Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. OKTÓBER 22., CSÜTÖRTÖK 11 Mottó: .......ránéztem a nagy he gyekre, úgy éreztem, hogy most mar örökké élni logok”. (Tamási Áron) Amikor a Farkasréti temető halottasháza elől elindult a fekete kocsi, hogy Székelyföld fiát, örökösét, szellemét a templom előtti két cserefa alá juttassa örök álmot pihenni Farkaslakára, nagy szomorúság fogott körbe sokunkat. Tamási Áron megtért őseihez, a földbe, a hazába, ahová mindig mindenünnen megérkezett, mert megtanulta, s tovább tanította: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Amikor ezt az útnak buzdító igét Amerikában a négerek temploma előtt — „ahová maga az Isten vezette” őt — a megtisztult ember elmondotta neki, tovább nem volt maradása túl a tengeren, „késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!’ — és megérkezett. Nem hagyta soha, hogy bátyámnak szólítsam. „Elég nekem az Áron” — biztatott. S egyetlen alkalom volt, mikor nem marasztalt beszélgetésre, azon a megszomorodott őszi délutánon, amikor a címertépett zászlók már lehanyatlottak, s a Déli pályaudvar kormos épületét idegen tankok fogták körbe. Ijesztő csönd és halott némaság ülte az Alkotás utcát, járókelők magukban rótták a rövidre szabott stációkat, és az utolsó csatákat vívó töredezett csapatok lövéseire gránátok özöne válaszolt: Széna tér még tartotta magát. „Nem ért véget semmi. Tudtuk, hogy bejönnek, csak magunkra voltunk. Mostantól másképpen kell szólni, hallgatni nem szabad. A világhoz kell beszélni. Mindenkinek néznie kell, mit végezhet. Az indiai követség segítő lehet, jó, hogy ott már jártatok. Most minden körülvevő ellenünk fordul. Szégyenben élnek, mert nem mertek segíteni. Magunkra leszünk, a világ gyűléseket szorgalmaz, az pedig mind az időt öli. Akik piron- ganak a világ előtt, hogy némák és tehetetlenek voltak, mind haraggal leplezik a gyávaságot. De nem értünk haragszanak, ellenünk. Mi nem vétkeztünk. Tiszták leszünk a történelemben. Egyedül tettük, ezért gyűl ellenünk az irigység. A gyávaságot haraggal, irigységgel fogják leplezni. Vége!? A vége mindennek messze még. Most majd a szó marad, mert írni, tiltakozni kell: mindenért és mindenkiért. Nagy a nyugtalanság, s ebben megszületik az igéknek új hirdetése. Most menned kell, de tartsd meg mindenkivel az összekötést. Az írásért többen jöjjetek! Már holnap, most sötétedik.” Osonva jártunk már ekkor, úgy volt jó, ha magányosan, s tudnunk kellett, hol a befogadó ház, tér, ahová bajban behúzódhatunk. Gyanús volt minden irattartó, táska, félteni kellett levelet, iratot, röplapot, motoztak az utcákon. Söté- tebb napjai aligha voltak a magyar történelemnek, mint. ötvenhat novembere! Az aradi vérnap és november negyediké sötétje fekete árnyat vetnek a legtisztább, legfényesebb, irigyen kurtára mért történelmi tényekre. Mindkét szomorú dátum után elkezdődött az embervadászat, a gyáva leszámolás. Osztrák sas, vagy vörös mezőben virító sárga kalapács és sarló az ártatlanok vesztét jelképezték. Tamási Áron mondta azt is: „... a világ tele van minden olyan rosszal, amit csak a boszorkányok szoktak felidézni ...” S Farkaslakán a Virrasztók mesékben ezek a rossz lelkek nemcsak seprűre, gu- zsalyra ülnek fel, hanem görbe sarlóra is! Azon a szomorú, késő délutánon, amikor hamarabb fejeződött be máskor derűsebb beszélgetésünk, még így szólt: „Most úgy kell fogalmaznunk, hogy minden szó helyén legyen!” Másnapra született meg a „Gond és hitvallás”, a levert forradalom első, mindenkit megrázó tömör üzenete a nagy nyugtalanságban. Amikor a Virrasztók sorozat emlékezését róla fogalmazom ... eszembe idé- ződik, hogy a század nagy nemzedékének — a népből valóknak — ő volt a nagy világlátottja, aki a Hargitától Amerikáig jutott, mindig a szegények zászlaját szolgálván örök nyugtalanságban. Ez a zászló volt Sinka István vigasztalója is nehéz bánataiban, és mindenkié volt, akiknek úgy rendelődött, hogy viaskodja végig az életet a leszorítot- takért. Tamási Áron a vigasztaló virrasztó volt, aki ha már minden reménység hunyni látszott, akkor a földöntúliak csodáját kereste meg: szellemét a földnek, érzéseit az oktalan jószágnak. vándorló lelkét a megtöretett embereknek. S szellem, érzés, lélek mindig felemelték az aláhanyatlókát, hogy érdemes legyen tovább élni... „itt élünk a földön, mert ez az ember hazája. S ha ez a mi hazánk, áldás kell nekünk rajta. Víg öröm, melegség és mosolygó gyümölcsök. ’ „Nagyapó! Hát a maga haja egészen fehér (kiált fel a csodálkozó unoka, hogy a vadkan felett ketten győzedelmeskedtek). Fehér-e? Hát a gyözedelmet nem adják ingyen!” — mondja ki az igazságot hősével együtt az író. Majd az el- érzékenyült lélek világába vezeti az embert, amikor édesanyjához írott levelében így sűríti a tapasztalatokat történelmi távlatokból szűrten. Mikes Kelemen életét átalérvén gyönyörű színű elbeszélésben. „Én ennek a mi székely emberünknek az életénél szebb megírnivalót nem találtam a kegyelmed számára ... ahogy elgondolkozom ... mi tudjuk csak ketten, hogy kegyelmed is bajos életet élt örökké, melyet úgyszintén csak nyájas elmével bearanyozott türelemmel tudhatott elviselni... melynek szárnyai alatt talán a jövendőben is reménységgel piheghetünk.” Mindig úgy fogalmazott, hogy minden szó a helyén legyen. Minden fogadalmat megtartott, mert ahol ő nőtt, a fogadalom erős volt, mint a törvény. Megtartotta a hitet, mert az örökkévalóságban bizakodott, melyet ember nem ingathat meg. A három igazság igéit vegyük most kölcsönbe Tőle, mert nincs meggyőzőbb veretes mondatainál. „... milyenek voltak nálunk az idők, amidőn érleltük a szabadság magját. Minek a virágait letörheti ugyan a vihar, de a náp, amely örökké felkél a vihar után, a törzsekből új virágot szólít elő.” „Vissza fogsz térni erre a földre, ahol édesanyád pihen, s ahol apád s általában a mi székely népünk él, és pihenni fog.” „A told most is mosolyog, a csillagok győzhetetlenül fiatalok és illatos a végtelen éjszaka. A fákon pirosán alusznak a gyümölcsök és a kertek tetején a derű muzsikál. Teljes dicsőségben él az Isten.” Születése kilencvenötödik fordulóját ünnepelték Farkaslakán és az emberi szívekben — pár héttel előbb. A sírnál kevesebben voltak most, mint temetésekor, mikor egész Székelyföld ott várakozott. Lélekben, testben, szekerekben sok ezrek időztek, mivel a gonoszsággal kormányozott, porhüvelyt őrző koporsót megjáratták Lupényban is, magasról irányítottan, őt mégis megvárták az elköszönés lankadó virágaival a gyászolók. Búcsúztunk Árontól, s már az örök Ábeltől, aki egykor elindult, hogy megkeresse testvérét, Káint, aki okozza az Ábeleknek a rosszat s búcsúztunk Tamási Árontól, aki a szegények és elnyomottak zászlaját hordozta, bármerre vezérelte is útja. Virrasztója volt a század minden magyarjának a székely székektől Amerika szétszóródott töredékeiig, s csodálatos művei serkenthetnek naponként bennünket, hogy megőrizzük, továbbadjuk a ránk bízottakat, a Tőle nyert bizodalommal, amelyben kifogyhatatlan volt és maradt, a harmadik évezredre is. Fábián Gyula 1956. október 23. Kedd Ez a nap ma nem reggel hatkor, hanem délután kettő körül kezdődött. Számomra s talán egész Magyarország számára is. Az őszi napsütésben a Veres Pálné utcán, ahol egykor Kölcsey háza állt, s ahol Ady lakott, az Eskü tér felé siettem. Éppen akkor kanyarodott ki a sokaság a zászlókkal, feliratokkal a piarista székház, az egyetem felől. Lengyelország példát mutat, követjük a magyar utat! Éljen az egyenlőségen alapuló szovjet—magyar barátság! Az egyik transzparens alatt, mesteremet, szellemi eszményképemet, Pais Dezső professzort pillantottam meg a lengyel feleségű Szabó Dénes és több nyelvész kolléga társaságában. Ez jó jel. Akkor annál inkább itt a helyem. Azt gondoltam, hogy az egyetemről indult a menet a diákokkal, akik a Petőfi Körben is élen jártak, de lehet, hogy a Petőfi téren gyülekeztek, a költő szobránál, a függetlenség jelképénél, az ellenzéki megmozdulások őröli színhelyénél. Hamarosan megtudtam, így is volt. Nem sokat haboztam: az áradat úgyis vitte magával az utcai nézelődőket: beálltam én is a diákok s a fiatal egyetemi oktatók közé, akiket látásból vagy személyesen úgyis ismertem. S abban a percben, ahogy beálltam, barátok és testvérek lettünk: egymásba karoltunk — jobbról egy kreol arcú, szép, francia szakos lány, akkor még tanársegéd, balról egy egyetemista —, s az Egyetem cukrászda előtt, ahol egy ruhajavító ktsz működött, már összecsillogó szemmel harsogtuk együtt: Minden ország katonája, menjen saját hazájába! Gyújtsd a vasat és a fémet: Sztálin szobrát add a MÉH-nek! S közben osztogatták a röplapokat: a Mit kíván a magyar nemzet? 12 és 14 pontos változatát. Sokan voltunk: a villamos- meg a buszforgalom is akadályozta a haladást, de senki nem türelmetlenkedett, valami virágvasárnapi öröm áradt el az arcokon. S ha nem is a felső ruháikat, de a zálogházból megmaradt vagy nemrég kiváltott szőnyegeket terítették az erkélyek rácsára az elhurcolástól, kitelepítéstől rettegett, megmaradt belvárosi értelmiségiek, míg lent születtek s harsogtak az új jelmondatok: Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lesz a magyar urán? S a ruhajavító emeleti műhelyéből, a nagy üvegablakos teremből nemzeti szalagokat kezdtek szórni a felvonulók közé; a munkáslányok ott nyisszantották a szalagot az emeleti ablakban a napfényben csillogó ollókká^ jj_úg£ hulltak a szalagdarabok, mint virágszirmok SZILAGYI FERENC: Naplórészlet lefelé, s úgy kapdostuk el őket, tűztük mámorosán a kabátunkra. Ott volt Dörnye'i Sanyi is, a Németh Judit férje, én tőle kaptam egy darabkát... így érkeztünk el Länderer és Haeckenast egykori nyomdájához a Kossuth Lajos utcában, s ott újból a szabad sajtót követeltük. Közben biológus unokaöcsém- mel is felismertük egymást, s most már az egyik oldalamon vele meneteltünk a Kiskörút felé. Az Astoriánál a Tanács körút felé fordult a lyukas zászlókkal a menet, amely mint József Attila Áradata, nőttön nőtt: s nem csak értelmiségiek, nem csak diákok csatlakoztak hozzánk. Azt is megfigyeltem, hogy néhány korántsem ellenzéki, inkább nagyon is „balos”, kormány- és párthű fű- káder a tanszemélyzetből a szálloda táján angolosan távozott, vagyis magyarosan lelépett. A kötelező „pofafürdőt” itt is megvették — mert hiszen „mit lehessen tudni”, s mégiscsak kínos lett volna kimaradni, mikor mindenki ott volt; így most már jellemző op.V>r- tunizmusukkal megadták a császárnak, ami a császáré, s Istennek is, ami az Istené. Kevesen voltak, az egyre növekvő áradathoz képest elenyészőn. így fordultunk rá a Kiskörút Tanács körútnak nevezett szakaszára. Az Adyról elnevezett egykori Broadway mozi előtt a már a háború előtt népszerűvé lett filmszínésznő (aki a rendszerváltás után ügyesen s gyorsan átállt az új hatalomhoz), látható zavarral nézte az áradatot, s máskor mindig mosolygó arcán nem jelent meg együttérző mosoly : riadt zavar, sőt inkább nehezen palástolt bosszúság, s látható sietséggel igyekezett eltűnni a kőrútról a Dohány utca felé. A Duna-parton, ahol álltunk, megállt egy lengyel rendszámú gépkocsi. Utasai kiszálltak, a körülállókkal ésszeölelkeztek. Ismét fölhangzott a kórus: Lengyelország példát mutat, követjük a magyar utat! Ekkor kis általános iskolás lányok fordultait be a térre, kezünkben nemzetiszínű papírzászlócskák. — Éljenek a magyarok! — kiáltották gyerekhangon. Unokaöcsém tréfálkozva jegyezte meg: — Nézd már, a kis csimoták is eljöttek tiltakozni! — Mi nem vagyunk már csimoták! — felelték gyermekes büszkeséggel... Mire az Országházhoz, a Kossuth térre értünk, már egész bealkonyodott. De hamarosan új lángok lobbantak a téren: Sztálin és Rákosi képét gyújtották meg; félelmetes volt, ahogy a nagy hatalmú zsarnokok pillanatok alatt pernyévé zsugorodtak. A nép Nagy Imrét követelte. Közben a Szabad Népből csavart alkalmi fáklyák lobbantak föl; jobban körülnézhettem: itt már régóta nemcsak egyetemisták voltak, mellettem egy barna alföldi, kun képű, de munkás külsejű fiatalember harsogta leglelkesebben a jelszavakat: Nagy Imrét a kormányba! Nagy Imrét a kormányba! Az Országházban néhány ablak kivilágosodott, s az erkély (ha szemben állunk az oroszlánokkal, a bal oldali, a Lánchíd felőli) mellett kitűzték a nemzeti zászlót. Ekkor terjedt el a híre, hogy Gerő a rádióban beszédet mondott, amelyben íefasisztázta a tüntetőket, s a legmerevebben utasított vissza minden követelést. Ez olaj volt a tűzre: mindenki mást várt, mindenki enyhülést várt. Fölharsant az új jelszó: Vesszen Gerő! Vesszen Gerő! — visszhangozták a Kossuth téri házak. Közben jöttek az újabb hírek: a Nemzeti Színházban, az Erkel Színházban is megszakadt az előadás: nemzeti zászlóval vonult be az ifjúság küldöttsége, felolvasták a 12 pontot, s elénekeltbe a Himnuszt. S ekkor végre kigyúlt a fény az erkélyen s kilépett Nagy Imre. A nép felmorajlott, éljenzte. S ő beszélni kezdett — volna. Szerencsétlenül a nyolc éve kizárólagosságra emelt megszólítással kezdte: Kedves elvtársak! Én még el is fogadtam volna (ismervén a „szél ellen nem lehet” népi bölcsességét), de a nép (érezvén, hogy itt már nagyobb ellenszél van fölkelőben) fölkiáltott egyetlen torokból: Nincsen elvtárs! A nép ítélt, a nép döntött, s a nép szava isten szava. S a volt miniszter államférfiúi bölcsességgel meghajolt előtte: Magyarok! Barátaim! — így folytatta, és már ezért is megtapsolták. Békére intett, arra, hogy rendben vonuljunk haza, a kormány tanulmányozni fogja a pontokat, s ami teljesíthető, teljesíti. (Nyilván a varsói szerződésbeli kötelezettségeknek szólt az óvatosság: a nemzeti egyenruhát s főként a semlegességet illetően). Nem nyugtatott meg egészen mindenkit, már csak azért sem, mivel ekkor már motorkerékpáros futárok: egy honvédtiszt — orosz mintájú tányérsapkájáról letépve a csillagos címert, s helyébe kis nemzeti szalagot gombostűzve — azt a hírt hozta, hogy a Rádiónál tűzharc folyik ... Ekkor lépett Sinkovits Imre az erkélyre, s elkezdte Petőfi Nemzeti dalát... A Nemzeti dal után az ifjúság egy része úgy döntött, hogy válaszul a Gerő-beszédre kinyomtatják a közeli, Honvéd utcai Szikra nyomdában az akkor már 16-ra nőtt forradalmi követeléseket (belefoglalva Gerő és társai leváltását is), s egy felhívást — vagy kiáltványt — a kormányhoz...
