Pest Megyei Hírlap, 1992. október (36. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-16 / 245. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. OKTÓBER 16., PÉNTEK 13 FABIAN GYULA Virrasztók Itt a nagy halott előttünk. Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen. Szempillánk is csuklik immár ,, S ha az álom elnyomott S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden — Mozdulhat a tetszhalott (Vajda János) Az emlékezés visszatük­röző fényében egyre tisz- tultabban, egyre érzéklete­sebben él alakjuk — ar­cuk — szavuk, s már az időkbe ágyazottan ragyog­nak műveik e megpróbáló századról, amelyben min­dig nehéz volt magyarnak lenni. Különösen olyannak, aki „több a többinél”, s aki — mert más nem ada­tott — utolsó szalmaszál­lal, a tollal szállt partra s él a nép szívében kitörölhetet­lenül. ök voltak a virrasz­tók, a magyar szellemi élet —• „pelenkamosói”, más szóval „örök kárval­lottjai”, akik közül egyet­lenegyük sem érkezhetett meg a. siralmas babiloni fogságból a rég elfoglalt, s már szabad ígéret földjére: a nehezen és sok-sok ke­servekkel készülődő közös Európába. Valamennyien erről ál­modtak, ezért koplaltak, legelőször is ezért voltak ki­választott megvetettjei minden uralkodó társadal­mi rendszer hatalmának, mert egyet soha nem is­mertek: pénzért megalkud­ni, népet elárulni. Nagy és félelmetes nevek sora bon­takozik a mesterséges kö­dök, takarók, földet borító, igaztalan értékelésének be­mocskolt halma alól, s hiá­ba minden hazug mester­kedés, az érték értékes ma­rad, még ha a felületes kor­szak megpróbálja is bete­metni, csak azért, mert nem tudott megbirkózni elvitat­hatatlan igazukkal. A vir­rasztókról kívánok szá­mot adni, akik nagyrészt e század szülöttei voltak, s ügy múltak el, hogy oly­kor még dísztemetést is rendeztetett az állampárt „megbecsülésükre”, ame­lyet egyetlen gonosz gon­dolat vezérelt: csak hogy már nincsenek többé! Az Endresz György téren kopott bútorokkal is gyé­ren berendezett szobában, mint tompa ütések a sokat tűrő földre, hullanak ke­mény szavai a „fekete boj­tárnak”. „Majd ha nem leszünk már, akkor lesz igazunk. Szeretnének mielőbb ki­tudni bennünket még eb­ből a keserves életből is. Meghívást kaptam Bölöni György úrhoz, az Írók Szö­vetségébe. Megjelentem. Ne mondhassák, hogy konok paraszt vagyok, hogy nem akarok tudni róluk, akik minden megalázásunknak örvendenek. A rajtam való gúnya beszédes volt, lát­hatták, ez a Sinka olyan, mint valamikor volt: sze­gény. Betessékeltek hozzá. Ült nagy bőrfotelben, nem hibázott a vastag szivar sem. Megtartó emlékeze­temben rémlett, valamikor így mi már találkoztunk. Sinka elvtárs — mondja a köszönés után. Nyomban megszólalok: — Az elvtárs szót én nem ismerem, én sem itt, sem másutt nem vagyok elvtársa senkinek. Kizökkent az előre kerekí­tett beszédből: — Na igen, igen, szóval arról szeret­nék beszélgetni, hogy a párt, azaz a művelődési nősképpen nem fogadnék el kegydíjat. Válamikor, Nagyváradon, amikor meg­fordultam megboldogult apósa úri házában — tud­ja, juhőrzője voltam a nagyságos úrnak —, maga akkor is ilyen bőrfotelben ült, ilyen vastag szivart szí­vott. Istenem, módja volt hozzá! Hát ilyen nagy for­dulások után, megenged­jen. de alamizsnanénzt. Bö- löni úr. ne adjon nekem. Köszöntem, kifordultam, hazajöttem. Kenyérreva­lóért, amiből máskor is, mindig is szűk porció ju­tott, mentem a köszörűs­műhelybe, ahol dolgoz­tam.” Sinka István szavait hiá­ba temette magába a mú­ló idő csendje, mert itt ma­radtak a költői sorok, ma­gára mérten is kegyetlen törvényként: „Szabó János, a te hazádban, Szabó Já­nosnak nem jó lenni!” Ű mondta ki a szabóján©sok tárca önnek anyagi segít­séget szavazott meg. Kegy- díjat. Erről szerettem vol­na értesíteni, illetve átad­ni a határozatot és a vele járó iratokat. Megvártam, míg eddig érkezett a szó­val, megint félbeszakítot­tam. — Bölöni úr! Nekem se maguk, se a pártjuk, se a kormányuk kegydíjat ne szavazzon. Kegydíjra nem szorulok. — De hát, Sinka úr — változtatott a meg­szólításon. Ilyet nyugodtan elfogad mindenki, aki ne­héz körülmények között él. — Bölöni úr — mondtam —, mindenki sem vagyok. — Nem úgy értettem, de ne­vezhetnék bárkit a nagy elődöik köréből, akik elfo­gadtak hasonló támogatást. — Lehet — válaszoltam —, de tudja, Bölöni úr, én más nevelést kaptam a bi­hari pusztákon. Pásztorok­tól. Akik, tudja, olyan em­berek voltak, mint egy-egy fejedelem. Meg nem szol­gált pénzhez nem nyúltak volna! Tőlük tanultam. Az­tán, tudja, Bölöni úr, a maga kezéből meg külö­életéről foglalt igéket, 6, akinek hőse „idegen csilla­gok között, utas a Göncöl szekerén”, s nagy ember­vesztő bolyongás után tért meg az altató csendbe. Kilencvenöt esztendeje jött a világra a szegények szenvedéseinek szálait nagy kévékbe gyűjtője, a vir­rasztók legsorsvetettebb balladákba öröikítője, aki olyan képekben, szófor­mákban, különös hangula­tokban tudott regélni, akár elveszejtett sámánősei, akik még belülről ismerték a teremtő szó varázsát. Szalontán, Vésztőn nem muzsikál többé a nyitva felejtett ajtó, a messze vándorolt után nem hajtja be többé maga mögött, aki a napszállat csendjében úgy tűnt el, mint piciny folj’ó nagy sivatagok homokte- nyerében. Ha nincs, hogyan vir- raszt? Ha hangja szakadt, mivel felel? Ha eltűnt, kikért perel, milyen ítélő­szék előtt? „Találkozunk a magyar nép szívében!” — szóltak a másik sorsos, a cseléd-summás-pálya- munkás-parasztíró elsirató igéi a nyitott sír előtt, a szívekből már soha ki nem rekeszthetőkről, a halottak­ról, s még élőkről, mert kegyes volt a végzet, hogy egyik a másik felett még elmondhatta a halotti be­szédet. De olyankor mindig kopott, gyérült a sereg, míg egyszer hírmondó hí­ján örökre elfogytak. A nagy nemzedék klassziku­sai, a népből támadt sereg óriásai úgy ringlak át a más igazság világába, hogy emlékezetüket a sötétbe fú­ló leLkiismeret szerelné el­borítani fátylával, ne fosz­tódjék fel a szégyen, hogy kivetettek módján méltat­lanul búcsúzhatott tőlük a haza. Vésztő mellett, Má- gorpusztán, az írók szobor- ligetében már a „fekete bojtár” emlékműve is fel­avattatott, de a művein még ül a kiátkozottság vö­rös bélyege, s csak a hely­beliek igyekezetéből futja egy-egy kisebb munka ki­adására. A könyvmegjelen­tetés országos felelősei le­het, hogy nyugtalankodva, de hallgatnak. Mert más­ként találkozhatnának egy­mással a magyar nép szí­vében az egysorsúak, egy- igazságúak, negyven ko­misz esztendő számkive­tettjei ? Hogyan találkoz­hatnának a felnövő ifjú­sággal? Balladák igaza dalban vagy prózában egyképpen a szegénység himnuszaként vádol Sinka István müvei­ben. Idézzük csak: Oh, középszerűség fiai tele volt a szobátok fénnyel, a jövendőtök meg szépreménnye l, addig, amíg az én sorsom egyenlő volt a falevéllel, ami lehull, s átfut rajta az őszi kocsi. Majd egybecsengő sza­vak helyett, így summáz a próza: Harmincnyolc vadalma egyik elbeszélésé­ben. „Meddig bír hát verni a dobogó emberszív, és med­dig bírnak hallgatni a fák? És a csorda csengője med­dig kopog még, és a rengő­testű folyó meddig folyik még? És a faluban meddig lépked az ólomsúlyú álom, és az utcákon meddig pe­rel még a holdas ének? A fogyó vér cseppről-cseppre meddig csepeg még, és mor- zsáról-morzsára meddig törik még a fogyó darab kenyér?” Végül vád és számadás egyetlen nehéz sóhajba szőtten így íródott örök em­lékeztetőnek, ahogyan csak a virrasztók tudnak szólni: Dús András juhász volt, már fekete a képe; leásták pihenni, le a fák tövébe. Fiatal volt mégis görbe volt a háta — ... Istenem, magyar volt; szóljon, aki látta. KOVÁCS LÁSZLÓ Virágoskert E z a szó rebeg hangtalanul az ember száján, ami­kor végigfut vele a vonat az őszi erdők és őszi hegyek között Bánffyhunyad felé. A lombok parázslanak és sárgán tüzelnek, amint dűlt vo­nalain érett gyümölcsök borítják el a fákat. Völgyek, hajlatok és medencék körül csodálatos színekben virul az erdők koszorúja. Őszi világításban a kalotaszegi táj. Lenn a torlódó hegyek lábánál a falvak az esti félho­mály hálóiba szorulnak, és ködbe takaróznak már. Egy- egy torony dugja ki hegyét ködösen, s búvik el újra az árnyékok közé. Egy-egy fedél pirosán keveredik a szí­nekben tomboló fákkal, egy-egy messzi házfal kékje mélyíti a párát és a ködöt. A napfény csak a tetőkkel barátkozik. Onnan is búcsúzóban és menekülőben az árnyak kúszó ördögei elől. De az erdők közül a hegyek váratlan kapuján táguló völgyre fut ki a vonat, ahol még otthon van a fény, él kedvesen eljátszadoz a réteken, fehér házfalakon és szí­nes fedeleken, egy-egy fa hosszú árnyékát végigdöntve a földön. Kalotaszeg főhelye, Bánffyhunyad játszik a fénnyel, öreg temploma hasal a dombon, fejét hegyezve és mé­lyen begörbítve hátát. Rég vigyáz ebben a pózban, és elnéz messzire, Ki tudja, mit lát a jövőben?! Szeme van mindenfelé, mint a jó erdélyi embernek. Viharvert torony... Fedele alatt sok szelíd rejtőzködő alázat... Szemünkben nő, tekintélyesedik és hatalmasodik, amint feléje közeledünk zegzugos sikátorokon és tágas ünnepi utcákon át. írók, művészek — erdélyi magyar értelmi­ség vidám és lelkes csapata —• megyünk szerény és ben­sőséges új erdélyi magyar kezdés ünnepére: a Kalota­szegi Néprajzi Múzeum kapunyitására. Előre tudjuk, hogy milyen nagyosan hangzik a szó: Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Akár valamelyik dús, elegáns, hatalmas múzeuma a nagyvilágnak, mesés ter­meivel, halk és figyelő őreivel, ahol kényelmesen rend­ben hallgat a sok drága kincs büszkén, gazdagon... Ennek a kis múzeumnak a neve bizony ma még nagyon kiált. Rendes és egész a neve, mint a gyermeknek, aki nem ember még, csupán helyet kapott az emberek so­rában . .. Szerény és szegényes kezdet, mint az ugarból kibúvó és magasra induló zöld búzakalász. De hogyan lebegett és hogyan járt lázasan a szeretet körülötte, ami pár hónap alatt létrejött. Nevezetes és egyetlen múzeu­ma a világnak, amely nem költött magára egyetlen ga­rast. Ügy teremtette a szív és a lelkesség. Pár ember lázas-szerelmes utánjárása, s a nép feléjük nyíló kész­séges szíve. Kalákában megcsinált múzeum. A gondolat szép madara felrepült, s már itt van a kedves, egész­séges valóság... A Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Jöhet már a látogató külföldi, angol, francia, német, nem indul el mindig felfedezni a bizonytalanságba; már nem csak a házakban elrejtve, falvakban elszórva ta­lálja a kalotaszegi sok látnivalót. Csokorba szedve is itt lesz a vásznakon a nép pompás képzeletének sok szép virága, gazdag vonaljátéka jármon, sulykolófán és boton, s itt a kalotaszegi nő királyi palástja a szegen. Csipkék játéka, csupa édes virágos naiv képzelet.. . Mintha szirommal szórták volna be a három rozoga kis szobát a falusi bérházban, ahol helyet kapott a mú­zeum: a kalotaszegi varrottas, meg a faragás. A gyer­meki képzelet századok óta őrzött tiszta színei. Édes já­téka egy nagyszerű népnek. Színdalok, amint frissen, hangosan és vidáman érkeznek a mezőről. Naiv és já­tékos álmok, amint az egyszerű fehér vászonra száll­nak. Derű és pompa, szerelmes elbecézgetése a pihenő­ben mindannak, amit az élet kézbe adott... Gazdag, játékos-szívű nép és jó munkatárs ... Nadrágos, kaputos városi magyar urak vegyülnek a képzelete virágait magára öltő nép között a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum megnyitóján. Politikusok, szellemi vezérek, írók, művészek. Urak, akik a mai Európa esz­mezsivajában élnek, akiket elválasztó gondolatok űznek, más és más megváltó szavak emelnek, világnézetek tartanak fegyveres résen, ugrató eszmék, bolond eszmék bolond lovain futnak, -vagy önzésük romló váraiban fészkelnek . . . Exporthangokra fülelő telegráfoszlopok, akik elfelejtették már az erdőt, ahonnan levágták őket. A kétségbeesés ürességeibe szomjasan meredő urak, le tudtok-e hajolni még a forráshoz, amely úgy áll ma is, mint sok száz évvel ezelőtt, tisztán, változatlanul és egészségesen? Tudtok-e találkozni a forrás mellett a sok elválasztó érvek és gondolat külön ösvényein elfáradva és lerongyolódva. Milyen jó ez a kis ünnep a maga szerénységeivel és bensőségével. .. öltsétek legalább a telketekre a kalota­szegi nép királyi ruháját. Érezzétek meg fájón és boldo­gan, mint hirtelen nyilallást, az elfelejtett gyökeret, amely ide fut a mozdulatlan, az örök igazságokat őrző nép közé... Politikus hajlott le hozzá a munkáért, költő a szavakért és megújuló képzeletéért. Festő a szí­nekért és vonalakért. Ifjú értelmiség a jövendőért... T e, aki eszmék ugrató vad lovain szaladsz, s ide­gen földek népszerű mérgeit árulod, hajolj e föld fölé, s ennek parancsait vigyed. Szívjad fel en­nek a népnek bölcsességét, amely a maga házát díszíti és gazdagítja fel, mielőtt a világot menne meg­menteni ... Bárhol állsz, a legeliinomultabb európai csúcson is ennek a forrásnak az üdítő ízét érzed, s préseled ennek kertnek csodálatos virágait a szíved fölé!... 1933 őszén

Next

/
Thumbnails
Contents