Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
m PEST MEGYEI HÍRLAP • t-jr* •'»'; ÜNNEP 1992. OKTOBER 22, CSÜTÖRTÖK 5 Pongrátz Gergely múltról és jelenről Akkor tudtuk, ki az ellenség ■ Harminchat év telt el a forradalom kitörése és kettő és fél a rendszerváltozás óta. Megvalósultak-e az akkori célkitűzések? — Sajnos nem. Ügy módosítom a kérdését, hogy két és fél év a kormányváltozás óta telt el, mert a rendszer nem változott. A legfelsőbb vezetés változott. de az alattuk lévő szinteken mindenki maradt a régi helyén. Mi,. ’56- osok ezt a saját bőrünkön tapasztaljuk, főleg azok a bajtársaim, akik végig szenvedték a börtönéveket és a létminimum alatt kénytelenek nyomorogni. Megkérdezem: ebben a helyzetben lehet rendszer- változásról beszélni? Egy évvel ezelőtt azért jöttem haza, hogy segítsek az átalakításban. Számos akadály nehezíti szándékomat. Ami a legsajnálatosabb, hogy még az ’56-osok között sem teljes az egység. Attól tartok, hogy szervezeteinkbe a gáncsoskodó- kat szándékosan építették be. „ügynökként” viselkednek. Ök a legfőbb akadályozói a kívánatos egység megteremtésének. H Van remény a nézet- eltérések megszüntetésére? — Ügy látom, törekvések vannak rá. Ha az egység megszületne, az rögtön megmutatkozna az eredményekben is. Bizonyos köröknek azonban az az érdekük, hogy ez ne jöhessen létre; Ez is gyengíti követeléseink megvalósulását. H Tagadhatatlanul teljes mellszélességgel bekapcsolódóit a közélet politizálásba. Ez tudatos elhatározás eredménye? — Nem vagyok politikus. Sokszor elmondtam, most is megerősítem: szabadság- harcos vagyok. A napi politizálást szabadságharcosként végzem. A célok pedig változatlanul azok, amiért bajtársaim a szabadságharc idején meghaltak. vagy azt követően a bitófán végezték. A pártpolitika nem érdekel, egyikhez sem tartozom. Ellentétben a címkézéssel, szélső- jobboldali sem vagyok. Valamit még mindig tisztázni kell: ezerkilencszázötven- hat nemzeti forradalom volt. Ezt a másik oldalon állók se vitassák. Nemzeti alapon állok, a nemzet egészének a sorsa aggaszt, nem pedig valamely párté. Emlékezetes tüntetésünk, amelyiknek fő szervezője voltam, nem a kormány érdekeit szolgálta, hanem a médiaelnökök leváltásán keresztül a szabad magyar sajtó megteremtését. A tüntetőkről is azt mondhatom el, hogy nem pártot képviseltek, hanem egyénenként, magyarként értettek egyet céljainkkal. Ugyanazt akartuk, amit a forradalom idején sikerült elérnünk: a szabad sajtót, azt, hogy az „agymosás” érjen véget. Kifejezetten bánt, hogy a kormánytól nem kaptunk támogatást. Pálfy G. István és Chrudinák Alajos a tüntetést követő leváltása bizonyítja: ki, kik valójában az urak. ■ A harminchat évvel ezelőtti, vagy a mostani küzdelmét ítéli nehezebbnek? — Akkor könnyebb volt, mert tudtuk, ki az ellenség. A mostani viszonyok között azt sem tudja az ember, kinek fordíthat hátat, ki döfi a hátába a kést. Ebben ugyanis némelyek mesterek. Vessük össze e két történelmi időt. Harminchat éve világos volt, hogy a gyors forradalomhoz fegyver kell; egy békés rendszerváltáshoz pedig idő. Ezt tudomásul vesszük mi is. Őszintén megmondom: a rendszerváltozásban a két Corvin-köz és fél év ellenére nem látok előrehaladást. Mintha megállapodott volna az átalakulási folyamat. A kormány ígéretesnek tűnő kompromisszumos megoldásai mára valóságos akadályokká váltak. Lassan- lassan minden kicsúszik a nemzetiek kezéből. Sokszor elmondtam beszédeimben, nem vagyok antikommu- nista, antifasiszta, antiszemita, antiorosz vagy anti- a meri kai. Engem egy dolog érdekel, ki bántja a magyart, az lehet bárki, nekem ellenségem. Ez ilyen egyszerű. ■ Békétien jövőnek nézünk elébe? — Remélem, hogy nem. Magyarországnak semmi szüksége rá, hogy olyan állapotba kerüljön, mint némely környező ország. Az igazságtétel viszont nem maradhat el. Az ezt célzó törvények sorra-rendre elbuknak. A köztársasági elnök nem írja alá. a felelősségre vonás pedig elmarad. Mi is szeretnénk már lélekben megbékélni, de addig, amíg gyilkosaink közöttünk járnak, és az arcunkba nevetnek — nem lehet megbékélés. Több egykori csatlós országban már elkezdődött a felelősségre vonás; míg nálunk a parlamentben is található olyan képviselő, aki méltatlan e posztra. Vágyunk már mindnyájan a megbékélésre, a negyvenhét évig tartó szenvedés oldására. Ebben a tájékoztatás szerepe felbecsülhetetlen, hiszen az emberekbe lelket önthet, érezhetik nincsenek egyedül. Erdélyi születésű vagyok, hosszú évtizedeket töltöttem amerikai emigrációban, hazajöttem, és szégyellnem kell, hogy magyar vagyok? A magukat fennen hirdető liberális uraknak tudomásul kell venniük, hogy ez az ország a magyaroké. Németh Zsolt Ezerkilencszázotvenhat, te csillag! Az idén harmadszor ünnepelhetjük szabadon a XX. századi magyar történelem legjelesebb napját, 1956. október 23-át. De nemcsak a magyarság szempontjából fontos ez a nap: világtörténelmi jelentősége is van. S ezt nem valami hazafias elfogultság mondatja velem, a kiváló francia író, Albert Camus véleménye is ez. „A magyarok vére'" című írásában ez olvasható: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” Tehát többre értékeli 56-ot, mint a hitleri Németország legyőzését, amiért pedig Churchill odaadta volna fél Európát a bolsevistáknak. (Oda is adta!) ötvenhattal viszont megkezdődött a fél Európát Ietipró kommunista világbirodalom összeomlása. Igaz, a végső összeroppanásig még eltelt jó harminc esztendő, a vég kezdete azonban a magyar forradalom volt. De ez alatt a harminc év alatt is ott ragyogott az emberiség feje fölött 56 reményt sugárzó csillaga. S ma már nem reményt keltő, hanem emlékeztető e csillag, arra a népfölkelésre emlékeztet, amely elbukva is győzött, Idegen tankok által eltiporva js diadalmaskodott. Mi is történt 36 évvel ezelőtt? Kik is csinálták ezt a forradalmat, melyet ma már — hogy győzött — mindenki magáénak vall, sőt egyesek ki is akarnak sajátítani. A forradalom előkészítésében Nagy Imrének és a kommunista értelmiségnek volt nagy szerepe, ök tulajdonképpen nem a rendszer megdöntését kívánták, hanem a megtisztítását. Mégis munkájuk nélkül elképzelhetetlen 1956. De ugyanúgy nem lehet eléggé hangsúlyozni azoknak a szerepét a kommunistaellenes hangulat megerősödésében, akik szenvedő részesei voltak a különböző politikai pereknek, internálásoknak, munkaszolgálatos táboroknak, kitelepítéseknek és a hírhedt „padlássöprés”-nek majd az erőszakos szövetkezetesítésnek. Ha ugyanis mindez nem történik meg az emberek százezreivel, akkor nincs mit kijavítani, megtisztítani. (E törvénytelen akciók szenvedő alanyai közül sokan részt vettek a fegyveres harcokban Is.) Október 23. előtt néhány nappal, de főként 23-án a történelem színpadára lépett az egyetemi ifjúság. A főszerepet aztán átvette a munkásifjúság és a munkásosztály. A következőkben a parasztság is saját kezébe vette az ügyek intézését (nemzeti bizottságok), közben azonban arra is volt gondja, hogy élelmet vigyen a forradalmas városokba. Vagyis megállapítható, hogy 56-ban egy valóban össznépi forradalom zajlott le. A kommunista értelmiség még kért: „Tisztelettel kérjük a Központi Vezetőséget, hogy a párt kultúrpolitikáját eltorzító szerveknek és funkcionáriusoknak kulturális életünket bénító, pártunk tekintélyét, befolyását romboló antidemokratikus vezetési módszereivel szemben érvényesítse a kongresszus határozatait .. Az egyetemi ifjúság már követelt — 10, majd 16 pontban: „1. Vonják ki a szovjet csapatokat... 3. Nagy Imre alakítson kormányt ... 5. Általános, egyenlő és titkos választásokat, több pártot... 12. Teljes vélemény- és szólás- szabadságot... 13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot, helyére 1948—49-es emlékmű kerüljön ...” A munkásság már fegyvert ragadott. Történelmi órák! A szájhagyomány szerint Krassó Miklós, egy kiváló Lukács-tanítvány ekkor felkereste mesterét, és tájékoztatta a harcokról. A marxista professzor így reagált erre: „Mast egy ismeretlen erőnek vagyunk kiszolgáltatva.” Mire a tanítvány: „Ez az ismeretlen erő a magyar nép!” Valóban így volt, mégis hangsúlyozni kell: Nagy Imre nélkül nincs 56! Milyen ember volt ez a kommunista politikus? Varga László, a Kereszténydemokrata Néppárt al- elnöke így emlékezett visz- sza Nagy Imre 1947-es házelnöki székfoglalójára: „felvillant bennem ... parlamenti megnyitó beszéde, ahol hazámról, nemzetemről beszélt, amit az ellenzékkel szemben ülő Rákosi, Gerő, Révai, Farkas megkövültén hallgattak. így érthető, hogy Nagy Imre megnyitó beszéde után hatalmas tapsot kapott, de nem a pártjától, hanem az ellenzéktől! Lehetséges, hogy Nagy Imre már 1947-ben titkos üzenetet küldött népének?” Lehet! Ugyancsak Varga László mondotta: „A magyar parlamentből személyesen ismerem, és a kettőnk között lezajlott párbeszéd után, már akkor megállapítottam, hogy több benne a magyar, mint a kommunista.” Ugyanazt a véleményt hangoztatta az Amerikai Egyesült Államokban Nagy Ferenc volt miniszterelnök, amikor Gosztonyi Péter történész megkérdezte, mi a véleménye Nagy Imréről: „Ismertem Nagy Imrét az 1945 utáni időkből. Igyekeztem őt bemutatni az amerikai újságíróknak (az 1956-os forradalom idején — T. B.) Hangsúlyoztam Nagy hazafiságát. Jóllehet kommunista, mondtam, de olyan kommunista, aki ha választania kell a Szovjetunió és Magyarország között, akkor a magyar népet választja.” Élete és mártírhalála igazolta ezeket a véleményeket. Bírálói azzal vádolják, hogy nem volt koncepciója, az utca diktálta lépéseit. Ez nem igaz! El kell olvasni 1955 decemberében és 1956 januárjában írt tanulmányait. Ilyenek olvashatók bennük: „A magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja nemzeti függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státusát.” Világosan látta — nem a nyolcvanas években, hanem 1955-56-ban —, hogy Magyarország az európai nemzetek közösségéhez tartozik: „Fel kell ismernünk, hogy nemcsak a szocialista tábornak vagyunk tehát a tagjai, hanem a nemzetek eme nagy közösségének is, amelynek országaihoz és népeihez megszámlálhatatlan szál íűz bennünket...” Donáth Ferenc szerint 56- ban egy önérzetében megsértett nép lázadt fel. Ez a fellázadt nép október 23-án órák hosszat várt a kommunista Nagy Imrére, de ugyanettől a Nagy Imrétől nem fogadta el az „elvtársak” megszólítást, amikor végre megérkezett a Kossuth térre. Aztán ledöntötték a Sztálin-szobrot, a rádiónál pedig megszólaltak a puskák és a gépfegyverek. Ez döntő fordulatot jelentett. Molnár Miklóst idézve megállapíthatjuk, hogy a „fegyverek kritikája” pillanatok alatt átvette a szót a „kritika fegyverétől”. Ez már forradalom. Most már nem az értelmiség a főszereplő, hanem a nép. Sorra kialakulnak a fegyveres gócok: Corvin-köz, Tűzoltó utca, Széna tér stb. A hír szárnyra kapja e harci központok vezetőinek nevét: ismertté válik Szabó bácsi, Pong- rácz Gergely, Angyal István. Jelentőségüket nem tagadva, ki kell mondani, hogy a szabadságharcosok ezreinek hősies önfeláldozása nélkül órák alatt elbukott volna a forradalom. Ök. a pesti srácok a forradalom igazi hősei! Aztán győzött az önérzetében megsértett nép: Nagy Imre a forradalom mellé állt. Sorra alakultak a különböző társadalmi szervezetek. Közöttük nem az újjáalakult pártok a legfontosabbak, hanem a spontán módon szerveződött munkás- és paraszttanácsok, a forradalmi és nemzeti bizottságok. A Nagy Imre- kormány valóban forradalmi tette volt ezek elismerése. November 4. után e fiatal szervekre óriási felelősség nehezedett. Ráadásul a szervezetek vezetői is nagyon fiatalok: Nagy Elek 30 éves, Dénes János 27, Rácz Sándor 23! Ez ám a „Fidesz”! S e „fideszesek" Rákosi alatt nem végezhettek egyetemet, nem kaphattak nyugati ösztöndíjakat mint a maiak Kádár alatt. Mégis helytálltak. Ha majd egy arra való történész megírja a munkástanácsok történetét, ámulva fogjuk látni, hogy egy Rácz Sándor nevű munkás milyen talpraesett, okos, ha kell merész, néha diplomatikus, igazán bölcs szószólója volt a letiport magyarságnak. De a többiek is mindig tudták, mit kell mondani, mit kell tenni, amíg csak be nem zárult mögöttük a börtönajtó, vagy az internálótábor kapuja. Tamási Áron „Gond és hitvallás” című megrázó írása az értelmiség hattyúdala. A forradalmi pezsgés és az utóvédharcok zaia után a siralomházzá vált ország halálos csendje „hallható” csupán. Ezt a csendet csak a karhatalmis- ták, a pufajkások csörtetése töri meg. A forradalom elbukott: népünk legjobbjai számára halál, menekülés, üldöztetés várt. Mégis győztünk! Harminc év elmúltával nemcsak Magyarországon, de az egész világon megbukott a kommunizmus. Ne feledjük, e bukás előkészítésében jelentős része volt a magyarságnak, s azt se, hogy e forradalom késői gyümölcse a szabad, független Magyarország. Török Bálint Bölcsészhallgatók a Bem-szobornál
