Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP m ÜNNEP ‘ ■ V - ■ • •V-I - -• ci-'Yí'.-f' 1992. OKTÓBER 22., CSÜTÖRTÖK Az ötvenhatosok igazsága Kahler Frigyes, az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője a koncepciós pereknek is neves szakértője. Többek között az ünnepi számunkban más helyütt is említett Komjáti-ügyről, a forradalommal kapcsolatos perekről, az igazságtételről kérdeztük. — Komjáti Ferenc miskolci lakost a forradalom idején elkövetett emberölésért 1057-ben halálra ítélték és kivégezték. Testvérének állítása, illetve a nyomozati és periratok egy részének tanúsága szerint is koncepciós •eljárás áldozata volt. Az ügyében beadott semmisségi kérelmet a Legfelsőbb Bíróság elutasította. Miként lehetséges ez? — Az 1939. évi 36. törvény, amely Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról címet viseli, az elítélés semmisségének megállapítását lehetővé teszi abban az esetben, ha ’56 október 26. és ’63, április 4. között a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban, harci cselekmények során elkövetett emberölés, rablás, közvészélyökozás, személy elleni erőszak miatti elítélések semmisnek tekintendők. Az adott ügyben feltehetően az a helyzet, hogy a köztörvényes bűncselekmény; nevezetesen az emberölés nem harci cselekményekkel összefüggésben lett elkövetve, ugyanis a törvény nem kíván sem büntetlenséget biztosítani, sem semmisség megállapítását lehetővé tenni olyan, esetben, ha ténylegesen bűncselekményt követtek el, akár forradalmi eseményekkel összefüggésben is. Egy forradalmi időszak ugyanis nem legalizálja a ténylegesen elkövetett bűncselekményt. A népharagból fakadó lincselés, népi ítélet, megtorlás, ami 1956-ban nem fordult elő nagy számban, összesen 88 ilyen esetet tartunk nyilván ... — Elnézést, de az egykori fehér könyvek több ezer áldozatról beszélnek ilyen cselekményekkel összefüggésben. — Ez egyszerűen nem igaz. A fehér könyvekben ugyanis szerepelnek az azonosított személyek. Az összes áldozatok száma, beleértve a harcokban elesetteket, is, valóban meghaladja a kétezret, ezért mondhatjuk, hogy e könyvek efféle állításai valótlanok. — Az említett Komjáti-ügyben a testvér komoly erőfeszítéseket tesz a jogi tisztázásra. De vajon jó irányban próbálkozik? — Megvan a lehetősége a rendkívüli perorvoslatra. Megfelelő bizonyítékok esetében egy ilyen eljárás során meg lehet dönteni a tényállást, és abban az esetben a bíróság a korábbi elmarasztaló ítélettel szemben megállapíthatja az új tényállást, és felmentő ítéletet hozhat. Amíg ez nem történik meg, addig a korábbi bíróság ténymegállapítását kell figyelembe venni. A jogállam forradalma, ahogy az Alkotmánybíróság nevezi, éppen abban áll, hogy a korábban hozott törvényeket fokozatosan cserélik. Ugyanis olyan helyzetet nem lehet teremteni. hogy semmilyen törvény és semmilyen bírói határozat nem érvényes, hanem most kezdődik a történelem. Ezt nem lehet megcsinálni. Ma van lehetőség a jogorvoslatra. Számos bíróság hozott ennek megfelelő döntéseket. — Erre nehéz válaszolni, mert 20 ezernél is több olyan pert folytattak le, amelynek köze volt a forradalmi eseményelvhez. — Talán szűkítsük le a kört az emberöléses perekre. — Közel négyszáz kivégzés történt ezekben az ügyekben. Számomra nem is az az igazi kérdés, hogy indokolt volt-e a halálos ítélet ezekben a perekben vagy sem, bár azt kell mondanom, általában nem. Sokkal inkább az, hogy a halálos ítéletek száma mesterségesen kreált módon lett meghatározva.- — Mondhatjuk, hogy ez is egy koncepció része volt? — Igen, mondhatjuk. 1957 őszén Biszku Béla azt harsogta, hogy enyhék a politikai ítéletek, és kevés a fizikai megsemmisítés. Ezzel jól harmonizált Grósz Károlynak egyik interjúja, amelyben érzékeltette, hogy a különböző politikai vezetők Mao Ce-tungtól Walter Ulbrichtig ezres nagyságrendű kivégzéseket követeltek, és Kádár ezek után úgy határozta meg a kivégzendők körét, hogy ahányan meghaltak az eg3rik oldalon, annyit kell kivégezni a másikon. Számomra az a mechanizmus fontos, ahogyan az egész eljárási rendszert működtették a nyomozó hatóságok és a bíróságok. Egyik céljuk az lehetett, hogy minél nagyobb félelmet és rettegést keltsenek. Az akkori vezetés a szovjet fegyvereken túl így igyekezett biztosítani a hatalmát. A kivégzetteknek és a súlyos büntetést szenvedetteknek a döntő többsége ennek a megtorlásnak az áldozata lett. Hadd mondjak egy ösz- szehasonlító adatot. A hetvenes években, tehát békeidőben egy és hat között ingadozott azoknak a személyeknek a száma, akiket, súlyos köztörvényes bűncselekmények miatt kivégeztek. Ha a két csúcsévet veszem alapul, akkor tizennégy halálos ítélettel szemben, figyelembe véve a forradalmi helyzet közbiztonsági szempontból kedvezőtlen időszakát, el tudok képzelni ötven olyan súlyos köztörvényes bűncselekményt, amely az akkori törvénykezés szerint halálbüntetéssel járt. Ha a négyszáz kivégzésből ezt a számot levonjuk, akkor nyilvánvaló, hogy a többi a megtorlást szolgálta, és nyilvánvaló, hogy ez csakis koncepciós módszerekkel volt kivihető. Vegyünk példaként egy barikádharcost, aki másokra lőtt, és akire mások lőttek. Ö igazából hadifogoly kellett volna legyen, mert ugyanazzal az eséllyel tette ki magát az életveszélynek, amilyennel másokat veszélyeztetett. Ezeket az embereket, és azokat is. akiknek a gondolataitól féltek, igyekeztek elsősorban elpusztítani. — Még egy konkrét esetről szeretném hallani a véleményét. Nagy port vert fel valamikor Tóth Ilona orvosnő esete, akit a forradalom idején elkövetett késszú- rásos halál okozásával vádoltak, és emiatt kivégeztek. Vannak-e olyan ismeretei az üggyel kapcsolatban, amelyek más megvilágításba helyezik a történteket? — Hadd szóljak a Tóth Ilona-ügyről más vonatkozásban. Vida Ferenc, akit nem kell bemutatni ... — Többek között Nagy Imre halálra ítélésével szerzett magának kétes dicsőséget... — Igen, és még sok hasonló ítélettel. Halála előtt a Társadalmi Szemle című folyóiratban magyarázta a bizonyítványát. Tóth Ilonának is szentelt egy mondatot, és azon szörnyülködött, hogy az újabb időkben sokan megkérdőjelezték az akkori törvénykezés jogszerűségét. Hivatkozik arra az esetre, amikor tévedésből egy fiatalkorút ítéltek el, és amikor észrevették a hibát, azonnal korrigálták. Még véletlenül se jutott eszébe például Mansfeld Péter esete, akinél megvárták, amíg nagykorú lett, és csak azután végezték ki. Tóth Ilonával kapcsolatban azt mondta, hogy benzininjekcióval végzett azokkal a betegekkel, illetve sérültekkel, akikről megtudta, hogy kommunisták. Ebben a kijelentésben már kirajzolódik a koncepció. Ennek a pernek a valódi koncepciója az volt, hogy az egyetemi ifjúságot, ezen belül aa orvostanhallgatókat, akik egyébként igen jól tudták, hogy azt a sok vért igazából kik ontották, le kell járatni. Amit most konkrétan lehet mondani, anélkül, hogy elébe mennénk egy most folyó vizsgálat megállapításainak, az az, hogy alaposan feltehető: az 1957-ben lefolytatott per rendkívül labilis lábakon áll. — Az Aachenben élő Tamáska Lóránt, a törvényszéki orvostan ismert professzora ilyen perekkel kapcsolatban valószínűnek tartja a szakvélemények meghamisítását, és feltételezi, hogy a boncolási jegyzőkönyv nem a perben szereplő halottak vizsgálata alapján készültek. Ebben az esetben is feltételezhetjük ezt? — Ez csupán egyetlen mozzanat. Egy perújítás során az egész ügymenetet vizsgálni kell, A Legfelsőbb Bíróság iránti tiszteletből sem ülik idő előtt nyilatkozni túl korán, mindenesetre az köztudott, hogy Tóth Ilona ügyében Nyugaton és itthon is van egy olyan közmeggyő- dés, amely szerint az ellene indított per ténymegállapításai nem felelnek meg a valóságnak. — Lát-e reményt arra, hogy mind a koncepciós eljárásokat, mind a forradalom utáni sérelmeket, illetve az esetleges felelősségre vonásolcat illetően megnyugtató törvényi megoldásék születnek? — A koncepciós eljárásokat, úgy tűnik, sikerül lezárni, részben a semmisségi eljárásokkal, részben az ügyek egyéni felülvizsgálatával. Azt hiszem, ezzel nagyon sok ember lelki békéje helyreáll. Ami a legsúlyosabb bűnöket elkövetők felelősségre vonását illeti, remélem, találunk olyan jogállami megoldást, amely ezt a kérdést is nyugvópontra fogja juttatni. Annál is inkább bízom ebben, mert vannak, akik tisztázás nélkül szeretnének ezeken túllépni, és ez elfogadhatatlan. Egyes írásaimban, nyilatkozataimban már kitértem arra, hogy 1807 után nem volt semmisségi törvény, nem voltak perújrafelvételek, ha úgy tetszik, az aradi vértanúkra kimondott ítéletek jogilag a mai napig fennállnak. Eziíkre nem mondták ki a semmisséget, hiszen az a kor ezt nem igényeltek A civil társadalom elég erős volt, mert várt állami segédletet. Tudta, kinek kell szobrot emelni. Az embereit bírói ítélet nélkül is ki tudták vetni maguk közül azokat, akik a mai három per hármasoknak feleltek meg, vagy súlyos bűncselekményeket követtek el. — Azt hiszem, ez fontos megállapítás. Csakhogy az a régi társadalom valóban elegendő erkölcsi erővel rendelkezett. De hogyan állunk ma ezen a téren? — A bolsevizmus legnagyobb bűne a civil társadalom szétzúzása volt. Ennek a hatása még nagyon sokáig érezhető lesz. Az emberek érzik a gyengeséget, és éppen emiatt fokozottan igénylik az állami eszközökkel megvalósított igazságtételt. A várakozás érthető. Ugyanakkor a napi ügyekkel agyonterhelt bíróságok is nehéz helyzetben vannak. Szívesebben látnék egy olyan magyar civil társadalmat, amely az igazságtétel kérdését úgy volna képes kezelni, miként azt ükatyáink tették 1867 után, de azt is tudom, hogy ennek ma nincsenek meg a feltételei. Bánó Attila — Feltételezem, hogy a forradalom után jogsérelmet szenvedettek ezt a választ elfogadhatónak tartják. Azonban az éremnek ez csupán az egyik oldala. Sokan sérelmezik, hogy nincs lehetőség a forradalom idején súlyos, a háborús bűncselekmények kategóriájába sorolható tetteket elkövetők felelősségre vonására. Valóban ez a helyzet? — Azért vannak problémák ezen a területen, mert nagyon nehéz jogállami választ adni. A munka nem állt meg. Zétényi Zsolt is új elképzelést kíván benyújtani ezzel kapcsolatban, fíalsai miniszter úr is foglalkozik a kérdéssel, amely összefügg a háborús és emberiségellenes bűncselekmények tárgykörével. Gondolom, hogy a kormány is hamarosan állást foglal az ügyben. — Ez jelentheti a törvények módosítását? — Nem törvénymódosításról van szó. Balsai úr nyilatkozataiból arra következtetek, hogy inkább a meglévő hatályos törvények megfelelő alkalmazásáról. A kormány és az ellenzék politikai mérkőzésein túl érzékelhető, hogy erős az igazság utáni vágy. Senki nem gondol valamiféle politikai bosszúra, azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy megfeleld jogállami válaszra Van szükség. Nekem roppant szimpatikus volt az emlékezetes Wiesenthal-nyilatkozat. Jól érzékelte, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal terrorja egyazon forrásból fakad, és a náci bűnös emberellenes bűne nem különbözik a hasonló bolsevik -bűntől. Nem lehet lényeges szempont, hogy az elkövető a politikai paletta melyik szélén foglal helyet. Értelmetlen' azt számolgatni, hogy Hitlernek nagyobb-e a hekatombája vagy Sztálinnak, hiszen mind a két oldalon embermilliók holttestei sorakoznak, és mind a két kizárólagosságra törő ideológia a világ rabságba döntését célozta meg. A gondolkodó, józan emberek értékítéletét nem zavarhatják meg ezek az oldalak. Sztálin a lengyel és más foglyokat gyakran tarkólövéssel semmisítteíte meg, míg Hitler a gázkamrákat részesítette előnyben. Ez csupán technikai különbség, az emberiségellenes magatartás tekintetében nem beszélhetünk különbségekről. Ezt a nyugati világ felé is mindinkább tudatosítani .keli. Olt ugyanis elsősorban a hit- jeti szélsőségektől szenvedtek, ezért hajlamosak azokat súlyosabbnak tekinteni. A nyugati ember számára a sztálinizmu' borzalmai inkább csak statisztikailag megfoghatók. és bizonyára jókat borzongtak Szolzsenyicin Gulag-élményein. de az oroszországi és a szibériai hullahegyeket nem látták azok az amerikai katonák, akik Auschwitzban fényképeztek. — ön a koncepciós perek specialistája. A forradalom utáni pereknek hány százalékát tekinthetjük egyértelműen koncepciósnak? V alamennyiünknek, akik akár kapiskáló tudattal is vissza tudunk emlékezni 1956-ra, megvan és él, akár az örökmécses, a magunk Októbere. Megvan, mert megvolt, s ami ekképpen létezik, azt nem kell és nem is lehet kitalálni. Éltetni, lankadásában újracsiholni önmaga tisztaságával — azt mindenképpen ... Hogy Erdély-szerté valami megmozdult az ötvenes évek közepe táján, persze magyar vonatkozásban, jelzi az is. hogy egynéhány addig etanyátlanodott városkában — így Toi'dán is — megengedték a magyar nyelvű középfokú oktatást: (Azóta is Groza és Dej bűneként róják fel egyesek Romániában az ehhez hasonló nagylelkűségeket, s vélük egyetemben azt is, hogy mondjuk a nagyenye- di Bethlen Kollégium megünnepelhette annak idején háromszázvalahányadik évfordulóját, amelyen a volt .— természetesen fasiszta — magyar tiszt, a költő Szent- imrey Jenő szólhatott a diáksághoz; és a „bűnöket” folytatandó: a Arany-évfordulón maga Grqza Petru üdvözli a Csonka-torony alá gyűlteket — ráadásul magyar nyelven, amit ugye nem átallott budapesti jogászként elsajátítani...) Bocsáttassák meg nekem ez a távolról való nekifutás. de a dolgok jobb megértése érdekében — és elsősorban saját magára gondol ilyenkor az írógép előtt ülő — mi mindent nem tesz meg az ember. A jelzett tordai magyar középiskolának így lett egyik első igazgatója Szöl- lősy Ferenc tanár úr — 1956 szeptemberétől —, akinek egyik igen. kifogásolható ténykedése már a kezdet kezdetén az volt, hogy „lerándultatta diákjait” Nagyenyedre némi eszmecserék érdekében. Utóbb megtudtuk a hivatal által elfogadott magyarázatot: minekünk, majdani végzős nebulóknak azért csak kell tudnunk, melyik iskolában fogunk érettségizni — lévén, hogy a magas bizottság kéttucatnyi tanulóért ném üti fel a sátrát a Tor- dai-hasadék alatt. Hogy fővesztés lett a dologból, az egészen másnak tulajdonítható. Másnak — mármint októbernek. Az igazgató úr, történelmet (is) oktatott. Azon az október végi napon — napló és térkép nélkül állított be az osztályba — kilencedikesek, tehát másodévesek voltunk már, s az induló iskolára való tekintettel a legnagyobbak. Napló és térkép helyett jókora Popular rádió volt a hóna alatt. Izgatottan intett, majd a mozgó táblát félretolva láthatóan nehezen tudta a csatlakozóba illeszteni a készülék rozoga villáját. Bele voltunk mi mártva mar annyira addig is a történelmi leckékbe, hogy fölösleges lett volna minden magyarázat. Egy dolog azonban — akkor és ott — elhangzott. „Ma ez a történelemóra, fiaim!” — nézett szét, talán inkább ki az ablakon a tanár úr ... mintha a szomszédban lévő református papiak udvarán síró női szobor árnyai körül Petőfi lábnyomait kereste volna, Zoltán fiúk Tordán történt megkeresz- telése után ... És ami utána, hónapokkal ezek után következett, az maga volt a „nyílt tárgyalás”: a helyi hatalmasságok, párt- és kisztitkárok ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel rohamoztak meg tanárt és tanítványt egyaránt: Kié volt a rádió? Miként magyarázta Szöllősy elvtárs a napló hiányát? Igaz-e. hogy térképmódosításról is beszélt, amikor a lövöldözéseket hallottátok? Hogy mertetek ti egy ilyen ellenforradalmi közvetítést (!) meghallgatni? Ezt nem Szepesi közvetítette, Pop elvtárs! — jegyezte meg volt igazgatónk. És ezzel az ügy, bizony, nem volt lezárva. Hétvégére hazalátogattam Bágyonba. Édesanyám kredencén ott ékeskedett a detektoros készülék, egyetlen világot jelentő kincsünk. Szüleim szeme kialvatlan. arcuk sápadt volt. Ügy tudom, éjjel-nappal a készüléket bújták. Főleg éjszaka, hiszen a Szabad Kossuth Rádiót legjobb esetben éjféltájban lehetett üggyel- bajjal elfogni azon a lelkűnkbe erőt öntő kristálydarabkán. Otthon ez volt az örökmécses. Nemrég magam örököltem meg a család Bibliáját. Minálunk úgy volt, a leg- nagyobbik lehet ugyan pap, de a Biblia legyen a legki- sebbiké. Sárga lapot találtam Jőb könyve valamelyik oldalán: édesapánk szálka- betűs írásával. „A kehely, amelyben magyarok vér- csöppjeit szentelik meg, a szabadság éltető italát, a világot arra inti, őrködjék nagyohb gonddal és tisztább lélekkel az emberi lét méltósága felett.” osszú ideig elmélkedő szülémnek tulajdonítottam e sorokat. Nemrég Dávid Gyula tollából olvastam egy írást Tamási Áron rendes feltámadásáról. A dolgozat írója — aki maga, több erdélyi társával együtt éveket ült a román börtönökben az erdélyi októberért — idézi az apámnak tulajdonított gyönyörű igazságot, amelyet Tamási 1956. Október 26-án a Szabad Kossuth Rádióban kiáltott szét a nagyvilágba. Igen. Megvannak mindannyiunknak a magunk októberei. Bárcsak őrködni tudnának a magyarság léte, az emberi lét méltósága telelt. Budapest, 1982. október 21. Bágyoni Szabó István • • Örökmécses
