Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
Nagybetűs gondolatok (Résziéi) ... Legelső verseim közül az egyiknek ez volt a címe : „Budapest”. Meg kellett írnom, hogy abbahagyhassam a sírást. .1959. március vegén már betöltöttem 14. életévemet, nem voltam m' gyerek. Az a vers nem volt jó vers, de nem ezért nem idézem most, hanem mert elveszett. Több szempontból is fontos volt számomra, többek között azért, mert ez volt, azt hiszem, az egyetlen olyan versem, amelyet apám is megértett és értékelni tudott. (A költemény véletlenül került a kezébe.) A vers akkor született, amikor tudomást szereztem Mansfeld Péter kivégzéséről. Mindszenty bíboros, Nagy Imre vagy Rajk László nevével ellentétben az ő nevére nem emlékeztem, kihullott az emlékezetemből, mintha a név nem is volna fontos, mintha azonnal jelképpé vált volna. Csak 1989 júniusában, amikor két vagy három nappal az ünnepi megemlékezések után kimentem a 301-es parcellába és Ko- vács István mesélni kezdett Mansfeld Péterről, akkor tudatosult bennem, hogy ugyanarról a fiúról van szó. akiről annak idején a BBC vagy a Szabad Európa Rádió beszélt. Elgondolkodtam ezen a hihetetlen egybeesésén, azon, hogy mennyire elképzelhetetlen a jövő, és égy pillanatra ott, a sír mellett visszatértek a gyerekkori élmények. Előfordulhat, hogy eltelik az ember egész élete, és mégsem él át olyan pillanatot, amikor az egyedi így egybeesik az általánossal, amikor visz- szatér a testvériség érzése, és a tiszta sírás képessége. El töprengtem, mi minden járult hozzá ehhez a találkozáshoz. Hoztam akkor Magyarországról egy Haloltaink, 1.956 című könyvet. A 301-es parcellában nekem is vannak halotlaim. (Szenván Erzsébet fordítása) * Le i^yel költi és műfordító, a magyar költészet ismert tolmácsolója. a forradalmak forradalma Mi október 23-át, magyar történelmünk egyedülálló igazságforradalmának napját október 31-énelí, az igei forradalmak forradalmának fényében látjuk. Csak Isten Igéjéből származhat a forradalmak forradalma, az új teremtés. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme újjá lett mindén.” (II. Kor. 5,17.) Isten semmiből teremtő Igéje a bűnnek halált és kárhozatot hozó erejével szemben újjáteremtő Igeként hozza a hívő ember és az Isten hívő népe éleiében a döntő átalakulást: a bűnös óember életének és közösségi struktúrájának halálba adását és lerombolását, és az új krisztusi ember megtérésétől az új ég és új föld születéséig ívelő csodát. Ez a legnagyobb igei-lörradalmi változás az örökkévalóság szempontja alatt semmit nem hagy régi, romlott állapotában. mindént átértékel és mindent újjáalakít. Egy nép egész vallási, kulturális. társadalmi, gazdasági és politikai életben „szabad szót ád a rejlő gondolatnak ledőlt romoknak átkozott porán”. Isten igei vezérlése azonban csak azért öl, hogy eleveníthessen és halálból feltámaszthasson. Az igei vezéi'Iésű, örök forradalom emberei ezért a világtörténelmi forradalomban is mindig élni, éltetni, építeni, boldogítani, üdvözíteni akarnak. 1956 forradalmából épp az a tisztaság, emberség, élni akarás és életszeretet a korszakokon átható érvényű érték, ami végső soron az emberszíveken át a mindenható Istennek életet teremtő, megtartó és megváltó szivéből származik. Ennek bizonysága —- s a világtörténeti és üdvtörté - neti forradalom közös megnyilatkozása — szép zsoltárversünk: „Boldog a nép, amely teneked örvendez, / Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez. I Fényes orcád előtt ezek járnak merészen, / És a te nevedben örvendeznek szüntelen, / Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod, / És jótéteményed rajtuk megszaporítod.” (89. zsoltár 7. vers.) Ezzel a zsoltáros szívvel kívánunk áldást október 23-a forradalmi és október 31-e igei ünnepén hálát adó magyar népünk életére. Budapest, 1992. október 23—31. Dr. Hegedűs Lóránt püspök, a zsinat lelkészt elnöke PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. OKTOBER 22., CSÜTÖRTÖK 9W Állok a novemberi ködben, csontig hatol e furcsa hajnal hidege: érdemes yolt-e átmosoíyogni a mi szép békés átalakulásunkat? Lehet-e békésen ünnepelni egy minden férfierőt meghaladó próbálkozást; a vértől a gázolajat szét lehet-e választani, a tankokból kiömlő gázolaj robbanását, a lángtengerben olvadó testeket, az értük hulló könnyeket lehet-e feledni, békévé oldjare az emlékezés. ha újra megpróbáltatások hiábavalóságát sejtetik az egyre feketedő napok? . Mi lett volna, ha Pongrátz Gergelyek nem tartanak ki a Corvin közben, Oltványiék Pestszenterzsébeíen? Mire hivatkozna ma az a gabonafutrinka tömörülés, mely a megújulás petéivel, no és a gabonaszemekkel futkároz a haza kihűlt testén? A forradalmárt, a harcost, a polgárkatonát kétszer ölik meg: egyszer harc közben — ha életben marad, akkor is, mert a lelke mindenkor ottmarad —, másodszor: amikor hivatkoznak rá, mert minden hatalomnak kell valamiféle ürügy a születésre, valamiféle nemi vágy az erő szaporítására. Hogy a nagyhatalmak végre igen dicséretesen megbánni látszanak elődeik mocskosságát: meg kell találni a mindenkori jövő anyját, így aztán rávethetjük magunkat a mindenkori hősök emlékére, melynél kívánatosabbat az Isten se alkothatna. (Lásd: Delacroix festményét!) Érthető ezen a novemberi hajnalon, hogy 1956. október 28-ig lőtték a felkelőket, de amikor kitört a fegyverszünet, mindenki szabadságharcos lett. Király Béla is felkelt az ágyból, a párnák közül — meg sem állt az USA-ig, majd az SZDSZ-ig —, így aztán létre is jött a katonai vezérkar, mely a november 4-i megismételt orosz támadáskor ismét eltűnt, bár sajnálatos módon itt-ott beléjük lőttek az oroszok, nemigen respektálva távozási szándékukat. „Elkeseredett volt a hangulat, mégis mindenkinek az volt a véleménye, hogy tartsunk ki. Azok, akik akartak, elmehettek. A magyar tisztek eltűnése is bántott minket, mert ők voltak a képzett katonák. Most, amikor újra megindultak az orosz támadások, ismét magunkra maradtunk.” — Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956. meg.: Chicago, 1982. B.-pest 1989.) Akik a Corvinnál maradtak a végsőkig, 5-600 fő lehetett. Olvasom a lapokban: A TIB ülést tartott, és Várady Gyula tábornok, aki annak idején Pongrátz Gergellyel tárgyalt a Corvin köz feladásáról, most a hivatalos állomány részéről kártérítést követel a kormánytól a tiszti állományt ért hátrányos megkülönböztetés okából. (Ezzel mondjuk várhattak volna az ország fizetésképtelenségének bejelentéséig.) Mindenképpen elgondolkodtató, hogy eddig húszezer (!) kártérítési igény támadt fel a novemberi ködből. „Azt hiszem, félnek tőlünk, mert nekünk tiszta a hátterünk. Micsoda vicc, hogy kicsodák is tartottak nagygyűléseket távollétünkben a Corvin közben, csak mi szorultunk ki onnan!” — panaszkodik a legendás parancsnok. Ezt én is láttam 1989-ben, minden volt ott: ütődött emberek halandzsáztak, Pongrátz pedig egy taxiból kiszállván egy szegletből nézte — leste —, hogyan szórakoznak hajdani csatahelyén, hogy Bródy gitározik, és V-jeleket hint a bámész fejek fölé. ElBOHDAN ZADURA* P PP BALASKO JENŐ Állok ebben az árulóknak való ködben Harcok a Puskin utcában képzeltem, mire gondolhatott az ősz harcos, melyik barátja eshetett össze éppen ott, ahol most a Viktória-jelek röpködnek. Ja, akkor még választások előtt voltunk, és a pártok mindegyikének kellett ’56 emléke, leghangosabban annak, amelyiknek semmi köze nem volt és nem is lesz hozzá. Most, ősszel, már csak a barátságtalan köd van, eső és nyirok, minden eldőlt, jöhetnek a kártérítésekért, cserébe azért, hogy élnek. Október 23-án Rajna Tibor, Angyal István egykori aíparancsnoka így fakadt ki: „Eltűntek a fiatalok, csak öregeket láttam, könnyes szemű asszonyokat és bácsikat. Hol a Fidesz? Talán éppen valamelyik zajos kivonulásukat tartják a Parlament ülésterméből?” Oltványi László erzsébeti nemzetőrparancsnok 1981-ben (!) Nyugaton magyarul kiadott kitűnő könyve (Harcok Dél- Budapesten 1956-ban) teljesen ismeretlen Magyarhon polgárai előtt. Ellenben még mindig divat a csavargók által elkövetett. egy-két lincselést a felkelők számlájára írni, könnyítendő a fekete lelkiismereten. No és divat Berecz Jánost szinte évente megkérdezni, hogy hogyan is gondolta ő ’56-ot. változtak-e valamelyest nézetei az „ellenforradalmat” illetően? Pongrátz Gergellyel történt többszöri beszélgetésem meggyőzött arról is, hogy a Köztársaság téren történt akasztásokhoz semmi közük nincsen a felkelőknek, hiszen azokat a tetemeket már a tűzharcban történt haláluk után akasztotta fel a fegyvertelen tömeg, míg a felkelők a Péterfy-kórházba szállítottak számtalan sebesültet ellenfeleik közül, köztük Mező Imrét is. akit nem is a felkelők sebesí- tettek meg. Kezdődik a moszkoviták tisztára mosása — fehérítése —, mondván, hogy ők is elveikért harcoltak, mégpedig a felkelőkhöz hasonlóan! Űjabb labanckornak nézünk elébe? Én csak állok a novemberi ködben: az ávósnak menedéket adó Corvin közi harcost látom, és a pufajkás őrültet, aki 15-16 éves gimnazista lányokat gyűjt be, mert azt merészelték követelni, hogy az oroszok menjenek haza. Miután szétlőtték a várost. Micsoda szörnyű analógiák! Láthatjuk a múlt századi honvédmenhelyeket, ellenükben pedig a- pöffeszkedő republikánusokat, a „függetleneket” terpeszkedni az ország felett, mely nekik minimum egy operett-díszelőadás színtere volt. És láthatjuk Pongrátz öreg harcostársát, akinek ’56 november 5-én lőtték el a lábát, és a kapott' művégtagot spárgával kötöz- geti a nagy ünnepen. Egyik kollégám rhondta a minap: „Nézd csak meg. kik voltak a kivégzettek, a közel 400 egyszerű ember: munkások, tanárok, ipari tanulók, parasztok, vasutasok, beszkárlosok, tanulók”. Erről van szó. Évek óta azt próbálom megérteni, milyen lehet a lelkivilága egy közhonvédnek, akinek Damjanich megparancsolja, hogy a váci hidat el kell foglalni, de azt Is hozzáteszi, hogy: mindén második meg fog közületek halni. Ki vállalkozik? És mindenki vállalkozik. Mi készteti az embert e végzetes parancs végrehajtására? Mi az utolsó gondolata? Gyanúm: az a közösségi érzés hatja át ezeket a nagyszerű lelkeket, amit a béke időszakában nemigen találtak sehol, hiszen jobban vágytak rá, mint más. Az emberi közösség az, ami a lelket megemeli, ami kreatívvá tesz, ami önmagad főié képes fejleszteni tulajdonságaidat. Amikor a legárvább az ember szívé, akkor képes a legnagyobb áldozatra. Igazi árvákká pedig csak az egészen egyszerű lelkek válnak. Ezért van az, hogy amikor — tisztelet a kevés kivételnek — a hivatásos katonák odahagyják a Corvin közt, akad egy orosz katona, akiről csak annyit tudnak, hogy Viktor a neve. és a végső visszavonuláskor halála teljes bizonyosságában felrobbant még egy szovjet tankot, hogy felkelőtársait — a magyarokat! — megmentse. Ez volt az ő váci hídfője: örökre elfoglalta. Vajon anyja tudja-e ezt? Sartre mondja: „Mindenünk, amink van, másoktól ered. Lenni annyi, mint tartozni valakihez.” Én most ahhoz a novemberi párához tartozom, ami hajdan olyan fenségesen haragos volt. Állok a novemberi ködben, és nagyon egyedül érzem magam. Mondták is a barátok, hogy hagyjam ezt már abba, és egyáltalán mindent, mert úgyis-hiába küzdünk az emberi gvatraság ellen, meg amúgy is lerágták már ezt a csontot is.. Igen. A halottakról a férgek már régen lerágták a húst is; aki élve maradt, talán bánja is olykor, hogy nem maradt ott társaival, mert mégiscsak más a vegetáció ártatlan rágcsálóinak prédájává válni, mint égő szemekkel vigyázni a sokasodó és szánalmas III. Ricliárdok erdőnyi suhanó árnyát ebben az őszi ködben, ebben az árulóknak való ködben. Most egy pillanatra boldog vagyok. Kiállók a hajnali szélbe, és várom a megváltó dörrenést. És agyamban újra nyár lesz. Az Üllői út sarka A forradalom és
