Pest Megyei Hírlap, 1992. augusztus (36. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-14 / 192. szám
SZÓ - KEP ü szó Ágyam fölött felderengett Édes fölém hajló alakja. Majd mellette egy piros sálat viselő, nagykabá- tos úriember. ♦— Fiacskám — simogatta meg jéghidegnek tűnő tenyerével a homlokomat édesanyám. Még hallottam a rózsa- pásztor már visszhangta- lanná vált kiáltásait, aztán megnyílt a párás szoba előttem. — Ki az a két késes, fiacskám? — kérdezett bele csendesülő lázamba édesanyám. — Kikkel viaskodtál, szólj . .. Az idegen valamit mondott románul, táskájában kotorászott, majd távozott. Könyveim, füzeteim az almáriumom. A kagylós rádió a kredencen. A hegedű az ablaktokra fölfüggesztve. Nem találtam hirtelenjében semmi magyarázatát nyugtalanságomnak. Mintha valami mégis hiányozna — ezt sugallta édesanyám tekintete is. •— Mit kért az orvos, éde? — Nem fogadott el pénzt. .. De egészséges leszel, fiacskám, ez a fontos. Szobrot még kerít neked édesanyád, légy nyugodt. Édesanyám úgy villantja fel a lehetőségeket, mintha azok nem a reménység nagy kertjéből származnának, hanem a bizonyosságéból. Amit mondott, az már azért is meggyőző volt, mivelhogy az ágyam melletti hosszú pad másik végéből Fehérné mosolygott rám helybenhagyólag. Özvegy Fehérné fekete retket és száraz lótrágyát hozott, hogy édesanyám or- vosságos teát főzzön. Fekete retket és kötőnyi aszalt gyümölcsöt... Megváltunk egyetlen féltett szobrunktól, Tititől. Marcselló faragta. A tálján. Ennyit tudtunk — mi, gyerekek — a művészről, hogy tálján és Marcselló. Fényképe egy ideig, amíg foncsikákkó nem lepődött, közkézen forgott a családban. Cigánybarna, erős arcú férfi volt, sűrű fekete bajusza mintha mindegyre homloka irányából alfárná lefogni a száját; katonaruhában. lábszíjas kamális- ban álldogált a gondosan leterített asztalka mellett. Ilyen asztalt otthon soha nem láttunk, amiből olyan következtetés felé iramodott fantáziánk, hogy a képet még a háborúból küldhette nagyapánknak. Beszélni . többször beszéltünk róla — a szobrocska, Titi. az arahvnyi gyermek- fej a stelázsiról mosolygott le ránk. Sok szó eshetett Marcsellóról, de csupán annyit jegyeztünk meg, hogy tálján és Marcselló, és hogy nagyapánknak — tátinak, ahogy mondják — a portájára osztották be mint foglyot. — A fogoly nem madár, éde? — Madár, fiam. — Marcselló nem madár ... — Gondolatban mindig otthon járt, akár a madár. — Gondolatai voltak foglyok . .. — Azt nem lehet befogni, fiacskám ... így tudtam meg, mi is volt tulajdonképpen a tálján Marcselló. Hogy nagyapám, Jenei Pál, udvarunk és az éppen elúszni készülő egy hektár hetvenhárom ár földre lezsugorodolt „birtok” egykori tulajdonosa, hajdani jómódú gazda, szolgára tartott igényt az első világháború hadifoglyai közül. Hogy Marcsellónak, akárcsak minden más szolgának — bár ő fogoly volt — vízkeresztkor kijárt a rend ruha, a pár csizma és valamennyi korona. Hogy ott hált kinn a klspajtában — valószínűleg ezért volt bevakolva, kimeszelve, füstölőlyukkal ellátva —, a lehető legközelebb az ökrökhöz, a lovakhoz, a tehenekhez. Hogy a pajta dús szalmaereszéből nagy örömmel szedegette ki a verebeket, s pörkölte meg olykor-olykor vacsorára, ha a Jenei lányok — Anna és Eszter (édes) — teát vagy forró bort ígértek neki titkon. Hogy hatalmas patkóbajusza alól szinte ki sem apadt a szo- morka mosoly, mély forrása lehetett a szomorúságnak Marcselló lelkében. Hogy tizenhat hónap alatt nem fogadott el semmi pénzt, csak, akkor, ha becsülettel megdolgozott rá. És hogy állandóan faragott. Titit, a szobrot, Eszterrá- nak, édesnek faragta, az akkor tizenegy éves, kis ködmönös, fekete kötényes Eszterkének — talán egyetlen simogató tekintetért cserébe... Történt egvszer, hogy Bendák, a dobos nyári láncra kiabálta össze a falu fiataljait, este pedig a leszerelt katonalegények tiszteletére bál következett. Az volt az a Üres kés nélküli bál. A tömegben ott ácsorgóit Marcselló is; Körösi Pál szerint Lajos tanító űr, megtudván a tálján jelenlétét, fölugrott a zenészek állványára, maga mellé emelt még egy-két legényt, s énekelték is, hogy; Kerek ez a zsemle. Nem fér a zsebembe. Ketté kéne vágni, úgy ké megpróbálni... Éljen GARIBALDI! Éljen GARIBALDI! Elég olykor egyetlen jelzás, egyetlen szó, név, hogy a lélek lábasában forrni kezdjen az indulat. Marcselló könnyezve borult Lajos tanító vállára, zömök bajuszát belemártotta váll- tömésébe, s a maga dudo- rászásával követte a vigadókat. Mondják, folyton mutogatott, gesztikulálva próbálta kibogozni a göbre kötött értelmet dallamos nyelvéből. Hiába. Egyetlenegy dologban értettek egyet: abban, hogy Garibaldi az Garibaldi, meg hogy Vivát! S mert hiábavaló lett volna minden magyarázkodás — bizonyára erre gondolhatott Marcselló is —, mosolygó, szinte vigyorba fordult arccal futott haza: táti portájára. — Garibáldi, Garibáldi! — emelte feje fölé a köréje tömörült gyermekeket. Valami csoda történt. Az udvar emlékezete szerint megrepedt Marcselló lélek- zománea... — Kend hallotta, amit Eszterke mondott? — kérdezhette tátitól, Jenei Pál gazdától élete társa. — Igen — válaszolhatta Jeneiné, született Árkosi Anna élete párjának. — Kéne jelenteni a községházán, Pál . .. — Kegyelmed jól tudja, holnap marhavásár van Nagyenyeden . . . — Az lesz a vád, hogy kend tette együgyűvé. Meghibbant az, aki- folyton csak kiabál és sír. — Akik ottmaradtak a dekkungokban, azok bezzeg nem kiabálják fel a világot ... — Ez a szerencsétlen él... Jelentse kend, az égre kérem. — Megmondtam, dolgom van — zárhatta le a vitát és könyörgést a konoknak tudott udvargazda. Jenei Pál. Marcsellót Eszterke lopott bora csillapította le. Midőn beosont a kispajtá- ba, épp kofferében motoszkált a zokogó tálján — leveleit, faragott bábuit, faragókéseit vette számba. A bor lecsurgott Marcselló éjjeli pillangó szárnyára hasonlító bajuszáról; aztán egy katonaingbe csavart szobrocskát nyújtott át gyöngéden Eszterrának ... Másnap reggel egy istráng hiányzott a kispajtá- ból. Hiányoznak az ökrök is. Jeneiné, született Árkosi Anna jelentette a községházán : az olasz szolgafogoly meghibbant és eltűnt. Csendőrök kutatták át a kispajtát. A könyöklő oldalgerendájában frissen bevésve ez állt: MARCELLO GARIBALDI — 1913. Néhány hónap múlva új elöljáróság került a falu élére. Alighogy a Bogdán percseptor tiszteletére megrendezett hivatalos ceremóniának vége szakadt, első intézkedése az emberségesség jegyében zajlott le: lajstromba vétette a hadi- árvákat és meglátogatta a hadiözvegyeket; a szolgafoglyokat pedig — felső parancsra — átirányította a járási hatóságokhoz. Jenei Pál gazdát egy szép napon csendőrök kíséretében a nagyenyedi börtönbe vitték. Megin- doklás: nem tudta kiszolgáltatni a portájára bízott hadifoglyot. HOMORÚ TÜKÖR Tkália szekerén BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN; A szolgafogoly (Regényrészlet) A Három csésze tea című vígjátékot hirdette vasárnap délutánra Kun hegyi Miklós társulata az egyik vidéki városban. A nézőtéren alig lézengett néhány ember. Ennek ellenére a színészek úgy határoztak, hogy megtartják az előadást. De hogyan? A Három csésze tea cím alatt megtartották a másnapra hirdetett Monna Vanna ci- mű vígjáték főpróbáját. S hogy az a néhány néző is megkapja a maga darabját, a főpróba végén Monna Vanna így szól a belépő lakájhoz; — És most hozzon három csésze teát! o Ivánfi Jenő, a Nemzeti Színház mára elfeledett kitűnő jellemszínésze Kolozsvárott szerepelt a III. Ri- chárdban. Amikor szerepe szerint kétségbeesetten kiáltja; Egy országot egy lóért! — valaki leszól a karzatról : — Szamár is jó lesz magának ! Ivánfi szemrebbenés nélkül válaszol a kedélyes nézőnek: — Igaza van. jöjjön lé maga! O Réthy Mihály, a Szigligeti-népszínművek híres szereplője a múlt század közepén egy csizmadiánál lakott. Lakásadóját egyszer csúnyán legorombítolta, mert a mester a művész féltve őrzött színpadi csizmáját, a rongyos, félretaposott lábbelit egyik este megfoltozta, s reggel megjavítva, fényesre suvikszolva adta vissza. A színészt a meg nem engedett titulusok osztogatásáért kemény pénzbírsággal sújtotta a bíróság. Réthy Mihály még évek múltán is felemlegette: — Csak annyi pénzt adna a jó isten, hogy azt a bitang csizmadiát kedvem szerint még egyszer lepocskondiázhatnám! MOHYSÁNDOR FELSŐBÁNYÁI HÁZ i- ..............- ........................ . ... DÖ BRENTEI KORNÉL Rebellis türelem ! Hiába volt him.fiv.szi esdés, protestáló pátosz, azót sem áldás, amit ránk oszt, inkább, hallgatta meg Ady Endrét, és ver még, ver még, belefárad-é egyszer, ráun? Antikká korszerűsítve a fátum: szakadatlan bűnhődjük a múltat s jövendőt, [ mi, a jelentől is ökre'ndők. Nem sajátítottunk ki soha, e néphez nem illene, gyötrelmes rangod, hogy Te vagy a Magyarok Istene; mi választottunk s nem Te minket, bclsors-rögösítette szíveinket lekényszerítetted a sugallatos porba, beléjük el így vetvén a dacot: azért is z'URSUM CORDA, azért is hisszük, az elevenszülő idő csupán tetszhalott. Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn, Te tudod, a türelmünk rebellis türelem, tört: nelmi böjtöket búsan-megbiró, s ha enyész, enyészik hetykén, fohássos-káromkodva a fajtánk, mely egyként bigott és önégető eretnek, Koppánynak is főt hajt, amint a Keresztnek; amikor hízelkedő füstje megtalált, s ráérjsztelted a Káin-szaggal álcázott halált, Ábel szájából, mit az elmúlásba tátott, még föltört testamentumként az átok, s azóta itt működik megtetézve turáni mód, készen, hogy irmagot se hagyva mindent fölemésszen, egymásra fenekedik fekete s fehér magyar, és meddővé döglesztetik az őstalaj, mert ott ahol a testvér-szív pecsenyének nyársra fér, a kiömlött annyi drága v öldökölő vegyszernél pusztítóbb elegy —; génjeinkben micsoda hibás számtan a törvény, mily örökség-terror * rontó hangja forr, * hogy hárormmagyar együtt annyi sincs, mint egy meg egy!; ; olyik kuruc, némely mindig labanc, s hiá'a, Uram, hogy olykor kegyelemre lobbansz, szereteted kivételes pillanatát adván menedékül, amikor ez a nép egységessé békül s teremtene önmagán túlnőve gigászin nagyot, hisz százszorosán lerótta a penitenciát. mit a világ kiszabott, de nem, akkor se, most se s ki tudja meddig nem engedik, nem engedik, a turulmadárnak betiltják az eget, szárnycsonkolva a sárban megreked, ördög e', kimódolt ármány: hol hosszabb, hol rövidebb pányván visszarántják, noha megcsalt képzeli, szárnyat bont, börtöne mesterségesen megalacsonyított horizont — és még mindig milyen zsíros üzlet — a júdáspénznek mikor lesz szaga? — ez a kivérzett, hanyatló haza, mely még romlásában is fölken: legyünk a honszeretet jobbágyai röghözkötötten, a lélek e komor gravitációba beleszépül — S megint a zsarolás, a szemfényvesztő kunszt el nem évül. farizeus-gyülekezeté érdem s jog, hogy ítéljen, Uram, ne vesztegelj tétlen, csak pártatlan légy, ne kegyes —: a felelősség egyetemes, akik nőst zsákmány-gusztáló szemmel néznek a Tejútra. elébb a földön elkövetett bűnöket osszák fel újra, mert a tétel kétes. hogy mindig egyedül a vesztes a vétkes. Miatyánk, az istenért, tőlünk bocsánatot ki kért? Tabula rasa? Vezeklés nélkül lehet-é kezdeni tiszta lappal? Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn. Te tudói, a türelmünk rebellis türelem, de várakozunk még, emelt fővel, levett kalappal, Te tudhatod, nem választott népedé a vétek. Egyfiad csak Kajafásék feszítették meg. ha az igaz, igaz ez is, Uram, meddig még ez agyafúrt nemesis? (Bp.. 1992. március) Szárnyak alá nem szokás mankót illeszteni. Álljanak itt mégis e sorok — akár okulásul, akár irodalomtörténeti adalékként arról, aminek ugyan semmi köze a költemény valóságához, de ami nélkül nem lenne ItlK-Z a mű igenis valós és mibennünk visszacsapódó rezdülése . . . vég és kezdet határmezsgyéjén, a már megszűnt. de még újra nem induló Hitel című irodalmi lap szerkesztőinek „búcsúkonccrtjén’* hangzottak el — szerzője felolvasásában — eme önmareangoiva-vádoló és s*i rget ve - figyel mezt eto steok Ez év júniusának az elején. A Kossuth Klubban — több száz elbizonvtatanmtntt- nak látszó magyar füle hallatára. (És a Tv szeme láttára is, bár közvetítéséről, bizony, megfeledkezett!) A jelenlevőkbe, mibelénk úgy vágott, mint birsalmafába a fekete villám. Nem kétséges azóta: a nagy verseket ; valahol ezen a tájékon szokták előadni a küllők — mondjuk az Egy mondat. . .-nt, vagy akár a (szintén rebellis) Zrínyi dalát, esetleg a Nemzeti dalt.. . (A szerkesztő) akár a nemzet önérzetet kikezdő, rásütött szégyen-stigma, billog-jelző, kívül, belül rothasztó szándék, mely végső mohácsra vár rég —; Uram. a hiányodtól kongó űrbe fenn. Te tudod, a türelmünk rebellis türelem, most már elég, vess a bosszúnak véget, álmodj ide le egy új. megigazult ítélöszéket, mert bűnös volt a háború és gálád a béke; rablók orgazdák és a kupecek fedezette, kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok, mert kujárszellemtöl áthatott KÉP (0) SZÓ - KÉP o
