Pest Megyei Hírlap, 1992. július (36. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-07 / 159. szám

Arcképmzlat egy „romantikus realistáról9 Negyven év — sérelmekből és dacból (Szánthó Imre linómetszete) A sokul ű fájásán — leg­alábbis a kívülálló szemé­ben — csak előnyt jelent­het egy művésznél. Szíve­sen csodálkozik rá az em­ber, lám, ehhez is ért... Pedig, ez koránt sincs így — világosít fel Szánthó Im­re, akinél, ha azt kéne megfogalmaznom, pontosan minek nevezhetném, gond­ban lennék. Mert fest, raj­zol, linómetszeteket, szita­nyomatokat készít, emel­lett kollázsokat, bélyege­ket, s mellékesen textilter­veket. Ez utóbbi volt hosszú éveken át a „szakmája” is a Goldberger gyárban, aho­vá 1947-ben került, segít­séggel, Merthogy akkortájt is igen nehéz volt — külö­nösen egy fiatal ember szá­mára — az elhelyezkedés. Aztán, akadt egy ismerős, akinek az ismerőse írt egy ajánlólevelet, s máris a rajzasztal mellé telepedhe­tett a lelkes ifjú. Senki nem kérdezte, ért-e a textilter­vezéshez. De megtanulta. A képzőművészet iránt érzett elhivatottságot, a fő­iskolára azonban nem vet­ték föl. Időközben a vállalati tex­tiltervezőből dekoratőr lett. Ez a foglalkozás nem volt nagy „dicsőség”, bárki, egy ügyesebb kezű kőmű­ves is az lehetett a cé­geknél. Pedig ebben is meg lehet találni a szépet, érde­keset — meséli Szánthó Imre. S ami pénzt keresett ezzel a munkával, azt jó­részt a nagy szenvedélyre, a képzőművészetre költöt­te. Bár nem volt pozíció­ban — azaz nem volt mú­zeum- vagy iskolaigazgató, jó pár évig megvalósultak ötletei; például, a szent­endrei tárlatoké. Alkotótá­bort szervezett — akkor, amikor ez még nem volt, már nem volt szokás —, s az elkészült anyagokból a részvevők közös kiállítást tartottak a Ferenczy Múze­umban. Sokszor megbántották. Akvarellbiennáléra kül­dött képeket, melyeket ki- csomagolás nélkül vissza­postáztak. Ezután tíz évig nem vett ecsetet a kezébe. Belefogott valami másba. Plakátokat is készített, és még sok minden mást. A képzőművészet meg olyas­valami, hogyha valaki több­féle műfajjal próbálkozik ezen belül, könnyen meg­kapja a szakmai ítéletet — ha ehhez is és ahhoz érteni akar, akkor igazán egyik­ben sincs otthon... Ahogy Szánthó Imre meg­fogalmazta, ez nem kollek­tív műfaj. Hamletnek szük­sége van Opheliára, atyja szellemére, a csendéletfes­tőnek viszont nincs a port­réfestőre. Pedig nem biz­tos, hogy aki képet vesz, nem választ ebből is és ab­ból is. A vásárlót sokféle elgondolás vezérli. Illik a lakásába az a festmény, megtetszett a hangulata, a színharmóniája és így to­vább. Erre nincsenek előre megfogalmazható, biztos el­vek. Talán így is van jól. Sok alkotó nem tudja el­adni a képeit. Így volt ez­zel Szánthó Imre is. Nem azért, mert nehezen vált meg tőlük, hanem mert oly nehéz volt munkatársainak — akik jöttek, és kérték — megmondani azt, mennyit is ér az a festmény. A má­siknak az az összeg talán félhavi fizetése volna. Le­het ezt könnyedén elmon­dani? Nem, persze, de el­vesztegetni sem érdemes. Neki úgysem a képeiből kellett megélnie, talán ezért is bánt „óvatosabban” az árakkal. Amióta nyugdíjas, a szent­endrei Műhely Galériánál dolgozik. Részt vesz kiállí­tásokon, és kedvtelésből ki­talál ezt-azt. Legutóbb a képlevelet, amit dísztávirat helyett küld el kedves ba­rátainak, ismerőseinek. A pacnis papírokból — azaz, a munkalapon lévő foltok­ból is kinő valami, hol tör­pe, hol kérges fák ... Ez is olyan, mint egy izgalmas játék. És Szánthó Imre sze­ret játszani, az ötletekkel, amikkel mindig telítve volt. Egy drótgubanc, amit az utcán talált, egy plakát alapötlete lett. És néhány festményé. Elégedett? Lényegében igen. A sérelmek mára már oly kevéssé számítanak. Egyénisége mindig képessé tette az újrakezdésre. A kudarc nem törte le, ha­nem eltöltötte valamiféle daccal, hogy megmutatom, csak azért is ... Miért alakult így a pá­lyája? Talán azért, mert nem volt időszerű az, amit akart. Az ötvenes évek ele­jén a vicclap, a hatvanas esztendőkben a mecenatú­ra, a hetvenesekben valami más elképzelése nem illett bele a művészetről, művé­szekről kialakított „hivata­los” képbe. Most már nem is akar beleilleni semmibe. Szeretett volna Művészeti Alap-tag lenni — nem lehe­tett. Akkor fájt, mára ez is elmúlt. Ahogy az is fele­désbe merült, hogy negy­ven év alatt szinte minden egyes kiállításáért meg kellett küzdenie. S a lé­nyeg: a harcokat megnyer­te. Volt elég ereje, kitar­tása. Valószínű, lesz a foly­tatáshoz is ... J. Szabó Irén TVR-TÜKÖR Csúcsigénytelenség vei leszoktat a gondolkodás­ról. A technikailag profi módon elkészített film olyan, mint a lufi: kívülről tetszetős, ám az egész nagy semmi. A leegyszerűsített karakterek közhelyeket mondanak, mintha mindig történne valami. Katarzisél­ményről itt szó sem lehet S. ha a .palettán nincsen más, igazán színvonalas kí­nálat, íme győzedelmeske­dik a csúcsigénytelenség, j 6 ’M£úia ISKOLA, KÖNYVTÁR, GALÉRIA Pedagógus, aki missziót teljesít Negyedik éve dolgozik Horpácsi Miklósné Horváth Emília a dunakeszi 201. Számú Gárdonyi Géza Szakmunkásképző Intézet könyvtárában, de egyben ő a térségben jól ismert Gár­donyi Galéria vezetője is. Nehéz, fáradságos munká­val ért el olyan eredménye­ket Horpácsi Miklósné, amelyek más települések „közművelődési megszál­lottjai” számára is tanulsá­gosak lehetnek. — Iskolánk igazgatója. Szabó Mihály és a tantes­tület a rendszerváltás fo­lyamatában készek a szem­léletváltásra, a megújulás­ra — kezdi beszélgetésün­ket Horpácsi Miklósné. — Ezt példázza Pintér Jenő, történelemszakos kolléga kísérlete is. Felmérte ta­nítványainak érdeklődését, majd a könyvtárban fellel­hető történelmi és a hozzá elkészíthető gyakorlati anyagot kigyűjtötte. A tan­anyag jobb elsajátítása ér­dekében kétfordulós törté­nelmi versenyt hirdetett meg, elsősorban azért, hogy szellemi tőkéhez juttassa tanulóit a manuális műve­letek segítségével. A könyvtáros-galéraveze- tőtől megtudjuk, hogy a dunakeszi iskolába igen jó kézügyességű gyerekek járnak, és ezt az előnyt használják ki a pedagógu­sok. A tanulók önként ki­választott történelmi té­mákhoz otthonról, iskolai könyvtárakból gyűjtötték az anyagokat. Példaként említi Gergely Zoltán má­sodikos tanulót, aki elké­szítette az Operaház ma­kettjét, és ahhoz a Bánk bán II. felvonásából zenei illusztrációt is keresett. Van, aki a váci székesegy­házat, és ahhoz Bach g-moll fúgáját választotta. — A korhű történelmi makettek elkészítéséhez nagy kreativitás és fantá­zia kellett — folytatja Hor- pácsiné. — A megfelelő anyagkezelés technológiájá­nak kidolgozása, a szerszá­mokkal való helyes bánás­mód elsajátítása szorgal­mat és fantáziát Igényelt. Mikor először láttam meg tanulóink munkáit, eszem­be jutott Illyés Gyula: Két kéz című verse, melyben a mesteremberek csodálatos munkáját dicsérte. Szó esik még Horpácsi Miklósné másik szenvedé­lyes munkájáról is, a Gár­donyi Galériáról. Megemlí­ti, hogy egy tavaszi kiállí­tás alkalmával, amikor Sza­bó Gábor szobrászművész munkáit mutatták be, igen szép sikert arattak. Úgyne­vezett protokoll-li.stára ke­rült a galéria, sajtótájékoz­tatón vehetett részt a Nem­zeti Galériában, ahol Ottó Klára (Vigadó Galéria ve­zetője) és Feledy Balázs (a Képzőművészeti Alaptól) elismerően szóltak tevé­kenységéről. Ezt követően sorra keresték meg újság­írók, kérték, beszéljen ed­digi munkásságáról. Töb­bek között nekik is elmond­ta: — 1987 óta készítünk a Gárdonyi Galéria kiállítá­sairól dokumentumfilme- ket. De ennek igazán az a nagy jelentősége, hogy 17 éves gyerekek forgatják, vágják, dokumentálják az értékeket. Épp most tudtam meg Boros Lászlótól, a Nemzeti Galéria stúdióve­zetőjétől, hogy ezeket a filmeket folyamatosan vetí­teni fogják a Budavári pa­lota B. épületében. Sokan azt mondják: Hor­pácsi Miklósné missziót tel­jesít. Most azt tervezi, hogy valamilyen formában meg­próbálja összefogni a kü­lönböző szakmu,nkás-\sko- lákban működő képzőmű­vészköröket, galériákat. Viszont szomorúan tapasz­talja: manapság nem kell a szakmunkás! Nemigen tö­rődnek a szakmunkástanu­lókkal. A Pest megyeiek még szerencsés helyzetben vannak, hiszen az idén is kaptak némi támogatást, sőt az egyik nyomda, az OMI-NYOM is segíti mun­kájukat. Ismét nagy készü­lődés előtt áll Horpácsiné: a zánkai gyermeküdülőben a képzőművészeti kör veze­tője lesz. A gyerekeket igen tehetségesnek tartja, és Illyés Gyulával együtt vall­ja: „...Ők az Igen és Nem a mindenségijén”. Deák Attila Fegyver­kiállítás A kézifegyverek történe­te a kezdetektől napjain­kig címmel nemrég új, ál­landó kiállítás nyílt a Had­történeti Múzeumban. Az emberiség történetében eleinte a vadállatok ellen küzdött, a későbbiekben eszmékért, hitért, nemze­tért harcolt. A harc módjá­nak, eszközeinek tökélete­sedése egyszersmind tech­nikatörténet is, és alkal­mat ad a művészi kézmű­ves munka bemutatására — ezt akarja reprezentálni a kiállítás. A tárlaton több mint két­ezer tárgyat tekinthetnek meg az érdeklődők. Látha­tók pattintott és csiszolt kőkorszaki harci eszközök, középkori vértezetek, kanó- cos, dorzskerekes muské­ták, XVIII. századi sánc­puskák, díszes tölténytás­kák, az Osztrák—Magyar Monarchia hadseregének fegyverei. A tárlóban he­lyet kaptak angol, belga, amerikai forgópisztolyok, és a német Mauser öntöltő pisztoly több példánya. A Hadtörténeti Múzeum új, állandó kiállításán hí­res hadvezérek díszkardjai- nak másolata — például Oroszlánszívű Richárdé, Napóleoné — is láthatók. mészetes ízesítés helyett mesterséges aromával dúsí­tott. S, maga sem veszi ész­re, mily silányságot hab­zsol. Ez az a filmsorozat, amely igazán kikapcsolja az agyat. Igazi man írj a, hogy ügyes cselékményvezetésé­Kitört a kánikula. Vele együtt az uborkaszezon. La­pozgatom az összekevert Rádió- és Televízióújság oldalait. Sehol semmi érde­kes néznivaló. Unalmas ke­rekasztal-beszélgetések tömkelegé. Olyan okos a ri­porter, hogy kérdéseit már nyomon sem követheti az egyszerű halandó. A tudós beszélgetőpartnerek rálici­tálnak. Körüljárják á témát minden oldaliról. Végül megnyugtatják a szunyóká­ló tévénézőt: legyen nyu­godt, még folytatják! Uborkaszezon van. A pi­henésre vágyó ember estén­ként a televíziótól várná olcsó szórakoztatását. A si­lány kínálat közepette nagy esemény a Dallas. Az üdü­lő, kultúrosa — már ahol még megtalálható e ritka tünemény — a reggelinél .bejelenti.: a mai programo­kat elhalasztot-ta. Hiszen különleges ez a péntek dél­előtt és este. A kis hazánk­ban oly híres amerikai filmsorozat nyolcvanadik részét nem lehet-kihagyni. Hétágra süt a nap. A Ba­laton vize melegen simo­gató. mint. még soha. Az üdülő apraja-nagyja a tár­salgóban, szorong. S mint egykoron — amikor még közös szórakozásnak számí­tott a tévénézés — együtt drukkolnak Cliffnek, és utálják Jockeyt. A Magyar Televízió meg­lehetősen rövid idő alatt szétveretett. Produceri iro­dák keletkeztek ígéretes műsorokat remélve. Külön­böző okok miatt ezek a műhelyek megtizedelődtek. Színvonalas forgatóköny­vek, tehetséges rendezők jobb időkre várnak. A ma­gyar írók kívülrekednek a kapukon. A Dallas diadalútját jár­ja. A Szabadság téren szor­gos kezek válogatják a ki­mustrált tekercseket. Olcsó húsnak híg a leve — tartja a közmondás. Csakhogy az az érdekes, hogy ezt a közönség mégis eszi. Falja. Miért? Mert tér­Léghőmérséklet A rádiós szerkesztők úgy tűnik, rugalmasságról sze­retnek tanúbizonyságot ad­ni. Észrevették, hogy nyár van, s ennek megfelelően válogatnak. Nem átallják az irodalmi alkotásokat sem műsorra tűzni. így történ­hetett, hogy .leporolták La­katos Menyhért kedves, kellemes vígjátékát, a Lég- hőmérsékletet. Nem átallot­ták főműsoridőben . közve­títeni az ezerkilencszázhat- ban játszódó történetet, A Magyarország és csatolt ré­szek léghőmérsékletét mérő iroda vezetője elküldi nya­ralni beosztottját, aki még sohasem vette ki a szabad­ságát. Napfény, viz, csábos asszonyok — a kisember felfedezi: nem csupán mun­kából áll a világ. A törté­net kellemes, a figurák ár­nyaltak. Ha valaki nagyon akarja, átteheti a cselek­ményt a századvégre is. A jó irodalmi szövegre alapo­zó feldolgozás igazi nyári szórakozást nyújtott. Lesz-e kisvasút? A szünidei diákok bizo­nyára örülnének, ha a bör­zsönyi kisvasút sorsa felett nem vitatkoznának, hanem már járna is. A minap a Petőfi Rádió Zene-szó című műsorában tárgyalták az illetékesek a témát. A viszonylag új mű­sor szerkesztői rövid idő alatt bebizonyították: ver­senyre kelhetnek a népszerű Napközbennel. Több muzsi­kával, könnyedebb stílussal nyúlnak az aktuális problé­mákhoz. Így juthattak el a sok há­nyattatást megért kisvasúi­hoz. Néhány esztendővel ez­előtt hasonlóképpen vitat­koztak a terület gazdái és a vasút fenntartói: vajon mi legyen a kisvasúttal. Mint­ha másodlagos kérdés len­ne, hogy a kirándulók igen­is. imádják. Bizony elkénzel- hetetlen a Börzsöny nélkü­le. Akkoriban hosszú huza­vona után — még bizonyá­ra emlékeznek olvasóink, hogy lapunk is rengeteget foglalkozott a témával — végre elindult. Most a rá­diósak mikrofonja előtt mintha a hajdani szavakat ismételgetnék. Kismaros polgármestere, s az illetékes tárca szakembere termé­szetesen egyetértenek ab­ban, hogy kell a kisvasút. A kérdés már csupán az: miből? Netán közadakozás­ból, vagy a tárca is hajlan­dó áldozatra? Mint a riportból is kide­rült: a kocka el van vetve. Az illetékeseknek „fájna a szíve”, ha a Börzsöny e színfoltja végleg eltűnne. A polémiából csupán az nem. derült ki: mikortól indul­nak el a szerelvények. Re­mélhetjük-e, hogy netán ebben az esztendőben? Vagy most még csupán be­szélgetünk róla? Erdősi Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents