Pest Megyei Hírlap, 1992. július (36. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-24 / 174. szám
« « ünnep az a nap Á lefüggönyzött szobából ébredező gyerek neszezését hallani. Forgolódik, a puha melegben helyét keresi. Anyja halkabbra fogja a szót. szinte duruzsolja mondandóját. de közben rebbenő szemmel a benti homályt lesi: hál’ isten, a tizenegy éves Noémi jól van, most nincs baj. most csak alszik, nem beteg. És itt van a tizennégy éves Rozi, néhányszor elájult, de aztán semmi. Ellenben a tizenkét éves Barbara — igen, ő a tragédia. Kocsis Lászlómé képet mutat: róla. a középsőről. Akkor még a Nyírségben laktak, gondtalanul. Ez az egész kálvária ott. s a gyerek nyolc hónapos korában kezdődött; görcsökkel és eszméletvesztéssel. Aztán az egyik vizsgálatnál, mi történt és mi nem — agyvizet vettek a csecsemőtől — sohasem tudták meg, az orvos azzal állt elő: a gyerek megvakult és megsüketült, mozgásképtelen. írja alá a papírt, hogy elfekvőbe viszik. Az asszony körül fordult egyet a világ, nem tudott beszélni, de azt érezte: soha. Néhány nap múlva saját felelősségére kivitte, szinte kilopta a kórházból Barbarát. A szép arcú. fekete hajú nagylány, Rozi, közelebb húzódik anyjához, ő is emlékezik. Arra. amikor már kezdtek cseperedni, s a sok kezelés és hercehurca után rá kellett jönniük, a javulás ellenére is — látása, hallása rendbe jött a gyereknek — fogyatékos a hugi. Nemcsak szellemileg. Képtelen lábra állni. Ha helyet változtat, a földön csúszik ... ★ Kifejezetten orvosi javaslatra változtatott lakhelyet a család, s véletlenül kerültek Taksonyba. Először egy vizes pincehelyiségben laktak, majd még néhány albérlet után megkapták a mai bérlakást. A szűkös két szobába alig jut fény, a folyosó is a közös udvarra nyílik. Fürdőszoba nincs, a konyha egy parányi fülke csupán. Mindenütt gyógyszeres üvegcsék, erre már a család valamennyi tagjának szüksége van. — Kikészültünk — simítja hátra szőke haját a harminchat éves asszony —, tavaly több hónapig a Hárshegyen voltam. Barbarát elhelyeztük a budatétényi gyermekotthonban. ahonnan havonta hozzuk haza. Többször is kijöhetne, de nem bírjuk anyagilag. Csak taxival közlekedhetünk, a gyerek lábra sem tud állni, ölben pedig nem tudunk vele ötször átszállni. Én most munkanélküli-segélyen vagyok, a férjem dolgozik ugyan kőműves mellett, de gerincsérve volt, operálták. Rettegünk. Ha kidőlünk a sorból, mi lesz a gyerekekkel ? Barbaráról többször lemondtak, de mi nem. Ha rajtam múlna, mindig itt volna. De az orvosok állítják, jobb kezekben van az otthonban. Az asszony szavai színtelenül sorjáznak, a gyerek képeit forgatja. Ö a legkedvesebbik. Isten őrizzen, hogy valaki őt bántsa, vagy gúnyolja. Ünnep az a nap. amikor ő itthon van. Most két hétre érkezik. És ha igaz, ebben az évben — a Mozgáskorlátozottak Pest Megyei Egyesülete segítségével — megkapják a lakás felújításához szükséges százezer forintot. Lesz fürdőszoba, kapaszkodók, csúszásmentes csempe. Barbarának itthon is könnyebb élete lesz. Tothkáné Sas Julianna intézte, aki tagja az egyesületnek, s maga is mozgáskorlátozott. Laczitó Pál pedig, aki építési főelőadó Dunaharaszti .önkormányzatánál, ingyen elkészítette az átalakítás terveit. ★ Laczikó Pál levelet írt Barbarának. így: „Nem volt alkalmunk veled találkozni, de átérezzük helyzetedet. Engedd meg, hogy családommal együtt megköszönjem neked, hogy szüléidén keresztül megbíztál e munkával. Tiszteljük szüleid erőfeszítéseit és a te élni akarásodat.” Találkozásunkkor a férfi meglepve kérdez vissza: miért, másként is lehetett volna? A beteg embert nem sajnálni, hanem tisztelni kell. És segíteni abban a hallatlan akarásában, ahogy ragaszkodik az élethez. Olyan egyszerű ez — és olyan jó. Vasvári Éva BÖRONDI LAJOS: Metszet mert úgy lehet csak hogy nem lehet ömlik ránk fehéren a Nap megérintelek elküldöm testeden felfedező útra ujjaimat ragyoghat feneked gömbje fölöttem titok maradsz örökre szomjúság beteljesületlen álom fekszünk egymás mellett mint két csoda két vágyakozás „Észak-fok, titok, idegenség”, •gy nyárvégi délutánban VÍZRE SZÁLLÓK Kérdezte a főszerkesztő, mikor mártom tentába pennámat, s kanyarítok egy hangulatos nyári — nyária- san hangulatos? — riportfélét, mert ha a közélet berkeiben a megállapodott társadalmakban szokásos uborkaszezon nincs is, mégis... — Nincs otthon se tenta, se penna. — írógéped van-e? —- Van. — Működőképes? — Régebbi darab, de működőképes. — No. A no sokértelmű. Kerekíted lezárása csenevész párbeszédünknek? Megállapodásunk pecsétje? Mely megállapodás persze nem egyenlő felek szerződése, hiszen részemről legfeljebb tudomásulvételről, belenyugvásról beszélhetünk, de azért nem nélkülözi a kölcsönösség halovány árnyalatát. Parancsnak a no semmiképpen sem mondható. Péntek volt. A legjobb időben fogant az ösztökélés. Másnap szombat, s minden szemtanú szerint a hétvégén a legerősebb a fölhozatal a témapiacon. Korán reggel ott ténfereg- tem a standok között, hogy olyan témát csípjek el, amely már kellően pozsog, de még nem poszog, úgymond benne van a levegőben, de még foltokban rajta az újdonság hamva, valamivel súlyosabb a tinilányok nyári réklijénél, de mégsem vattacukor. Az asztalok roskadoztak. Olyikról földig lógott a témák szára, csöpögött róluk a hajnalban rálocsolt víz, de még ezeken is látszott, fonnyadtak, aszotlak, szárazon kemények, Föltettem a szemüvegemet, így még jobban látszottak a vénesedés jelei. Nem csupán hervadták, különböző színű és alakú foltok is kiütköztek mind a szárakon, mind a fejeken, gumókon, vastagabb részeken. Az erősödő napsütésben azt is észrevettem, hogy a halmok belsejébe dugott példányokon megjelentek a fekélyesedés letö- röihetetlen nyomai. Kétségtelen viszont, hogy valamennyi darab közéletinek volt minősíthető. Üres szatyorral tértem haza. Most itt ülök a hegyen, a kertben, a nagy diófa alatt, s azon gondolkodom, miként fogom megmagyarázni .., miként fogom szólítani rég nem látott anyám ... s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, s mikor a kis szobába toppanék, s röpült felém anyám, én esüggtem ajkán szótlanul, miként gyümölcs a fán . .. Petőfi rendszerint itt üldögél mellettem, a diófa alatt. Sosem szól. Üldögél, hallgat, pipázgat és pök. A tudós irodalomtörténészek erről még nem értekeztek, de hót ez olyan, mint hogy a beton cementből és kavicsból leszen. A pipás ember pökős ember. Nagyapám is pipás ember volt, s olyan régen született, hogy az ő nagyapja körülbelül akkor jött a világra, amikor Petőfi. Nagyapám a nagyapjától tanult meg pipázni és pökni. Petőfi tudja, hogy nem bírom a füstöt, ezért folyton tologatja a székét, hogy a hegyen állandóan fújó szél elfelé hajtsa az égésterméket. Székeink egy négyzet alakú betonozott részen állnak. A betonlapon meggyes cseresznyemagok hevernek, s a magoknál valamivel nagyobb átmérőjű foltok láthatók. Lilásak, kékesek, pirosasak. A diófa a rigóknak, seregélyeknek, valamint más röpködő állatoknak az ebédezőtoelye. Idehordják a közeli fákról a meggyet, cseresznyét, zöld mandulát, más ínyencségeket, s itt lakmároznak. A seregélyek nagyobb szabású gyűléseiket is itt tartják. Ez a környék legterebélye- sebb diófája. Kisebbek szerteszét találhatók. Ott zajlanak a szekcióülések. Azon gondolkozom, miként fogom megmagyarázni a főszerkesztőnek, miért nem írok nyárias hangulatú, mégis közéleti töltetű riportot. Figyelmemet azonban elvonja egy seregély úr, aki hangos rikol- tozással szólít föl, menjek a fenébe. Ebédezni szeretne. A rigók se szeretik, ha a fa alatt üldögélek, de nem szólnak. A seregélyek teljesen kikelnek magukból. Ri boltoznak, csapkodnak a szárnyukkal, átrepülnek a szemben lévő cseresznyefára, s mérgesen rám néznek. — Már megint itt vagy, te Schmidt-sapkás? Nem veszed észre, hogy ez a mi helyünk! Tűnés! A Schmidt-sapkút különösen utálják. A múltkor úgy jöttem be, hogy nem vették észre. Halk csevegést hallottam, megálltam, csendben füleltem. Egy idősebb hang mondta egy íöltehetőleg ifjú seregélynek. — A Sehmidl-sapkás a legrosszabb. Állandóan itt eszi a fene az ebédezőhelyünk alatt. Ha meg néha föláll, akkor leskelődik. Folyton a fákat fürkészi. Följebb tolja a sapkáját, s bámul az ebédezőhelyünk- re. Ide legalább nem merészkedik föl. A cseresznye- és meggyfára föl is mászik. Amint megérik a cseresznyénk, már tolakszik is fölfelé. S van egy gamója, azzal húzza magához az ágakat, úgy szedi le a legszebbeket. — Miért jön egyáltalán ide? — kérdezte a vékonyabb hang. — Ez a mi kertünk, nem? — Persze hogy a mienk. De hat látod, mekkora. Hát még repülni se tud, akkora, csak illeg-billeg a két hosszú lábával. Olyan esetlenül, hogy rengeteg testvérünknek a halálát okozza, Hangyák, bogarak holttestei maradnak ott, ahol elhalad azokkal az otromba lábaival. A múltkor még egy szöcskét is eltaposott, pedig azok igen fürgék. — Mi még szerencsések vagyunk, tudunk repülni. De három vagy négy éve még egy seregély is elpusztult miatta. Tudod, mit csinált? Kezdett érni a szőlőnk, s a fiatal — éppen akkora volt, mint te most — különösen örült, az lett volna az első szürete, örültünk, készülődtünk, s mint ilyenkor lenni szokott, kicsit idegesek voltunk, feszültség volt bennünk. Egyszer csak jött a Schmidt-sapkás, meg a másik, aki szelídebb lehet, ritkábban ül a diófa alatt, inkább a verebek lakása alatt szokott piszmogni, egészen bent, aztán néha előbújik, s kiált: lehet enni. — Veréb néniék elköltöztek onnan — mondta a fiatal seregély. — Csak arrébb. Mert éppen alattuk billegett ki-be a szelídebb. Ott már nem lehetett nyugodtan élni. — Na, három vagy négy éve, amikor még nem éltél, közeledett a szüret, de a Schmidt-sapkás is, egj ütt a másikkal. Óriási zöld hálót terítettek a szőlőnkre. Egyszerűen nem tudtuk leszedni a termést. Szegény unokatestvéred valahogy bemászott a háló alá, s nem tudott többé kikecmeregni. Ott vergődött két napig, mi meg tehetetlenül néztük pusztulását. — Én majd vigyázni fogok — dicsekedett a fiatal. — Most már nem hálóznak. Tavaly is próbálkoztak, a szelídebb unszolta a sapkásat, oda is vonszolták a gombolyagot, de nem tudták szétszedni. A Schmidt-sapkás rikácsolt: a rohadt életbe, a rohadt szőlő, a rohadt háló — ennyit értettem belőle. Sőt minket is ezzel a szóval illetett: zahálják meg a rohadt szőlőt ezek a rohadt seregélyek, de nem fogok tökölni ezzel a rohadt hálóval ... Mindent rohadt volt, pedig a szőlő még csak kezdett érni. Úgyhogy béke volt. Szüretelhettünk nyugodtan. Termés is volt bőven. Igaz, vittek belőle, de nekünk is maradt elég. — Te apa — kérdezte a fiatal — más kertekben is van ilyen Schmidt-sapkás, és honnan keveredtek ezek ide? ~ Schmidt-sapkás csak T ársbérlet a kegyen ez az egy van, de minden kertbe betolakodtak. Azt kell mondjam, mi viszonylag jó helyzetben vagyunk. . Másutt előfordult, hogy a verébcsaládnak földúlták a lakását, a még kopasz fiókákat meggyilkolták, puskával lőttek le rigót, a seregélyeket folyton riogatják. A mi kertünkben ilyen még nem történt. Néhányszor el kellett halasztani a drága pénzen előkészített országos gyűlésünket, s már mondtam, veréb néniék arrébb hurcolkodtak. Alkalmazkodni kell hozzájuk, mást nem tehetünk. — Hogy honnan jöttek, senki sem tudja. Az biztos, hogy ellopták az egész hegyet. Nagyon öreg seregélyektől tudom, volt idő, amikor nem voltak. — És lesz olyan, amikor nem lesznek, élhetünk nyugodtan? — Én ebben bízom, de abban nem. hogy mi megérjük. Még te sem, pedig fiatal vagy. Ekkor vehettek észre. Az öreg kiadta a parancsot; gyerünk, itt a Schmidt- sapkás. — De apa — szólt a fiatal —, ezen nincs is sapka. — Még nincs, de most bebújik a verebek lakása alá, s mire kijön, már rajta lesz. — Lehet enni — hallottam a konyhaajtóból. — Kész vagy, merhetem a levest? — Dehogy is vagyok kész, halvány sejtelmem sincs, mit válaszoljak a fő- szerkesztőnek. De azért megyek, együnk. Kör Pál
