Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-27 / 253. szám

1992. OKTOBER 27., KEDD 13 HALOTTAK NAPJÁRA Amulandóság kertje r __ // TÖ RTÉNELMI EMLEKIDEZO Évtizedek után (Vimola Károly felvétele) öt ven éve, 1942. augusztus 20-án. az ilovszkojei repülő­tér felett lezuhant Horthy István kormányzóhelyettes. Özvegye közreadta Farkas György dokumentumértékű harctéri naplóját, annak és az eseményeknek az értéke­lését fél évszázad távlatából — ebből közlünk ismét részletet — valamint a szemtanúk vallomásait, illetve a maga emlékeit. A kötetet az Auktor Kiadó publikálja. A csend átöleli a fekete márványlapokat, az ara­nyozott gótikus betűket és a kőszárnyú angyalkákat. Kereszt mellett kereszt, mindegyik egy volt élet szimbóluma. Az elmúlás szívfájdalma hirtelen be- Szökik a sirt ápoló nénike szívébe. Álmatlan éjsza­káinak magányát ráaggatta párja sírjára, talán önkén­telenül is óvni szeretné az eltávozottat a Pilis hideg szellőjétől és az anyaföld nedvességétől. Ha már nem simogat­hatja meg jó öregjének so­vány kezét, a sok örömet és fájdalmat látott régi konyhában, akkor legalább kopottas kabátját teríti a régi emlékekre. Simogatja a fiatalko •i mosolyoka t, a néha indulatos szavakat, lelki szemeivel rácsodálko­zik még egyszer párja kac- kiás bajuszára, amiért élt­halt valamikor élete tava­szán, aztán mélyet sóhajt, és szusszanásnyi időre le­teszi kis kapáját. Hiába, felette is eljárt az id'í. Néha jobban sze­retné, ha már ott lenne párja mellett. Mostanában mind nyomasztóbbak az éjszakák, álom pedig nem jön fáradt szemeire. A két. gyerek messze ke­rült a szülői háztól. Az egyik egészen Németorszá­gig tántorgott ki nagy el­keseredésében, a másik pe­dig az ország nyugati ré­szének egyik településéről hozott új asszonyt a ház­hoz. Két évig együtt vol­tak, aztán ők is eltávoz­tak. Időnként meglátogat­ják ugyan, de ez nem min­den. Már az ajándékoknak sem örül tiszta szívből. Egyedüli megnyugvást csak néhai délceg párja emléke jelent. Hetente egyszer ki­sétál a temetőbe, tisztába Az idén májusban 90 éves korában Párizsban el­hunyt Marlene Dietrich va­gyonának zömét egyetlen leányára hagyta, és úgy rendelkezett, hogy magán- levelezését sem kiadni, sem eladni nem szabad. Ez de­rül ki a manhattani bíró­ság által nyilvánosságra hozott közjegyzői iratok­ból. Az örökség ékszer for­májában, mintegy 350 000 dollár értékben illeti meg Marlene Dietrich leányát, a New Yorkban élő Maria Köztudott, hogy a fran­ciák szinte minden évben új hobbinak hódolnak. Ez­úttal az ősökre vadásznak. Harminc évvel -ezelőtt az egész országban 200 profi őskutató létezett. Ma csu­pán Reimstől keletre há­romszázötvennél több egye­sület és klub foglalkozik őskutatással, s mindegyik­nek több ezer tagja van. A genealógia glasznosz- tyáról beszélt a történész Joseph Valynseele, aki 85 mai híresség családi levél­tárát kutatta át, és kiadta a esaládfaku taták bibliáinak egyikét. Az új jelenségről Jean Favier, a párizsi teszi a sírhantot, most a halottak napjára, s elmond­ja öregének, hogy bajok vannak a világgal, meri alig tudja beosztani ki­csinyke nyugdíját. Nem akar ö panaszkodni, meri futja a legszükségesebbek­re, de az embernek olyan jólesik, ha elmondhatja bánatát, és kipanaszkodhat- ja magát. Amúgy pedig ki­nek mondja el. ha nem a békében pihenő párjának, akivel annak idején meg­osztott minden örömet és bánatot? Az egyik rózsabokron E. Rivát, aki a bíróságon eskü alatt vallotta, hogy nincs tudomása anyja más vagyonáról. A világhírű sztár 1964. március 7-i keltezéssel írta 15 oldalas végrendeletét, amelyhez 1981. július 28-i keltezéssel kétoldalnyi ki­egészítést fűzött. Ebben rendelkezett úgy, hogy amennyiben élettörténetét színdarabban vagy film­ben feldolgozzák, úgy az abból származó jövedelem unokáját, az ugyancsak New Yorkban élő John Paul Rivát illesse meg. székhelyű Archives de France vezérigazgatója úgy vélekedett, hogy az őskuta­tás az önfelismerés egyik útja. Az őskutatás technikai úttörői a hatvanas évek­ben a mormonok voltak, akik világszerte mikrofil­mezték születési anya­könyvi kivonataikat. Ezt a példát követve, a francia őskutatók most azt terve­zik, mintegy 40 000 egyház- község anyagának feldol­gozásával néhány éven be­lül elérhetik, hogy kompu­ter segítségével bárki rö­vid idő alatt akár évszáza­dokra visszamenőleg is megkereshesse őseit. megmaradt egy szirom. Ta­lán véletlenül, talán a ter­mészet játékaként vagy em'szerűen csak az elmúlás elleni tiltakozás figyelmez­tető jeleként. Fodrozza a szirmokat a csípős szél, egyet magával ragad, fel­emeli a magasba, és eltün­teti az amúgy is rövidlátó szemek elől. Az idős asszony elballag a kúthoz, vizet önt az őszi virágok gyökerére, kezével megsimogatja az örege fe­lett levő jó anyaföldet, léét könnycseppet szeretne le­törölni csak úgy megszo­kásból, de ez nem sikerül, mert a letörölt könnyek helyébe újak jönnek mo­noton egyhangúsággal. Jön­nek hívatlanul és konokul a szív legrejtettebb mély­ségéből. P. J. Ritka pillanat: nem a képernyőről látni, hanem személyesen ott lenni, ott ülni ahol kilencven éve al­kotják a törvényt a min­denkori honatyák. Hatvan nyugdíjas kere- I kedétt fel Gyálról az el­A RONCSOT körüljár­tuk. Átnéztem a közvetlen környékét is. A gazdám koponyájának egy darabját megtaláltam a géptől. 15-20 m-re a földön. Bőr és haj fedte. Velem volt a fény­képezőgépem, felvételeket is készítettem a leföldelt roncsról. Kora délután aztán ismét odamentünk, s akkor kibontottuk. Segéd­keztem én is a kiemelés­nél. Borzasztó látvány volt az nekem. Mikor leemeltük a gép páncélját, amely egy kb. 20 mm vastagságú, fél­ovális formájú, 100X120 cm nagyságú, eléggé súlyos lemez, előkerült a holttest, Ülő helyzetben volt. Fejét, a jobb homlokát szétron­csolta a jobb oldali géppus­ka. Innen lehetett az a ko­ponyadarab, amit a földön találtam.. A jobb keze csonkja a kormányon, a bal a tetőajtó gombja felé nyúlt. A lába ülőhelyzetben felhúzva. Keze, lába meg­égve. A karórája 5.07-kor állt meg. A ruhája kétol­dalt leégett róla, csak amit a páncél és a föld takart, az maradt meg. A zsebében csak a zsebkése volt. Hul­lacédula nem volt rajta, így a tárgyak és a felismer­hetőség alapján jegyző­könyvileg én azonosítot­tam. A KOPORSÓ is elké­szült, a nikolajevkai kór­házból hozták. A holttestet úgy, abban az összegör­nyedt állapotban elhelyez­tük egv cinkoporsóban, s azt tettük be a fakoporsó­ba. A táborban ravataloz­tuk fel. őrséget álltak a tisztek és a legénység. Ko­szorú és virág volt bőven. Mindenki meg volt illetőd- ve, mindenki hallgatott. Másnap, augusztus 21-én múlt napokban, hogy ellá­togasson a Parlamentbe, végigsétáljon a patinás fa­lak közt. Ezek a munká­ban megfáradt emberek még sohasem jártak itt, sem a Horthy-korszakban, sem a pártállam negyven évében. mentőautóval vittük a ko­porsót Sztarij Oszkolba, ahol rövid gyászszertartás után bevagoníroztunk, és indultunk haza. A gyász­menet minden mozzanatá­ról terjedelmes beszámoló­kat közöltek az akkori új­ságok. Az ünnepélyes gyászszertartás augusztus 27-én délelőtt 10 órakor volt az Országház kupola- csarnokában. Én is ott vol­tam a feleségemmel a meg­hívottak között. A temetés ugyanaznap, csütörtökön volt Kenderesen, ahol a családi sírboltban helyez­ték örök nyugalomra a gaz­dámat, Horthy Istvánt, Ma­gyarország kormányzóhe­lyettesét. Ott nyugszik ma is. A TEMETÉS után persze megindultak a találgatások, hogy mi történhetett, hogy mi okozhatta a tragédiát. Ez szinte természetes. De voltak ostoba pletykázók meg rosszindulatú rágal­mazók, akik biztos adato­kat tudtak holmi István- napi italozásról. Fogalmuk sem volt ezeknek, hogy mi­lyen ember volt Horthy István, és hogy milyen kö­rülmények között élt a fronton. Ha valaki, hát én tudom, hogy mikor mit és mennyit ivott, mert élete utolsó öt évében úgyszól­ván állandóan mellette voltam, és érX szolgáltam ki. Amikor meg hazajött valahonnan, egy-két óra múlva már beszéltem vele, és láttam volna rajta, ha italos. Horthy István — és a Horthy család többi tag­ja is — rendkívül mérték­letes volt. Reggel egy csé­sze tea, délben egy pohár szóda, esténként néha egy- egy pohár sör. Nyáron, me­legben egy-egy pohár Volt, aki az unokáit is magával hozta. Talán az­zal a gondolattal, ne kell­jen nekik is a nyugdíjas- kort megérniük, amíg el­jutnak a magyar törvény- alkotás soktomvú házába. (—gye—) whisky, pólómeccsek után 3 deci szóda, vendégségben, vacsoráknál egy-két pohár bor: ez volt a gazdám „ita­lozása”. MAS HANGOK is hal­latszottak. Ezek merényle­tet emlegettek. Azt mond­ták, a németek keze van benne a dologban. Közis­mert volt, hogy Hitler nem szereti Horthy Istvánt, az angolbarátsága miatt. Ami­kor megválasztották kor­mányzóhelyettessé, még csak egy üdvözlő táviratot sem küldött. És az is biz­tos, hogy a németek ott voltak állandóan velünk a körletben, a repülőtéren, mindenütt. Aminthogy arra is volt példa, hogy Horthy István gépére tévedésből német gépek tüzeltek. És a repülőterünkön lévő ma­gyar gépekhez is hozzáfér­hettek. Ezt ma már ki nem derítheti senki' de a gya­nút eloszlatni nem lehet. NÉHÁNY NAP múlva a .temetés után hivatott a kormányzó úr a dolgozó- szobájába. Meglepetésemre ott volt Káliay Miklós mi­niszterelnök úr és Barlha Károly honvédelmi minisz­ter úr is. Az én vélemé­nyemre voltak kíváncsiak. A kormányzó úr jól ismert engem, naponta találkoz­tam és beszélhettem is ve­le, hiszen mint legényem­ber a személyzetből egye­dül én lakhattam a kor­mányzói lakosztályban. A találkozásaink alkalmával a .legtöbbször megállított, és volt egy-két szava hoz­zám a köszönésem elfoga­dásán túl. De különben is név szerint ismerte minden alkalmazottját, nemcsak a Várban, hanem Gödöllőn és Kenderesen is. Így aztán nyugodtan elmondhattam a véleményemet a fia halálá­ról. Arról természetesen nem beszéltem, hogy meny­nyire haragudott Hitlerre, azt a kormányzó úr nyil­ván nélkülem is tudta. De részletesen beszámoltam az utolsó napokról, a kijevi látogatásról, és megkockáz- tattam azt a megjegyzést is, hogyha csak főhad­nagyként lett volna is kint, én akkor sem engedtem volna ennyi bevetésre. Ha meg mint kormányz.óhe- lyettes volt kint, akkor meg nem lett volna szabad közkatona módjára kockáz­tatni az életét. Ha nem is fogalmaztam meg ilyen pontosan akkor a mondó- kámat, ez. volt a veleje. Ma sem gondolom másként. A KORMÁNYZÓ úr a legszigorúbb vizsgálatot rendelte el. Ugyan, mit de­ríthetett ki utólag az. a vizsgálat? Horthy Istvánt már nem támaszthatta fel. (Vége.) Nevető elődeink AT. Ház humora Urbanovszky János ne­ve, munkássága már fele­désbe merült. A neves anekdotagyűjtő, Tóth Béla jóvoltából“, csak annyit tu­dunk róla, hogy ország- gyűlési képviselő volt a múlt század végén. Viszont -fennmaradt egy mondása, amely máig tanulságos, ő mondta, az elfeledett hon­atya: — Szeretném látói azt a kormányt, amelyet én n« támogatnék! Rsefrhh végakarata Ékszer a hagyaték Az idei hobbi ŐSÖKRE VADÁSZNAK NYUGDÍJASOK GYÁLRÓL A honatyák helyén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents