­comhoz szorítja a messzilátót. De vajon mit is mutatott az a szemeimhez csalogatott tündéri tájék? Óriásoktól ötvözött három „ezüst-vályút” mutatott!... Erdei őzikék itató-edényét. Millió év alatt vágta már­vány-hegybe azt a három vályút három faragó-cigány, három hegyi folyó. A Dorma, a Moldva és az Aranyos- Beszterce. Égig érő kő-kutyák vigyáznak ezekre a karácsonyfás, szép völgyekre... És mégsem ezektől a kő-állatoktól döbbent meg bennem, a diákban a lélek. Inkább apám­nak mély, szomorú hangja váltotta ki belőlem a borzon­gást két évvel az első világháború előtt, mely a hét ma­gyar bukovinai falut újból elpusztította. Édes jó apám a „Magyar Nábob” befalazott halotti szobájának nevezte a niagyarok Bukovináját. Mikor ugyanis a Kárpáthy Zoltán édesanyját eltemették, az el­búsult Nábob kiadta a parancsot a messziről-hozatott és titoktartásra megesketett kőmíveseknek: — Falazzátok be, fiúk, a halotti szobát! Minden úgy maradjon, mozdítatlanul. ahogyan most van! A kottalap a zongorán, az utolsó dallal. Á széken maradjon a blúz, ahogyan levetette, szívszélhűdéskor. Még a párnáját se rázzátok fel! Hadd maradjon meg emléknek a begyűrő- dés, amit a vergődő, kis, szőke fej besúlykolt kínjában a puha patyolatba. Teltek, múltak az évek. Sorjában pattanni kezdtek a húrok a „befalazott’ és elfelejtett szoba sötétségében. A babonás cselédek riadtan sugdosódtak az elfelejtett szoba előtt. Balladák születtek szívdobogásból. Énekes­aratók száján virult ki megint a „Befalazott Szoba” meg­száradt virága, a szegfű ... Édesapám lemutatott a völgybe. — Nézd. fiam — mondta —, az ott mind a pazarló MA­GYAR NÁBOB vagyona... 1 Csak azt a sziklafalat kel­lene ott lebontani. Néhány alagútat megépíteni. Vagy bé­relt vonatokon, nagy kerülővel vagy akárhogyan, de vissz a-hozni azt a távolban hűségeskedő, aranyos ma­gyar népet! Akármi módon, de utat kellene nyitni haza­felé, a hazavágyó magyar vérnek ... NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A csángó magyarok regénye (1.) Gondolkodott. Majd így folytatta megint: — Majd, ha végzett, fiam, akkor oda egyszer látogatóba elmegyünk, útlevéllel. Meglátod mennyire „m a g y a r” maradt ott minden, a „Befalazott Szobákban”. A kottatartókon, az orgonapadokon még a Kájoni János régi kottáskönyveit őrzik. A ruha is, a nyelv is, az ősi, a zamatos, a romlatlan, a régi. Csak az a baj, fiam, hogy azokban a befalazott szobákban nem annyira a zongorahúrok fognak megpattanni, hanem a szívek fog­nak megszakadni a türelmetlen vágytól. • — Ki lesz az váljon, aki minket már egyszer haza­visz, a kétszáz éves számkivetésből?... Észrevettem, hogy Apám szemét ellepi a Léleknek a fehér-vére. Sem ő, sem én nem sejthettük ebben a perc­ben, hogy ő annak a távoli Bukovinának a földjében lesz eltemetve! Hogy úgy fog egyesegyedül ottmaradni, halva, amikor majd minden magyart hazaraboltam. De én sem sejtettem, hogy az a forróság az arcomon, azon a nagyon hűvös hegycsúcson, a Magurán, az orosz szélben: nem csupán az Édesapám hozzámhajló szíve dobbant. Parlando ■ fTV •Ne-künk a logszebbik cs-tét fe Fe - ke * te szín - re fos - tét - tők, _ __ Fe - ke - te szín-re les - tét tók. Édesapám is velem hallgatja az ősi dalt. Aztán elballag megint a cinterembe. Irányítani a pap­iak mögött, a kertbe az égetést. Darazsak fészkét fedezte fel a játszótéren a gyepen. Pattogva, sisteregve ég a máglya. Ügy duruzsolnak a lángok, mintha egy pörkölődő boszorkány rongyain osz­tozkodnának. Pedig csak kártékony darazsak laktanyá­ját égetjük ki az öreg templom derekánál. Harminc kuporgó angyal nézi a tüzet Bukovinában ugyanis „angyalka” a neve minden gyermeknek anyai szájon. Az apák változatlanul „köjkecskémnek” nevezik a gyermekeket, akik néhol húszán is megülnek szép sor­jában egy családi fészket. Székely felfogás szerint Ádám apánkat már messziről meg fogjuk üsmerni a túlvilágon. Mivelhogy Ádám az egyetlen ember, akinek a köldökénél nincsen semmi for­radása. A székely „köjkecskék” felismerésénél már nem leszünk ennyire szerencsések. Mosolygó arcocskájuknak a gödröcskéjét túlkorán „levasalja” a keserves élet. Aztán a két vállukon a szárnyak tájékán semmi forradás nem lehet, mivelhogy a bukovinai „angyalkák” szárnyak nélkül születtek. De azért csak olyan jók és csöndesek, mintha szárnyakkal születtek volna. Hófehér pendely- két viselnek és mezítlábasok. A feszes pókakötő úgy meg van szorítva rajtuk, mint a lovon a heveder. De azért a picike csak ritkán nyikkan meg a napsütésben, a barázdában, ahová munka közben leteszik. ÉG A VENYIGE... Ég, lobog. Es ártatlan tűznek lát­szik a venyigés tűz. Jámbor tüzecskének látszik, ami­lyet a kirándulónép szokott gyújtani. Nomeg a táborozó, vidám cserkészek a zsongó éjszakában. Most édesapám állott legközelebb a tűzhöz. De az ő kedves arcún nem világított semmi gyilkos szándék. Még az a picurka. képzelt rosszaság sem, amit Kaciány Ödön pingált az ő híres vásznára, aminek neve Tüzimádó. Ahol egy turbános, beteg fejet láthatsz. Aki csak Baku­ban tud boldog lenni, ahol olajkutak lobognak és te a partról a tüzek kráterébe láthatsz. Igaz azonban, hogy ezt a tüzet itt: apám gyújtalta meg! Amikor a templomos bukovinai kertben, a föld alatt felfedezte a sárga darazsak laktanyáját. Akkor hívta a kocsist: — Jöjjön, fiam, Mihály. Füstöljük ki a gazembereket. Teljesen felborult ugyanis az „angyalok” békéje, ami­kor néhány divíziót kaptunk vendégnek ebből a furcsa- fajta. fullánkos darázsból. Utálatos daganatokat kezdett viselni ezernyi gyermekünk édes arca. Gyötrelemmel néztek most az ősrégi kert felé, mely játszóterme volt a mádéfalvi tűz óta a száműzött angyaloknak, akik kü­lönös makacssággal örökké csak „túlvilágnak” nevezték az elveszített Paradicsomot. Magyarországot. A reájuk vigyázó vén-templom most már nemcsak játszó-tér volt csupán. Gyepes, nyitott iskola-terem is volt ez a kert, amióta trianoni somfabottal leverték a románok a ma­gyar iskola-tábláról az angyalos iskola-címert. A román „csöndérek” összeszedték a magyar imakönyveket is. A gazdag magyar-könyvtárral együtt elégették máglyán valamennyit, az elkobzott iskola udvarán. Azóta írtuk az új magyar kátét, kuporogva a zöld pá­zsiton, durva-öntésű pakkoló papírra. Persze, ezernyi gyermeknek nehéz úgy diktálni, hogy valami értelmi hiba a szent szövegbe bé ne csússzon. Voltak mulatságos tévedések is, amiket Kolozsváron az ismerősöknek mo­solyogva elbeszéltünk. Az egyik székely süvölvény azt írta például a bibliai Abrahámról, hogy „Ábrahám a bokorban koslatott”. Abrahám, a „koslató” próféta igen huncfut dolgot jelent a székely nyelvjárás’ szerint. Fel sem tételezhető egy öreg prófétáról, aki éppen a fiát készült feláldozni, végtelen tiszteletből az Ür iránt. Ábrahám csak „kost” látott a bokorban, amikor az Ég megjutalmazta az ő jámbor jó készségét. Fiacskája megmaradhatott, a kost pedig már boldogan levághatta. A bokron fennakadt állatot, meg­szeppent fiacskája helyett. Egy másik tévedésre is emlékszem. Arx'a a kérdésre kellett felelni, hogy: „Kik az Angyalok?” ... És jött mindjárt a feleletem a pakkoló papíron. Én igen érthe­tően és hangosan diktáltam a kérdést, és a feleletet, hogy azt mondja: — Az angyalok lelkek, akiknek értelmük és szabad­akaratuk van, de testük nincsen... Hiúba. — A galambok röptét bámuló kis Korodi Ábel mégis ezeket írta a pakkoló papírra: — Az angyalok magyarlelkök, kiknek értelmik s sza-j bad akarattyuk van, mert Hazájuk es van, de nékünk nincsen ... Az efféle írásbeli ügyetlenségek, mondhatnám töké­letlenkedések még kirívóbbakká tették a különbségeket az Ég igazi angyalai és a bukovinaiak között. Kezdjem azon, hogy a mi angyalkáinknak bizony „testyük” is volt. Bár ez a kicsi „test” úgy meg volt néha kínozva, mint a Jézusé. Hazulról is kaptak néha igen nagy veréseket. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents