Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-17 / 246. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP 'yf^tíáá-1 >•?stw'Y'. &? -; SZŰKEBB HAZÁNK 1992. OKTÓBER 17., SZOMBAT A DÖMSÖDI TÓTH ANDRÁST KÉPVISELŐNEK JELÖLTÉK BÁCS-KISKUNBAN Fiam, próbáld meg Nem egészen, hanem ar­ra a bizonyos téeszelnök- ségre, s elmagyarázom miért. Kezdődött azzal, hogy a régi beidegződések szerint először a falu kö­zepén, az emeletes-fényes, tekintélyt parancsoló tsz- központban kerestem. Ott mondták, ők a „Petőfi”, az Agroszalkot a település szélén, a volt építőrészle­gük helyén találom. Kamen a kertészetben — Amit lát, azt kilépé­sünkkor, 1990 novemberé­ben kaptuk, örököltük, ez — ez is — a mi részünk. Megvan, pontosabban: meglesz azonban minden­nek a gazdája. Itt minden használható. felújítható, még a traktor is; a ter­veink szerint ugyanis jö­vőre többségében önállóan fogunk gazdálkodni. — Amiből következik ... — ... Hogy én ma még valóban téeszelnők vagyok — mondja Tóth András —, az Agroszalk valóban téesz, de nem a régi típu­sú. A szövetkezeti törvény szerint nekünk is van alap­szabályunk, s tisztségvise­lőket is kellett választa­nunk, vezetőségünk, ellen­őrző bizottságunk műkö­dik. A forma tehát a ré­gi, a tartalom azonban más. Induláskor úgy döntöttünk, hogy minden téesztagunk a közös munka mellé ke­res magának — alkalom- adtán a mi segítségünkkel — valamilyen vállalkozást Is, s azt támogatjuk. A könyvelésünket vezető két hölgy például magánvál­lalkozásban adótanácsadó is, ketten üzletet nyitot­tak, itt Szalkszentmárton- ban, egy háziasszonyok boltját és egy butikot, van aki sertésforgalmazással foglalkozik ... A két jó traktort két kollégánk üze­melteti; minden teher az övék. mi pedig — egyezség alapján — hektáronként fizetünk a munkáért. A magánvállalkozással egy­idejűleg persze megvan a közös is. közösen művel­jük például a földek egy részét. Mintegy százhúsz hektár szántónk van. eb­ből harminc hektár inten­zív szántóföldi kertészet. — Ezt a termékszerkeze­tet örökölték a korábbi „nagy" téesztől, a Petőfi­től? — Dehogy! — A termőföld adottsá­gaihoz választották tehát a növényt? — Ahhoz is, természete­sen, és ezzel összhangban a kereslethez, a piac igé­nyeihez. Minket végképp nem támogat senki, ne­künk a földből, a mun­kánkból kell megélni. Bú­zához, kukoricához, napra­forgóhoz kicsi a terüle­tünk. s a kertészeti kultú­ráknak pedig a hozadéka is nagyobb. Kármen papri­kát mi termesztettünk el­sőként a környéken, ke­resett fajta külföldön is. Most a cseresznyét szed­jük, jórészt szintén külföl­di vevőnek és küldtünk ki erős fűszert is. Mindez ta­valy jó nyereséget hozott, az idén azonban az aszály minket is sújtott. Nem tudtunk annyit öntözni, hogy elég legyen. Monda­nom sem kell különben, hogy a szántóföldi gazdál­kodás is vállalkozói alapon megy, mindenki akkora területet vállal, amekkorát akar, s amekkorát el tud látni. A gépi munkákat kö­zösen végezzük, s utána minden gond és költség a tagjainké. — Ez, a vállalkozói ala­pú téesz lenne a jövő gaz­dálkodási formája? Leg­alábbis az egyik? Viszont említette, jövőre magán­gazdákká válnak... — Tavaszi közgyűlésün­kön döntöttünk így. Lehet, hogy egy mag azért meg­marad, mindenesetre az egyéni tulajdonba kerülő termelőeszközöket megha­tározott feliételek mellett közösen használjuk. Talán jobb lesz úgy. A forma to­vább egyszerűsödik, az egyéni érdekeltség nő, és az úgynevezett általános költségek csökkennek. Mert bármennyire is kevesen és bármennyire is kicsik va­gyunk — az elnöknek és a pénzügyi vezetőnek van bruttó húsz-húszezer forint fizetése —, a költségek mindenkit terhelnek. Az egyéniben mindenki maga szabja meg a kiadásait. — Feladják a bizonyos biztonságot ígérő közöst, s vállalják az egyéni gazdál­kodást, a maga kockázatai­val. Ezek szerint ez a hu­szonnyolc szalkszentmárto- ni gazda a jövőt illetően — optimista ... A kolhoz megbukott — Nemcsak mi. Vállal­kozásunk híre az ország legtávolabbi részeibe is el­jutott. Az elmúlt két év­ben nem volt olyan hét, hogy ne kerestek volna meg minket: hogyan csi­náljuk, mint csináljuk. Alapszabályunk, azt hi­szem, már csak egy pél­dány, van, a többit mind elkéregették. A szomszéd községekből nagyon sokan felkerestek minket, kérték, segítsünk az átalakulás­nál... Hogy mi a jövő útja? Én mindenkinek azt mon­dom: valami ilyesmi. A jelenlegi jogszabályok le­hetővé teszik a különféle gazdálkodási módokat és engedik továbbélni a ha­gyományos termelőszövet­kezeteket is. Nagyon sokan azonban félnek kiválni a régi téeszből. Féltik a ki­csi, de biztos, illetve a ma már mind kevésbé biztos havi fizetésüket, nincs az önállósághoz tapasztalatuk, tudásuk, nem mernek ön­állóan indulni, kockáztatni. — S nincs kellő egzisz­tenciájuk sem! — Természetesen nincs induló tőkéjük sem. Mind többen vannak viszont, akik úgy gondolkodnak: a munkám minden haszna az enyém legyen; ha jól dolgozom, akkor több lesz, ha rosszul, akkor keve­sebb. Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, hogy a kol­hoz típusú szövetkezeti forma mindezzel szöges el­lentétben áll. A kolhoz megbukott. Elkezdődött a szövetkezetek átalakulása országszerte, de az a ta­pasztalatom, hogy inkább csak a cégtábla átfestése folyik, Csorbulnak a szö­vetkezeti tagok jogai, nem nő a beleszólásuk saját dolgaikba, s anyagilag ki­szolgáltatottabbá válhat­nak. Megszűnik például a szövetkezeti tagok foglal­koztatási kötelezettsége. •— Kedves Tóth András, — Kedves Tóth András, mondja meg, legyen szíves, valójában kicsoda ön? A kissé késve érkezett, jóformán még lélegzethez sem jutó, tagbaszakadt, ahogy mondani szokták: igazi kis­kun arcú férfin látszik, meglepődik a kérdésen. — Űrökké lótó-futó negyvennégy éves gaztTaember vagyok. Égy is mondhatom, háromdiplomás mezőgazda- sági mérnök. Gödöllőn az agrármérnöki, Keszthelyen a növényvédő szakmérnöki, Debrecenben pedig a válla­latgazdasági szakmérnöki oklevelet szereztem meg. Más­különben kétgyermekes családapa vagyok, a feleségem Dömsödön pedagógus. Erre gondolt? kedves elnök úr, önből mintha máris az ország- gyűlési képviselő szólna ... Politika a konyhaasztalnál — Sajátos módon én so­ha nem politizáltam — vá­laszolja Tóth András. — Illetve, csak úgy, mint bár­ki más, családi, baráti kö­bén, otthon a konyhaasz­talnál. A politikai életben szerepet soha nem végez­tem, pártnak tagja nem voltam és ma sem vagyok. Álszerénység lenne viszont azt mondanom, hogy szak­mai munkámat szűkebb-tá- gabb körben ne ismernék, s ne ismernék el. Talán ez­zel magyarázható, hogy megkerestek a Magyar De­mokrata Fórumtól, s meg­kérdezték, vállalnám-e a jelöltséget. Gondolkodási időt kértem és — igent mondtam. — Nem könnyű feladat­ra vállalkozott. — A jelölést azért vál­laltam el, mert a paraszt­ságon szeretnék a magam erejével, szerény tudásával és tapasztalataival segíte­ni. Véleményem szerint ts0y nem hibátlan szövetkezeti, illetve átmeneti törvény gyalázatos végrehajtásá­val, félremagyarázásával, illetve elhallgatásával a magyar parasztságnak még soha nem látott károkat okoztak, ame­lyen változtatni kellene, illetve szeretnék. A „hajó” sajnos, sokak számára már elment, és a napokban el fog menni, de talán helyre lehet hozni a hibákat. — Tóth Andráséit eled­(Váli Miklós felvétele) dig tisztes polgári életet él­tek, s most lehet, hogy ön politikus lesz. Mit szólt je­löléséhez a családja? A fe­lesége? A szülei? — Erre ők tudnának vá­laszolni.. A váratlan vendég Döm­södön, Tóth István tanító úr fehér falú, tornácos há­zában, ízléssel berendezett, tágas szép otthonában nem lehet gond, lett légyen nyugdíjasok — biztatnak a faluban a megkérdezett is­meretlenek. S valóban, szí­ves szó fogad, s az asztal­ra perceken belül forró fe­kete és édes házisütemény kerül. A háziasszony re­meke. — Az idei tanév az első, hogy a nyugdíj mellett nem tanítok, így jobban ráérek tenni-venni a kony­hában, a ház körül — ma­gyarázza Kálóivá néni. Ta­nítványok serege, generá­ciók sora nevezi így. — Máskülönben édesszájúnk az unokák — teszi hozzá, s mintha végszó lenne, az iskolából betoppan egy életrevaló, szöszke legény. — András 6 is, mint a^ édesapja — mutatja be büszkén a nagypapa —, ő a nagyobb, harmadik osz­tályba jár. Nálunk ebédel és itt tanul, míg az édes­anyja megjön az iskolából. Biológia—testnevelés sza­kos, délutánonként edzé­seket tart, megyei és or­szágos versenyekre készíti fel tanítványait. A kiseb­bik, Zsombor még csak óvodás. Nagycsoportos. Egyébként fenn laknak, a falu másik részén. — Két unoka van? — Négy! A nagyobbik fiaméknál is van kettő. El lehet képzelni, milyen élet van itt, amikor együtt van a négy gyerek. Nagyobbik fiunk, István is a termé­szet bolondja, kertészmér­nök. Évekig együtt dolgoz­tak Andrással a Kiskunsá­gi Állami Gazdaságban, je­lenleg egy vadászati iroda vezetője Pesten — Tudom, András emlí­tette. a családból hozták magukkal a természet sze- retetét ... Az elsők közsíi — Feleségem tősgyöke­res dömsödi, generációkra visszamenőleg messze föl­dön híres gazdacsalád volt az övé. Hogy egyebet ne mondjak, apósom az elsők között létesített Dömsödön öntözéses bolgárkesztésze- tet, borversenyeken nyert érmeket, törzskönyvezett hússertéseivel mezőgazda- sági kiállításokon szere­pelt. Magam a Dunántúl­ról, tizenegy gyermekes gazdacsaládból származom. Szép almáskertem volt itt, Dömsödön, egészen 1900-ig, éppen azon a helyen, ahol most a gyermekeim laknak, az utcát is Almáskertnek hívják. Nem kevésbé va­gyok büszke az iskolai gya­korlókertre, amely egy holdon 1958-tól 1975-ig lé­tezett. Tanfelügyelők, mi­nisztériumi emberek, peda­góguskollégák jártak a csodálatára, a megye hatá­rain túlról is. Emlékszem, egy alkalommal kimentünk a tanítványaimmal, s mu­tattam nekik, milyen mun­ka következik. Éppen az ásás volt soron. András, a kisebbik fiam emlékszem, ötödikes volt, félrelök, várjál, api, majd én meg­mutatom a gyerekeknek, hogy kell fogni az ásót. — Ilyen a kis Andris, az unoka is — teszi hozzá Ka­tóka néni. — Szereti a ker­tet, a gyümölcsöst. Szavaiá- rása: valami munkát adja tok, de nehezet. Még nem járt iskolába, amikor a kertben a fűnyírógéppel le­nyírta a füvet. Ha észreve­szi, hogy apjának segíteni kell, otthagyja a barátait és megy. Csak a szívére vigyázzon! A politikára terelem a szót. — Miként fogadták And­rás fiúk jelölésének a hírét a szülők? — Azt mondtam, fiam, próbáld meg. — Válaszolja a tanító úr, de ahogy mú­lik az idő, fel-felmerül ben­nem, hogy helyes tanácsot adtam-e. Ahogy halljuk, ugyancsak köztiszteletben álló vetélytársai lesznek a választásokon, s a próbál­kozásban a bukás is benne van. Nyílik az ajtó, Tóth And­rás felesége, Zsuzsa asszony ugrik „haza” az iskolából néhány percre, két edzés között. — Én is biztattam — kap­csolódik be a beszélgetés­be. — András sokat tanult, nagy tudású, fáradhatatlan ember, meg vagyok győződ­ve, hogy képviselőként is megállná a helyét. — Ez az, hogy fárad ha­tatlan — veti közbe Katóka néni, az édesanya —, fél­tem az egészségét. Meg az a politika ... — De hát a tanító úr is politizált! Méghozzá kemé­nyen. Életveszélyesen! — Ha arra gondol, hogy az ötvenes években is hit­tanra járattam a gyerekei­met, még ministráltak is, s hogy a templomot soha nem kerültük el, hát ezt lehet politikának is tekinteni. Vagy: hányszor biztattak a vezetőim, Pista, tanulj to­vább, végezd el a főiskolát vagy az egyetemet. Nem csináltam titkot, hogy ne­kem a rendszer olcsó tanár­sága nem kell. Dercgán Gábor Egy fénykép a családi albumból

Next

/
Thumbnails
Contents