Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
1992. OKTÓBER 22., CSÜTÖRTÖK Október 23-án a Bem téren ■K^ \ V .. & V ■' ■ ií^w os«®*«*»; : ,v«v * Ismeretlen felkelő sírja az Apponyi téren Október 23.: ünnepnap és születésnap Elő sportlegenda Sárguló fénykép. A repülőgép lépcsőjén lefelé lépkedő markáns arcú férfi. Kezében zászló, háromszínű. Közepéből a címer kihasítva, keresztbe futó vastag gyászszalaggal. A felvétel bejárta a világsajtót. Jelkép lett. Melbourne-ben készült, az 1956-os olimpiai játékok megnyitója előtt. A daliás termetű férfi, a magyar vízilabda-válogatott csapat- kapitánya volt. Elismert sportolóként, már olimpiai bajnokként érkezett Ausztráliába, s a maga eszközeivel kifejezésre juttatta érzéseit. Gyarmati. Dezső. A magyar sport történetének egyik . legnagyobb alakja. Minden idők legeredményesebb vízilabdázója, háromszoros olimpiai, kétszeres Európa-bainok. Edzőként, szövetségi kapitányként is a csúcsra érkezett. S politikai nézeteit sem rejtette soha véka alá. az MDF tagja, országgyűlési képviselő. □ Mióta vonzza a politika’! — Nem vonz. Ahogy mondani szokták, nem vagyok politikus alkat. Az persze, hogy a Magyar Demokrata Fórumhoz csatlakoztam, hogy képviselőként tevékenykedem, már önmagában is politikai állásfoglalást jelent. Inkább úgy fogalmaznék: sohasem szerettem a szélsőségeket. A háború előtti vagy utáni helyzet egyaránt ellenérzésekkel töltött el, s az 1956-os forradalom eseményei felvillantották a kiutat, a szabadság reményét. Így természetes, hogy én is szimpatizáltam a történésekkel. Q De mit tehet egy olimpiára készülő sportoló? — A szabadság-hegyi Vörös Csillag edzőtáborban gyakoroltunk Rajki Béla vezetésével; de én, amikor csak tehettem, lejöttem a városba. Volt egy nyugatnémet. még vámolás alatt álló. ZOLL rendszámú autóm, rátűztem az olimpiai zászlót, s azzal jártam eseményről eseményre, ke- reszíül-kasul. Az indulás előtt hat nappal Csehszlovákiába vittek minket, ott várakoztunk az olimpiai gárdát Melbourne-be repítő gépre. Közben itthon győzött, a forradalom, s mi a táborban megalakítottuk az olimpiai csapat forradalmi bizottságát. A három tagból álló vezetőség egyike voltam, s mint ilyen, szálltam ki a repülőgépből Ausztráliában a gyászszalagos magyar zászlóval a kezemben. □ Ezért, gondolom, nem dicsérték meg ... — fiát, nem. Egyre szörnyűbb hírek érkeztek itthonról, tudtuk, a forradalom elbukott. Mivel nekünk az volt a dolgunk, hogy pólózzunk, csak annyit tehetrPeljes emberöltő takarja •*- időben, de a szellemét minden gonosz próbálkozás elfojtó ördögi praktikája sem tudta megoltani, mert az maga. tűz, úgy vigyázzátok, ismét pusztíthat e láng rajtatok”. Akkor találkozott Március Októberrel, 15-ike 23-aval. amikor nagyot mondtak a „kárhozottak, összetörtek, magyarok és nem magyarok”. Évtizedekig fogta bénultság kezemet s a tollat, s mert annyiszor leíratták a Gyorskocsi utcában velem! mit tettem 1956. október 23- ától 1956. november negyedikéig, milyen „ellenforradalmi bűncselekményekben voltam részes”, (— bár tudunk mindent! —), de foglaljam csak újra össze: hol, mikor, kikkel voltam együtt, mit írtam, miben közölték, hogyan építettem nemzetközi kapcsolatokat; társaim — összekötőim —, szervezetünk miképpen működik, de a tőrbecsaló, agyafúrtan kigondolt és kidolgozott kérdések özönét felidézetten ma is szinte megbénul az írótoll is, mert nem volt Magyarország történetében egyszer sem olyan sátáni rendszer, mint Rákosi. Gerő, Révai, Farkas és Kádár, Münnich, Szirmai. Aczél népveszej- tőinek halalma, Sztálin— Brézsnyev oltalom árnyékában. Akik ma történelmet tanítanak, azzal keli kezdjék: két háborút, két országnyit veszítettünk, de soha annyit nem szenvedtünk, mint 1945 és ’90 között. 45 komisz esztendő eltemette a meghurcolt és megsarcolt nagyapákat, megbüntette bűntelenül is az apákat., és reményvesztést akart erőlteni a fiakra; bűnös nemzet utódainak nem érdemes élni! Ne higy- gyetek a ültetőknek, a hamis prófétáknak, mert Október szellemét minden mesterkedésük ellenére sem sikerült beszennyezni. Huszonhét, éves voltam, rádiós — a ..paraszt rádióban” volt helyem, beosztásom, magyar—latin szakos tanári diplomával, s azzal az egyetemi káder — útra- bocsátóval: anarchista na- rodnyik. Nem a jó minősítés számított, a megbélyegzés, amelyben benne volt: szemmel kell tartani! Megfogadták. A csodálatos októberi napok egyikén kezembe adott káder jellemzésemet a rádióban így folytatták: politikai fejlő- lését megakadályozta erdélyi származása, felesége vallásossága . .. Ezek a körmönfont gyűlöletből, alantas indulatból fakadt jellemzések mitsem számítottak, mert az októA politikai mozdulásokat diákok — munkások követelték, a megrendült hatalom követte a kívánságokat, nem tehetett mást. Megfélemült arcok, riadt tekintetek fogadtak minket, bár közöttünk is ott volt egy, aki alázatos „elvtársi csókkal” mentegetőzött: nem lehet tudni mi lesz holnap, tudja, elvtársnő! A volt „Központi Bizottság” tagja távozott, majd a „hazudtunk minden hullámhosszon” sohasem feledhető töredelmes vallomása után a Forradalom Rádiója beszélt. Megtört munkások, kétségbeesésbe zaklatott Nem múlt el Október béri rádiós gyűlésen a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőségi bizottságába engem jelöltek, a többiek közé: technikusok, kábelesek, gépkocsivezetők javaslatára, mert számukra, a névtelenek számára én voltam ember. Omlott vakolat, bedőlt kapuk, halványuló vérfoltos Bródy Sándor utca, úgy indultunk gyalog az Országházba, mert az otthonában elnémult rádió már onnan szólalt a Nemzethez, elfelejtett megszólítással: Testvéreink, Magyarok! Pedig bent akkor még kétszínű világ, más indula tű pártalkalmazottak rézé relték és irányították a fe lemás igéket, Benke Valé ria elnöknő parancsnokság alatt. Bennünket a Mun kástanács hatalmazott föl Molnár Aurél, Bakonyi László, s mind a többiek vegyétek át a Szabad Kossuth adót, a Forradalom megbízottaiként. Bizony, mert az utca beüzent a Parlamentbe! Elég volt a kétértelmű, kétszívű beszédből, a Forradalom nem alkudott. földművesek, börtönből szabadult vezetők, tudósok, mérnökök, tanárok, papok és az ifjúság, a harcot vállaló hősök, katonák, de ez a beszéd nyílt, szabad, tiszta volt, teljes egyértelmű: védjük meg az országunkat.! Küldöttség bizottságokat követett, segítséget hoztunk, hová vigyük az élelmet, ne lásson szükséget a főváros! A megváltó és megtisztító Láz töltötte be a Házat, amely ekkor csakugyan az egész országé volt, s tíz és félmillió szívdobbanás egy ritmusban lüktetett, a gondolat közös aggodalmakért izzóit, s csak nagyon kevesen voltak a gonösztettekre készülődök. Az irigyen szűkre mért gyönyörű szabadságnapok legendákba teljesedetten mélyültek a legrejtettebb és legféltettebb emlékezet-mezőkbe, amelyet csak egyetlen kifejezéssel lehet megközelíteni: csodálatos történelem. Népet nemzetté formált, gyermekből felnőttet teremtett, ifjakat bölcsekké nemesített. Azokhoz az időkhöz mérten a leg szócskát nem volna szabad hétköznapi módon ejtenem, hiszen ekkor éltem át a legszebb napot; a Forradalom kiteljesedését, Október 23-át, a legnagyobb megrendülést, a Parlament előtt zajlott rettenetes vérengzést; ekkor kaptam a legmegtisztelőbb megbízást a magyar kormány törvényes miniszter- elnökétől — Nagy Imrétől —: „holnap reggel az én kocsim fog érte menni, mert a Rádiónak úgy kell szólni, hogy megnyugodjanak az emberek. Most induljon, kívánok nagyon jó éjszakát”; és a leg szomorúbb hajnal is ekkor virradt rám, november 4-én 3 óra tájban, a csörrenő telefonból így szólalt meg a fojtott, szomorú üzenetet közvetítő híradás: ne induljon, idegen páncélosok vették körbe a Parlamentet, hitszegő módon elkezdődött Budapest és Magyarország ellen az általános támadás. Fekete maradt az az éjszaka, irtózatos és kegyetlen hajnal; a hernyótalpasok ágyúinak tor- kolattüze virított mint ördögi gonosz láng és szörnyű dörgések reszkettették meg a vasárnapot, a pihenés csendjének heti ünnepét, bizony olyan volt, mintha eljött volna az antikrisztus. Aztán megszakadt a hang, a Rádió szava, amelynek utolsó igéje ezt kiáltott^: Segítsetek! Ma is megakad a lélegzet egy pillanatra, ma is összetorlódik az emlékezetben minden, ma is megszállja az ember lelkét a béke és a derű, s ma is összeszorítja a szívet a kicsorduló sírás. A ztán a gondolat még ** késztet valami igaz vallomásra: azokban a napokban a Szabad Kossuth Rádió egyszerre volt a Forradalomé és a Népé, ahogy azóta soha! És azóta hiszem, meg nem rendíthető lélekkel: Október nem múlt el! Fábián Gyula 1992. október előestéjén tem, hogy mint csapatkapitány javasoltam a többieknek: ne fogjunk kezet a meccs előtt a szovjet válogatott tagjaival. Nem mintha Msvenieradzéékkel lett volna bajunk, ez nem a játékosok ellen irányult. Ez kis dolognak látszik, de nekünk akkor fontos volt. Bár ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy aztán ez a magyar—szovjet meccs egy véres, verekedés összecsapássá fajult. Már 4-0-ra vezettünk, s csak 30 másodperc volt hátra, amikor Proko- pov behúzott egyet Zádor Ervinnek. A pofon nem volt nagyobb a vízilabdában megszokottnál, a meccs hévében elzúgó ütéseknél, de olyan szerencsétlenül találta el Ervin arcát, hogy a bőre azonnal felrepedt, és a vér elöntötte az egész képét. Kattogtak a fényképezőgépek, s az egész nyugati sajtót bejárta a „szenzációfotó”, alaposan felfújt képaláírással, amint Zádor „szovjet pofontól” vérző arccal a párton feküdt, s a csapatkapitány, . Gyarmati aggódó ábrázattal fölé hajolt. Politikai töltetet adtak az akciónak, mindenfajta kommunistaellenes példá- lózásra használták fel, pedig a politikai pofonokat akkor nem a vízben osztották. □ Melbourne-ben a vízilabda-válogatott olimpiai bajnok lett, de sokan a játékok után jobbnak látták, ha nem tétnek haza. — Én hazajöttem, nem mentem az Egyesült Államokba, pedig megtehettem volna. Azzal a géppel jöttem én is, ami a többieket hozta. De nem éreztem magam’ biztonságban, egymás után tűntek el az emberek, sokkal kevesebbért is bűnhődtek, mint amit én csináltam. Talán az segített nekem sokat, hogy Peterdi Pali lehozta a Képes Sport címlapján a fényképemet, a következő képaláírással: „A diadalmas csapatkapitány”. Lehet, hogy ezért nem nyúltak hozzám, nem tudom. Mindenesetre szegény Peterdi Pali kapott is érte a fejére. 1957 elején aztán összepakoltunk, s elhagytuk az országot. Nagyon nehéz döntés volt. Két évig voltunk távol. □ Miért jött mégis haza? — Most már úgy látom, valahol talán, a sport húzott vissza. Meg aztán 29 éves fejjel egyszerűen nem mértem fel, hogy lokálpatrióta vagyok. Én itt érzem jól magam, és kész. Mindenhol máshol idegen vagyok. □ Nem hiszem, hogy tárt karokkal várták ... — Kérelmekkel bombáztam a magyar követséget. Először azt mondták, nem jöhetek vissza, csak a feleségem és a gyerek. Másodszor, hogy jó, én is jöhetek, de bíróság elé kell állnom. Harmadszor már nem én írtam, csak jött az értesítés: teljes amnesztiával az egész család hazaköltözhet. A teljes amnesztiából aztán az lett, hogy két évre eltiltottak a hazai, örökre pedig a nemzetközi sporttevékenységtől. □ A partra vetettségen kívül más kellemetlenség nem érte? — Egyszerűen nem tudtam elhelyezkedni. Vagy tíz állásom volt az első két hónapban. Ahogy megtudták, ki vagyok, azonnal kirúgtak. □ Titokban vízilabdázott? — Az edzést egy percig sem adtam fél. A Ferencvárosban játszottam, egyre jobban ment, s az utolsó pillanatban bekerültem az Í980-as, római olimpiára utazó csapatba. Q Minden visszatért a régi kerékvágásba? — Ahogy a Kádár-rendszer konszolidálódott, s ahogy én is egyrre sikeresebb lettem, úgy váltam fokozatosan egyenértékű állampolgárrá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak álmatlan éjszakáim. Felelőtlennek tartottam magam azért, amiért hazajöttem. De így utólag, évtizedek távolából, mégis azt hiszem, jól tettem, mert egész életemben azt csináltam, ami a hobbim, a szenvedélyem, s pályafutásom alatt a siker dominált. Később sem váltam a rendszer kegyeltjévé, de elfogadtak, nem bántottak. Amikor leültethettek volna, nem ültettek le. Sok embert ítéltek el igazságtalanul, de ve-’ lem humánusan bántak. Ha hülyeséget csináltam, nem. vittek el külföldre, túrára, de ez jogos volt; Nem lennék korrekt, ha ezt letagadnám. Talán nem akartak egy nemzetközileg is ismert' sportolót elsüllyeszteni. □ Atnevelni sem akar ták? — Nem, soha. Az ország, az akkori rezsim, egyik pro* pagandaterülete volt a. sport, amely sikert hozott, az országnak. Én mindig a magyarságot éreztem ebből fontosnak, hogy Magyarországért küzdők, nem pedig a kommunista hatalomért, annak büszkeségére. Ugyanazt a dolgot másként reagáltuk le. Ez persze mindig a szovjet válogatott elleni meccseken csúcsosodott ki... □ Igaz, hogy szövetségi kapitányként a Nemzeti dal megzenésített változat, tát játszotta le lemezjátszó- ról a fiúknak a fontos találkozók előtt? — Én úgy éreztem, hogy adott esetben fontosabb lehet a lelki ráhangolás, mint ä taktikai variációk ismertetése. S bejött. Az is mutatja, hogy sportlegendá lett belőle. 0 A rendszerváltás után miért tartotta fontosnak, hogy politikai szerepet is vállaljon? — Én kerestem meg Csutka Pistát — akivel, ha nem is baráti, de jóismerősi viszonyban voltam már korábban is —, mert 1989 nyarán elolvastam az MDF programját. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nehéz belépnem a pártba. Hiszen sohasem voltam párttag. Cserkész, levente és három hónapig katona voltam, más szervezethez azonban nem tartoztam. Maga a „párt” szó devalválódott számomra. Mégis beléptem, s amíg úgy érzem, hogy az MDF nem tér el attól a lakitelki szellemiségtől, ami megragadott, addig ott a helyem. Egyébként a napi politikában nem veszek részt, a sportot igyekszem maximálisan támogatni, s nagyon örülök annak, hogy a Lakitelek Alapítvány kuratóriumának tagjaként, Lezsák Sándor elnök úr mellett hatékonyan dolgozhatom. Q Is a vízilabda? — A vízilabda-szövetségnek is elnökségi tagja vagyok. Rendszeresen járok mérkőzésekre, annál is inkább, mivel unokám a KSI- ben játszik, s utánpótlás- válogatott kerettag. □ Lesz akkora klasszis, mint a nagypapa? — Remélem. Bár nem szeretném, ha hozzám ha- sonlítgatnák. Valóban. Gyarmati Dezsőhöz senki sem hasonlítható. Élő sportlegenda. Aki október 23-án kettős ünnepet ül. A nemzettel, és családjával. 65. születésnapján. Németh Andrea
