Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP ÜNNEP : 1992. OKTÓBER 22., CSÜTÖRTÖK az a szép fényes Ez az emlékezés a forradalom huszonötödik évfordulójára íródott (1981), de nem Budapesten, hanem Becsben jelent meg a BÉCSI NAPLÓBAN. A szerző élőször Gosztonyi Péter magyar történésznek küldte el, aki a BÉCSI NAPLÓ szerkesztőjéhez továbbította, kérve a cikk név nélkül való közlését. Gosztonyi Péter a következő szöveget írta hozzá: — 1956 emléke elevenen és nagy-nagy élményként él az emberek emlékezetében. Október 23. nemzeti ünneppé vált a magyarság tudatában. Már a tél Is tavasz volt! Csupa tavasz: remények, fények, ragyogások! Az a szép fényes nap .. 1956. október 23-án köszöntött a magyar népre! Ki mit tett mindjárt az első napon ? Mindenki, aki átélte, túlélte az új magyar forradalom napját, napjait, és részese (vagy szemlélője) az utóbbi 25 évet formáló új magyar történelemnek, becsületes számvetést tehet önmagában, önmagával. Ezen a napon — megmagyarázhatatlan okokból — egy marék telefonérmét vásároltam. Egész nap húzta a zsebemet anélkül, hogy napközben egy darabot is felhasználtam volna. Az események hatása alatt késő délután a Magyar Nemzet szerkesztőségébe mentem fel, hogy beszéljek Losonczy Gézával. Ügy mondották akkor ott nekem, hogy Losonczy a Rádióba ment. (Losonczy Géza volt az, akit mind a régi, mind az új zsarnokok börtönbe zártak. majd utóbb meggyilkoltak.) A Rádió Bródy Sándor utcai főkapuján nem engedtek be. Várakoztam, ácsorogtam, jó darabig. Megállapítottam, hogy a szűk utcában egyre nő a forgalom. Majd a Szentkirályi utcán át (ugyancsak keskeny utca) kisétáltam a Rákóczi útra. Átellenben a Szentkirályi utcával volt és van egy telefonfülke. Zsebembe nyúlva kivettem az első érmét. A hívott azonnal jelentkezett. Akit hívtam, régi ismerősöm s tudtam róla, hogy hazai tudósítója az egyik nagy nyugati hírügynökségnek. A nap eseményeiről értesüléseket cseréltünk. Végül megállapodtunk, ha talán még valami történne — én jelentkezem. Közben besötétedett s róttam a Körutat, a Rákóczi és Szentkirályi utcát. Jó Idő volt, és az ablakok nyitva voltak, így Gerő Ernő rádióbeszédét az utca is hallgatta. Közben már híre járt: ezrek és ezrek gyülekeznek a Parlament előtti téren. Várják Nagy Imre beszédét. Gerő Ernő rádióbeszéde után egyre inkább parázs- lani kezdett az utca hangulata ... ... Ma sem tudom, hogy 10 óra előtt, vagy után FUTÓ DEZSŐ 1956, történt — valószínű a Rádió épületéből —: lövések dörrentek. A Bródy Sándor —Szentkirályi utca kereszteződésétől mintegy 30 lépésnyire állhattam. Akkor már zsúfolt, volt emberekkel a Szentkirályi utca. Az előttem állók megfordultak, és egymást taposva menekültünk a Rákóczi út felé. Ugyanakkor az emberek kiabálni kezdtek. — Közénk lőttek! Gyilkosok! Halottak is vannak! Gyilkol az ÁVÓ! Bosszuljuk meg, emberek! A Szentkirályi utca perceken belül üres lett. Én csak ezt láttam. Akik a Rákóczi útra kinyomtak, állandóan vijjogták: Gyilkol az AVÓ! Gyilkol az ÁVÓ! A nyilvános telefonfülkéhez mentem, és bedobtam a második érmét. Elmondtam azt is, pár perce mi történt, s azt is, hogy halottak is vannak. A válasz így hangzott: — Hol voltál? Hol vagy? Honnan telefonálsz? Pontosan felsoroltam. — Ide hallgass. Jártam fenn a Magyar Távirati Irodában. Felelős személy ott nincs. Rendelkezésemre állnak a telexgépek, és a telefonok. A híradás teljesen szabad. Leadhatom a tőled kapott információkat? — Egy kicsit várj még! Visszahívlak! Sietek... És ezzel visszaakasztottam a kagylót. A telefon- fülke ablakából akkor már láttam, hogy a Szentkirályi utcában, ha csak a fal mellett is, de már visszasompolyognak az emberek. A Rádió és a Bródy Sándor utca felé. Az első ötven között lehettem, akik az utca jobb oldali házfalához lapulva, ismét előrelopakodtunk. A kapualjak tele voltak emberekkel. Ekkor valaki az utca másik oldaláról ezt mondta: — A halottak itt vannak. Itt fekszenek a kapualjban ... Negykézlábra ereszkedve futottam át. A jelzett kapualjban, az ajtótól jobbra ott feküdt holtan két fiatalember. Zsebükben megkerestem személyi igazolványukat. Pontosan felírtam az adataikat. Az egyikről még azt is megállapítottam, hogy civil ruhába öltözött kiska- tona volt. Kinéztem a kapun, és az emberek ismét özönlöttek a Rákóczi út felől. Én velük szembe szaladtam, ahogy csak lehetett. A harmadik érmét dobtam be a telefonkészülékbe. A kagylót az első csengetésre felvették. — Papírt, ceruzát, és írd! — Lihegve diktáltam az adatokat. — Ki ez a két ember? — hangzott a drót másik végéről. — Az első két halott. .. válaszoltam. Pillanatokig csend volt. — Ne őrülj meg! Honnan tudod, hogy ezek voltak? — Visszamentem, és megnéztem személyi adataikat ... — És ha most téged is agyonlőttek volna ? — hangzott a nehezen kinyögött mondat. — Ez az én pechem lett volna... De jegyezd meg, hogy a szabadságnak mindig ára volt és van. Százával, ezrével esnek el a névtelenek. A szabadságot mindig a névtelenek vívják ki. A vezérek csak glorifi- kálják! De most ne törődj ezzel. Menj, fuss és add le a világnak, hogy Budapest népe kirobbantotta a forradalmat! Fellázadt a sztálini—rákosi kommunista zsarnokság ellen. A magyar nép szabadságot akar! Várj még egy percre. Most már azt is láttam, hogy az embereknél fegyverek vannak! Azt Is mondták, hogy gépkocsiról osztogatják a Kőfaragó utcában. Majd újra jelentkezem ... A belső és külső izgalmaktól azt sem tudtam, nappal van-e, vagy éjszaka. Sétáltam a Körúton és a Rákóczi úton, kezemet a főváros népének pulzusán tartva. Éreztem, egyre hevesebben ver. Az utcákon tíz- és tízezrek jártak. Mindenki beszélt, mindenki új és új híreket mondott. Mondták, hogy amikor Nagy Imre a Parlament előtt „kedves elvtársak”-at mondott, kifütyülték. Azt is beszélték, hogy a Hősök terén döntik a többméteres Sztálin-szobrot. Többen állították, hogy a külföldi rádiók megszakították műsoraikat, és pontos információkat sugároztak a budapesti eseményekről. Holdkórosként sétáltam, és amint éppen az éjjel-nappali közért előtt ácsorogtam — a pontos időre már nem emlékszem — különös, szívet dermesztő zaj jutott a füleinkhez. Mindenki megdermedt! A nyakak megnyúltak, az ajkak megnyíltak ... nem szólva a fülekről. Távoli rettenetes csörömpölés és motorzaj, mintha emberi üvöltéssel és morajjal keveredne — jutott be dobhártyánkba. Mindenki szinte sóbálvánnyá meredt, nem tudva, mi történhet és hogy honnan, merről jöhet e dermesztő és félelmetes hangzavar?! Az emberek a kapualjakba húzódtak, és onnan nyújtogatták ki a nyakukat. Az idő már jóval éjfél után volt. Lehetett két óra is, ha nem három. nap... Már egyre tisztábban hallatszott a csörömpölés és a motorzaj. A Nyugati pályaudvar irányából, a Lenin kőrútról hangzott emberi üvöltésektől kísérve. De ez az üvöltés, ahogy közeledett, egyre inkább az örömujjongásé, a diadalének hangzott. A homályból lassan egy vontató (vagy kettő? És nem is vontató, hanem teherautó?) körvonala bontakozott ki, és utána a láncokkal és drótkötelekkel hozzákötözött — immáron talapzatáról ledöntött — Sztálin-szobor csörömpölt. (Lángszóróval vágták el úgy térdkalács alatt. Hegesztőpisztolyokkal nem sikerült.) Mindez után az emberek százai, ezrei özönlöttek, hangjukban diadalmámorral. Aki ilyet még nem látott, elképzelni sem tudja. A ledöntött, megláncolt Sztálin a Hősök teréről érkezett, a Lenin körút, Rákóczi út elágazásához. Így „utazott” végig a régi Andrássy, majd Sztálin, utána Magyar Ifjúság útján, a Leninről elnevezett körúton egészen a Rákóczi út kereszteződéséig. Itt megszabadították láncaitól, s otthagyták akár csak egy dögöt. (Utána kopácsolni kezdték, darabokra törni. Apró darabokra: szuvenírnek.) Talán már derengett, amikor elindultam egy új telefonérmével. Többszöri csengetés után vették fel a kagylót. Elmondtam a „legfrissebb” történetet. Így értesülhetett a világ csaknem egy az egyben, hogy mi is történt Magyar- országon 1956. október 23- án. Ezután még 11 napig ragyogott, — az a szép fényes nap — az új magyar forradalom, a szabadság összesen 12 napja. + + + Ezt írtam a BÉCSI NAPLÓBA a magyar forradalom 25-ik évfordulóján. Okosabb volt többet nem írni, de ennyit kellett. Ám a történetnek nincs vége. Most, a 36-ik évfordulón megírhatom azt, amit akkor nem lehetett. Márton Endre egyik nagy amerikai hírügynökségnek volt. magyarországi tudósítója. 1955 végén nemcsak őt. hanem feleségét is letartóztatták. Fél évig voltak előzetesben. 1956 májusában, illetve júniusában engedték szabadon őket, S minthogy Márton különösebb utasítást vagy tiltást nem kapott, folytatta tovább tudósításait. Én 1956. július első napjaiban szabadultam, és pár hét múlva feljöttem Budapestre, hogy valami megélhetési lehetőséget keresse«. Ekkor találkoztam Már- tonékkal Természetes, hogy 23-án éjszaka ő volt, akit nyilvános telefonfülkéből felhívtam. A későbbi napokon is tájékoztattam mindarról, amit én megtudtam vagy hallottam. És amikor a szovjetek november 4-én hajnalban bejöttek, és elszaladtam Budapestről, de Márton Endre hűségesen tudósította amerikai hírügynökségét, ö későbben K útlevelet kapott, és családjával együtt elhagyta Magyarországot. Amerikába költözött. Ma is ott él. Rövidesen könyvben jelentette meg magyarországi tudósításait. Rangos újságírói kitüntetéssel jutalmazták, a Pulit,zer-díjat kapta. Megérdemelten. Amit tett: férfimunka voltl ~f- + -b Jómagam a forradalom napjai alatt a KIS ÚJSÁGOT szerkesztettem. Erre Tildy Zoltántól kaptam megbízást. Főszerkesztőmnek Kovács Béla nevét tettem a fejléc alá. A régi Kisgazdapárt Kis Újságja november 1-jén jelent meg, mindössze négy alkalommal. November 4-én özön- lötte el a szovjet hadsereg az országot. Sötét felhő mögött tűnt el az a — tizenkét fényes nap. Velem ez alatt a 12 fényes nap alatt még az történt, hogy egyik napon a Szabad Kossuth Rádió felszólított, hogy nyilatkozzam a Kis Újság, illetve a Kisgazdapárt nevében. Többek között ezeket mondtam: — ... Töretlen a lelkem és a lelkünk. Mikes Kelemennel mondom: Vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok. Kedves Kis Újságolvasó barátaim! ... őrzők, vigyázzatok a vártán! Vigyázzatok, mert rajtunk, rajtatok, az egész magyar népen dől most el a holnap sorsa. Ahogy ma viselkedünk, olyan lesz a holnapunk. Ezekben a nehéz órákban minden gyűlölködést félre kell tennünk. Ma nem lehet politikai harc, szétválasztó véleménykülönbség, mert a magyar jövőért küzdünk mindany- nyian, és ezt csak a legkomolyabb munkával tudjuk alátámasztani. Ezeket mondtam 1956, a forradalom első napjaiban. WIKTOR WOROSZYLSKI* Város Nos, már vagy még csak ez hiányzott: emlékké sűrítnem lépteim — idegen városban bolyongok összezúzott ég repeszein. Alászállok. Nem a pokolba: kötözőhelyre a föld alatt. Fáradt, vakond orvosok hada. Gondjukra bízom most magamat. Látni, pár üvegartérián mint araszol lassan a plazma; nézem a sebeket s látom: fáj. És tud és lát, ki néző csak ma. Aztán föl. És túlélni mindent. Hamu lebeg a város felett. Hinni és újra hinni itt lent az angyalos, megtákolt eget. (Szalai Attila fordítása) • Lengyel költő, 195£. októberében tudósítóként járt Magyarországon. Bontják a Sztálin-szobrot
