Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-06 / 236. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1992. OKTÓBER 6., KEDD KOSA CSABA AZ UTOLSÓ SEREG IlONVÉDTISZTEK CSÁKÓDÍSZE 1848-BÓL A Kalamárisba mártja tollát. Előtte irka. Az irkát nem kobozták el tőle. Megfeledkeztek róla, vagy nem érdekli őket, amit ír, vagy ' nagyon is érdekli. Hiszen : megvonhatták volna ezt a kedvezményt is, lázadófőnöknek nem jár kiváltság. - Élelem sem járna az efféle felségsértőnek. Igaz, amit elébe vetnek: ehetetlen. De megengedték, hogy a saját pénzén húst. hozasson a kantinból. Ez is kedvezmény volt. Végtére arra tg kényszerithették volna, hogy a rabkosztot. a büdös löttyöt mag íba kényszerítse. Persze lehet hogy a húshozatal a porkoláb tizlete. Itt, a várudvar közepén, a „főőrháznégy- Bzüg”-ben nagy úr a porkoláb. Nyiszorog a dongalábú izék, a lábával egyensúlyoz, hogy föl ne hillen.- jen. Megszokta már ezt az egyensúlyozó mozdulatot. Napi tíz órát ül az egyka- rú székeit, megszokhatta. Eleinte megfeledkezett magáról, rákönyökölt a kis billegő asztalra. A szék ilyenkor kicsúszott alóla, ám még mindig jobb, hogy nem az asztalka borult fel. Vajon adtak volna a törött kalamáris, a kiömlött tinta helyébe újat? © V Hetedik hete ír. Lúdtol - lát a sötét tintába mártja, nyargalnak a sorok a papiroson. Füst ereszkedik e börtön tömbjére, ködbe merül a cella, vele süly- lyed a szalmazsákos kincstári ágy, a párnaként szolgáló málhatáska, s csörömpölve a mélybe hull a vasserpenyő, amelyet — ezzel is megalázandó — éjjeli- edény helyett tettek a cellába. A lúdtoll álrepíti a rácsos ablakon, átszáll vele a várfalón, s ő egyszerre csak ott suhog szárnyas köpönyegével a bácskai mezők felett. Micsoda pompás táj, tündérvilág! Fájt a szíve érte, a hadak járása idején úgy fájt, mintha a szű- kebb szülőhazáját égetnék, perzselnék. Talán azért, mert valóban hasonlított -szülőföldjére, a hesseni hercegségi’e. Gyermekkori . emlékek dobbantak vissza benne? Elszorult torokkal : üzente a becskeri táborból hitvesének: A szép Bánság már most pusztaság! Füstölgő romok, hajléktalan nők, éhen haló gyermekek. Kiáltások maradtak a torkában, a levélpapírnak vallotta meg őket: maradhat-e egg becsületes ember lelkében, ki ez ‘iszonyatosságokat látta, még egy szikrányi ragaszkodás azon dinasztia iráni, mely gyújtogaíókat s rablókat tett cinkostársává... Katonaemberként nem szégyenlett így fohászkodni: Béke, béke!— hogy sóvár- gok utánad! w Harcolni kellett. Nem lehetett másként cselekedni: csak harcolni. De kát miért fájt neki a Délvidék? A- magyarok fájdalma? Erről faggatta összehúzott szemmel Ernst törzshadbíró. Nem értette, bizonyára ma sem érti, mit keresett egy Leiningen a lázadók között. Egy gróf Leiningen-Westerburg károly! Akinek a testvérei magas rangú császári tisztek, az unokabátyja pedig egyenesen tábornok Temes- várott. Mi vitte őt azok közé? S ők is milyen sokáig nem értették, ók, akik felkeltek a bécsi porhintők és kufárok ellen! Mily sértően gyanakodtak rá! Leveleit a honvédelmi bizottmány felbontotta, cenzúrázta, bár e levelekben csak ilyen mondatokat érhettek tetten: El van vetve a kocka, az én sorsom Magyarországéval együtt dől el. És: A szegény üldözött Magyarországot mindenfelől hajszolják, de oly erőt s bátorságot fejt ki, mely valóban dicséretre méltó. Gyűlt benne a keserűség, ä kardját mégsem vágta oda. Látta és érezte, hogy a háta mögött ellene dolgoznak, s így óhajtott válaszolni: Égek a vágytól, hogy új bajtársaimnak megmutathassam, hogy életemmel és véremmel küzdők ügyükért. A felkínált őrnagyi rangot nem fogadta el. Rang érdemekért jár. Becskerek. Perlasz, Jankovác — tűzben, vérben, közelharcban —, együtt a bakáival. Századosként, Szolnok, Isa- szeg, Vác. Nagysalló, Kápolna, Tápióbicske, Komárom: a golyók elkerülték, így volt megírva a sorsa. Damjanich a fiának fogadta. Ezredesként honvédéit megelőzve hágott Budavár falára. Ez, amit végképp nem tudnak itt megbocsátani. A budavári győzelmes rohamot. Görgey Poroszlón, a Tisza mentén, lováról leszabva, egy poros kocsmaudva- ron beszélgetésbe elegyedett vele. Nevét hallván bemutatkozott, s azt kérdezte: mi oka. hogy ő magyar részen van. Őszintén felelt neki: nem a lelkesedés vezette ide, hanem a körülménye7c, és nem akarta elhagyni az ügyet, amikor éppen rosszul állt. Ügy született a barátságuk, mint a szerelem. Szempillantás alatt. Ő harmincéves volt, a fővezér harmincegy. Görgey keményen megszorította a kezét: Jobb. mintha egyike volna rajongóinknak: ön kitart majd az utolsó pillanatig, mert önnél a cselekvés érett megfontolásnak, sőt erkölcsi érzületnek következménye. A raiongók kihűlnek, és a válságos villa- natban cserbenhagyják az embert. w Ügy hírlik, Görgey már Klágenfurtban van. Nem akarja hinni, hogy áruló. Nem hiheti. Hiszen örök barátságot fogadtak egymásnak. Az erkölcsi érzület jegyében. A testvérnél több volt. De ha úgy lenne is, mint - rebesgetik, Görgey Poroszlón igazat mondott, ö nem hűlt ki, nem ment el a hadból. Nem akart elmenni. Fontolóra sem vette a szökést. Mellettünk állnak azok az eszmék, amelyek jelénleg teljes hatalommal uralkodnak a népeken, és a katonák szívét sem hagyják érintetlen. Ezt még Délvidéken 'vetette papírra. Azóta lassan egy esztendő pergett le, s ma reggel a hadbíróság felöl 's ta az ítéletet. De az eszmékre csak úgy lehet feltenni, a becsületet, hogy a bukást is álijuk. írhatna másról is ebben az irkában. Bármikor el- . vehették volna tőle, böngészhettek, kutakodhattak .volna a gondolataiban. Ilyesmire számítva kerekíthetett- , volna . védőbeszédet a maga mentségére, átkot szórhatott volna Dam- janichra, a közvetlen parancsnokságra, az egész véres egy esztendőre. De a lúdtoll a mea. culpázásra nem hajlandó. Mintha saját törvénye, lelkiismerete -lenne, fut sebesen az irkalapon; az észre, a meggondolásra mit' sem - hallgatva. A lúdtollat csak a tíz hónap érdekli. A tíz hónap, ahogy megtörtént. W Hány arcot villant fel ez a toll az aradi cellában! Hány mondatot visszhangozta! a vastag, visszhang- talan falak mögött! Nein a mentséget, nem azt. írja! Pedig szép, ifjú, szerelmes hitves várja Pozsonyban. Két kicsiny gyermek: egy leányka és egy kisfiú. Esztendeje nem látta eket. Ha ez a toll mást írt volna az irkába. Ián visszamehetne hozzájuk... Visszamehetne? Hiszen már Délvidéken kiléphetett volna a szolgálatból. Példájára nem keveseknek. Ó, a melldöngetők, akik fintorogva nyújtottak kezd neki, s az első ágyúszóra a hátukat mutatták! A hetvenkedők! Akik a szuronyroham puszta említésétől hasmenést kaptak. A fecsegők, a feljelentők! A rangvadászok, a hízelke- dők, a színészek! A forduló hadi helyzetben hányán távoztak köszönés nélkül. Hánvan bújtak a minisztérium íróasztala mögé! W Kulloghatott volna velük, utánuk. Utoljára még a trónfosztás hírére is. Amelyet mellesleg, reális alapot nem látván, nem helyeselt. De a helyeslés nem az ő dolga volt. Az ő dolga a seregben jelöltetett ki. Agyunk a kemény föld... — hányszor hált réten, mezőn, bunda nélkül. tábornokként is, csakúgy, mint a közvitézek, vagy bóbiskolt lova nyergében, dagasztván kimerültén az Alföld, dugványát. Hány huszonnégy órát egy- vévtében lóháton! Hányszor viselte szótlanul az éhséget, mert a legényei is viselték! Mi végre? A magyarok ügyéért? Igen, úgy indult: lenek soraiban gyakran tárul elénk olyan ragaszkodás és az érzelmek benső- sége, amilyent magunkfajta embernél hiába keresnénk. Nemegyszer megrendült ezen tiszta érzések láttán, s megrendülését nehezen titkolhatta. Talán ezért jöttek tűzbe egyetlen szavától a bakái. Pedig az első időkben csak annyi tellett tőle: Ne félj, magyar, rajta! Később beszédet is intézett hozzájuk, hazaszeretetre buzdítva őket, kerékbe törve a szavakat. Tomboltak. Miért lelkesedtek úgy érte? Talán érezhették, hogy én is nagyon szeretem őket. Szerette őket, most érzi igazán. Bányait, a fütty- mestert. a tábori poétát, az elmés Kiss Jancsit, a’ jókedvű fickót. Talabért, aki Cibakházán fogságából kimentette, Till alorvost, Tál- noki káplárt. Mokri Palit. Micsoda legények voltak! Nem féltek a pokoltól sem. Vaev ha féltek, nem mutatták. Megtanította őket, hogy a katona nem mutatja a félelmét. ők voltak többen, ők voltak sokkal többen! Nem a hitványak, nem a silányak! Velük; értük lehetett harcolni, élni-halni! Ha rajta múlik, nekik is ugyanazon kitüntetésekét adják, mint a főtiszteknek. Nem rajta múlott, ja* r f'ú k—-. ... GUYON SAPKÁJA A NÉP A TÁBORBA INDUL vaslatát figyelmen kívül hagyták. Hát most kitünteti őket — erre még van ideje —. mellükre akasztja a legmagasabb rendjelet. i Elsőként Mokri Paliéra A küldöncére, akit aknaszilünk fektetett a földre Gyorsan hátravitette s felcserekkel. Másnap meglátogatta a fiút az -ispotályban. Szenvedett a láztól, a sebektől. Mi lehet vele? Emlékszik a szemére, Ahogy ráemelte a szemét az ispotályban, hittel, bizalommal. Tudta, sejtette, hogy meghal? Azóta i'sókí- sért a pillantása. Mindenütt kerestette később, nem találták. Bizonyára valamelyik kórházban lehelle ki hősi lelkét. Mokri Pali élete is annyi, , mint bárki másé. Mint egy ezredesé, egy tábornoké, a fővezéré. Innen nézvést, mi a rabság ? Kenyéren és vízen élni sem rossz, ha nyugodt a lelkiisrherct. És mi a halál? Amikor csak emlékek és remények láncolata az emberi elet.. . Sötét van. A „főőrház négyszögben"’ mindig korábban sötétedik. Már -hiúba érőHeti a. szemét. Leteszi a tollat, néz a . sötétbe vonuló betűk után. Az ütni** sereg. A cellaajtó nyitására rezzen fel. Két g,.’■atari.0 vastalna kop- pan az asztalka lapján. Árnyék rebben a falra. A porkoláb középre, az égő gyertyák közé állítja a feszületet. a magyarok ügye. Rokonszenvezett ugyan ez ügygyei, mégis a körülmények sodorták sokáig. Ahogy Görgeynek szólt róla. Nem akart otthon ülni Pozsonyban, á felesége szoknyáján. A horválók beütését, a rácok tőrdöfését aljasságnak tartotta. Hivatásos tiszt volt, becsületes hadseregben becsületes szolgálatot akart teljesíteni. Or- szágkikósként, hitvese hazájának védelmében. Az- . tán valami magával ragadta. Mint a forgószél. Hol volt ez a pillanat? Mikor volt? Nem tudná megjelölni a percet, a helyszínt. Mikor lett a magyarok ügyéből' igaz ügy? Ügyünk? Talán -akkor, amikor egy vérontásos, kegyetlen éjszaka után, midőn már halálhírét költötték, Damjanich herkulesi karjával" átölelte: édes Lei ni ngenern, istenem, de . megsirattalak! Vagy akkor, amikor Fold- yáry, a legvitézebb katona, a hátráló honvédeket megállítani akarván, őt választotta a tisztek közül: gyere, testvér, menjünk - előre ... ! Vagy akkor, amikor egy orvtémadás utáni öldöklés,.vihara elcsitulván, a. harc önlüvültjeit megszedhette a zsákinányolás szilaj vágya, s csak egyetlen ‘ ember maradt . mellette? Bányai, a közkatona, a fülemüle, aki madárhangokat utánzóit, hogy bajtár- sa.it vidítsa, Honnan volt abbán az egyszerű .. emberben a fölemelő; , méltóság ? Az...ily módon -való gázda- godás megvetése? A szegények és művelet-
