Pest Megyei Hírlap, 1992. július (36. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-17 / 168. szám
TORNAI JÓZSEF: KILÉPSZEMEMBŐL FÖLRAGYOGVA A rokon-vért kiben szerettem, csak most ismerlek föl: az idegenben. Kinek a szája hosszú emlék, még mindig faggatom szerelmét. Mert rögtön ott szálltunk: lemondva, híváson túli káprázatokba. Egybe-súrlódott a testünk végül, mégse választhattalak: csak ellenségül. Két egyből ha megszületik a kettő, torkunkban lángol a száraz erdő. A démon bennünk nem azért szökött föl, hogy kiverhessük az őrült tükörből. Mert látom már, kiben a Másik szétszakadhat a sors-tagadásig. S kinek most árnya dűl agyamra, kilép szememből fölragyogva. Tokaji írótábor '92 Szellemi autonómia 0 SZÓ - KÉP 0 SZÓ - KÉP (0) SZÓ - KÉP ü — De miért éppen kékkel? — érdeklődött Mira, miközben a férje tevékenységét figyelte. — Divatszín, Tartós — magyarázta Bank. Éppen a fülét és a nyalkát festegeüe odaadó gonddal. — Már csak a kezem és a karom van hátra. Valiig. A testem többi része nem érdekes. Nem sorozóbizottság elé kerülök: nem kell meztelenre vetkőznöm. — Tiszta kék lesz az inged nyaka — figyelmeztette Mira aggódva. — Kék inget veszek magamra — nyugtatta meg Bank. Kedvtelve nézegette magát a tükörben: új bőrszíne óhazabeli nagyanyja zo- máncos. kék lábasainak a színére emlékeztette. — Meglátod, ezúttal befutok. Lesz állásom —- mondta derűsen. — Éppen ideje lenne — vélte Mira reménykedve. — Éppen ideje. Két hónapja lótok-futok, kosiatok munka után. Nem csoda, ha teljesen belekékültem. Kész. Jó ez a festék. Szépen beszívódik. A fülem mögött nem nedves? Mira megvizsgálta. Az ujja hegyével is megtapogatta. — Nem. Fura vagy ezzel a kék ábrázattal. És mi lesz, ha majd borotválkoznod kell? Nem viszi el a színt? — Semmi vész. Szakállt növesztek. Ügy' még pikán- sább lesz. De Mirát ez sem nyugtatta meg tökéletesen. — Biztos vagy benne, hogy beválik? — Miért ne válna be? — Azt mondtad, a legtöbb helyen már a bejáratnál táblák vannak ... Hogy izéket meg színes bőrűeket nem vesznek fel... — Tévedés. A legtöbb táblán az áll, hagy zsidókat, balkáni emigránsokat és négereket nem vesznek fel. Fekete bőrűeket. Én — kék vérű, bocsánat: kék bőrszínű vagyak. Ez ellen nincsenek táblák. Szia. A gyár bejárata előtt —' Egyesült Mezőgazdasági Gépgyár, lényegében titkos fegyvergyár volt, de ez Bankot nem érdekelte különösebben — mindenesetre gondosan végigböngészte a figyelmeztető táblákat: „Idült betegségben szenvedőket, rokkantakat... ’* Aha, itt van: „Izraeli és palesztin származásúakal..., néger népcsoportokhoz tartozókat” — finom körülírás — „balkáni”, zárójelben: „török, görög, albán, román, délszláv, magyar stb.” Na lám, morogta Bank, nem is tudtam, hogy Magyarország is a Balkánon van ... A lista végére ért: színes bőrűeket nem említett a felsorolás. A negyvenkilencedik helyre került a sorban: megszámolta az előtte állókat. Semmi vész: a selejtezés gyorsan haladt. Az emberek behajoltak a kis ablakon — az ablak mögött ülő ürgét nem lehetett látni — két-három kérdésre válaszoltak, és kész. Tovább. Mire a sor hat főre fogyatkozott, a Bank előtt állókból összesen kettő előtt tárult fel a felvételi iroda folyosójára nyíló ajtó. Bank kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét. (Az is kék volt, de világosabb árnyalatú; illett az ingéhez és bőrszínéhez, amely mellesleg addig még a kutyának sem tűnt fel. Áz embereket a maguk gondja-baja foglalkoztatta.) — Neve? — Bank F. B. Bank. Uram. — Elolvasta a figyelmeztető táblákat? — Gondosan, uram. — Nem tartozik egyik nem kívánatos kategóriába sem? — Hogyan merészelnék? — Mit mond? — Nem, uram. — Mikor vándorolt be az országba? — Még az apám vándorolt be — válaszolta Bank, előre megfontolt szándékkal megtagadva hosszú évtizedekkel előbb megtelepedett őseit. — Honnan vándoroltak be? — Tulu^fu-kala szigetéről, uram. — Honnan? — Tulu-fu-kala. — Tulu-fu-micsoda? Az hol van? — India és Japán között. Független fejedelemség — hazudta Bank folyékonyan. — Száz százalékban tulu-fu-kalák lakják, ősi indo-kaukázusi nép — folytatta szemrebbenés nélkül, s kedélyesen a kis ablak peremére tenyereit. Az ablak mögött ülő úriember csak ekkor vált láthatóvá. Szemüveges, görnyedt hátú kis manó volt: dermedten bámulta Bank kezét. — Mitől Ilyen kék a keze? Kékfestő? Nekünk nincsen szükségünk kékfestőkre — mondta elutasítóan. — A következő?!! De Bank nem hagyta magát. A fejét is bedugta a kis ablakon. — Nem vagyok kékfestő, uram. A kék a tulu-fu-kalák természetes bőrszíne. Ezért nem telepedhetnek meg szigetünkön japánok, kínaiak. Sárga bőrűek. — Tessék? — A kék és a sárga keveredése zöldet eredményez. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, uram. A szemüveges kis gnőm ellátottá a száját. De volt még egy dobása. — Vallása? — Jehova tanúi — vágta rá Bank gondolkodás nélkül. — Kicsodának a kicsodái? — Jehova. Jahve. És tanú. Ügy mint bírósági tanú. Esketési tanú. Hamis tanú. Államvallás Tulu-fu- kalában. — Szeretett volna többet is elárulni választott fel ékezetéről, de sajnos, elfelejtette tanulmányozni a kérdést. _ A kis gnóm izzadni kezdett. Prielle Kornélia Kolozsvárott szerepelt Pailleron Ahol unatkoznak című darabjában. Amikor elmondta Revil hercegnő szerepében, hogy „első szeretőm egy huszártiszt volt”, egy öreg úr büszkén felszólt a színpadra a földszint első sorából: — Az én voltam! Prielle Kornélia a nézőtéren támadt pisszegést elnyomva, pillanatnyi szünet után ismét megszólalt Revil hercegnőként: „De olyan buta volt, mint a kardja!” Viharos derültség fogadta a rögtönzést, s a szöveg azóta bekerült a darab szövegkönyvébe is. o Nyárai Antal, a régi Népszínház művésze nem tudott bánni a pénzzel. Egyetlen garas sem volt a zsebében, ám ez őt nem feszélyezte, a szolgáltatásért járó fizetséget nyárspolgári hóbortnak tartotta. Egyszer — Munkavállalási engedélye van? — Természetesem, uram. Parancsoljon ... Uram. — Hol dolgozott utoljára? Bank a felsőtestét is bepréselte a kis ablakon, ő is érezte, hogy izzadni kezd, de erősen remélte, hogy nem kéket. — A — kormányzatnak dolgoztam, uram. Az önök kormányzatának. Sajnos, bővebbet nem árulhatok el. A kis gnóm felemelkedett ültében. — Elhárítás? Politika!? Gazdasági? — kérdezte suttogva. — Erről nem nyilatkoz- hatom, uram. De ha óhajtja, a külügy felvilágosítással szolgálhat. Természetesen csakis egy erre a célra külön kiszemelt bizalmi emberüknek, uram ... A gnóm szemüvege megvillant Megragadta Bank kék kezét. — Volna kedve nekünk dolgozni? — kérdezte mohón. — A leghöbb vágyam — mondta Bank hanyagul. Kezdte biztonságban érezni magát, s ezért ismét megkésve fűzte hozzá: — Uram. A kis gnóm ezúttal a nyakkendőjét ragadta meg. — Még ma beállhat — mondta rekedten az izgalomtól. — De — folytatta bizonytalanul —, előbb talán helyes lenne, ha álcázná ezt a... ezt a kétségtelenül nagyon nemes és mutatós, de egy kissé feltűnő kulu-izé bőrszínét... Tudja, úgy biztosabban mozoghatna a — nos, tudja már. Hajlandó lenne rá? Álcázni a fulu-kulu — érti, mire gondolok?... — Minden bizonnyal, uram. Mindent a szolgálat érdekében. Uram. Milyen bőrszínt parancsol, uram? A kis gnóm elgondolkozott. — Hát — talán az enyémhez, hasonlót — javasolta félénken. Bank szemügyre vette. Nem volt valami jó bőrszín. Fakó, pattanásos. Egye fene. Az a fontos, hogy volt már állása. Mira örülni fog. egy vidéki tisztelője pesti törzskávéházában kereste Nyarait. — Jár ide Nyárai művész úr? — De mennyire — felelte a kotnyeles borfiú —, nálunk ő a favorit. — Favorit? — Igen, mindig bejön — csak nem fizet, O A múlt század végén a színházak — főleg a vidékiek — gyakran tűzték műsorukra a Jáfet tizenkét felesége című vígjátékot. A vidéken járó társulatokban mindig akadtak olyanok, akik megszöktek a színháztól, mert nem bírták a nyomort. az éhezést. így aztán megtörtént, hogy a legközelebbi állomás színlapja a darabot már így hirdette: Jáfet hat felesége. Aztán újabb szökések után Jáfet három felesége lett belőle, majd végül Özvegy Jáfet szerepelt a színlapon. Augusztus 21. és 23. között rendezik meg az irodalmárok, szerkesztők, és irodalombarátok idei, tokaji írótáborát. amelyre a kuratórium július végéig fogad el jelentkezéseket. A Tokaji írótábor Alapítvány — a gondozó házigazda — hívja, várja az írótársakat, érdeklődőket a megújult táborba, amely két Az öreg talált egy zöld üveget. Sztárnarancsosat. Nem volt üres, de már szénsavas narancslé sem volt benne, hanem valamilyen vajszínű anyag. Kívülről zöldes-vajszínű. Nehéz volt. Letekerte az aranyozott alumíniumkupakot, közben érezhette, hogy mennyire nem precíziós a kapcsolat menet és menet között. De ez nem zavarta. Beleszagolt. A halvány illatfoltokat nem tudla azonosítani. Forgatta, nézegette, tenyerével ütögette az aljat, melynek következtében az ívelt mélyedéstől hangos huppogás hallatszott. Az ismeretlen masz- szaszerű anyag azonban továbbra is megtartotta az üveg formáját. Egy élettelen, száraz gallyal sikerült megpiszkálnia, mely nagyon keménynek bizonyult; a csontszáraz ág eltörött, belül tompán reccsent, s mivel kissé poros is volt, füstölt, füstölt az üveg, mintha szellem szállna föl belőle. Valamikor folyékony lehetett a massza, hiszen tökéletesen kitölti az üvegűrt. Az eleven husánggal sem jutott többre, mert az, akár valamilyen szelíd alázat, meghajlott. Forró vízzel teli edénybe állította, a gőz szintén szellemmód párolgóit az üveg körül. Később talált egy rozsdás és görbe vaspálcát is, melyet egyenesre lxajlítgatott a kezében. Tenyerét sárgás vonalak hasogatták össze. Néhány centiméterre sikerült az anyagba nyomnia a vasat. Szurkába a masz- szát, mintha nehéz és kemény köddel vívna elkeseredett küzdelmet. A pálcára ráragadt' az anyagból. Faggyú. Kétségkívül faggyú, állapította meg az öreg. Módszeresen haladt egyre lejjebb az üvegben: a vaspálcát közvetlenül az üveg éve. az irodalom önkormányzata szellemében, az egyetemes magyar irodalom fórumaként működik. Az idei téma annak vizsgálata, hogy az elmúlt negyedszázadban az írói autonómia milyen kísérletei és változatai alakultak, alakulhattak ki Kelet-Közép- Európa politikai-irodalom- politikai realitáűai közölt. falához nyomta, így haladt körbe-körbe. Rövid idő múlva az anyag elvált az oldalától, és úgy forgott, ahogy a vaspálca vezényelt. Majd Ismét döfködni kezdte, próbálta elaprózni a tömeget, hogy a fellazított faggyúrögök kihulljanak, ha fejjel lefelé fordítja, mint perselyt, amikor érmét akar kirázni belőle. Szépen haladt, de a művelet így is három órán át tartott. Ahogy végzett, a vaspálcával együtt kidobta a zsíros és idegen anyagot, akár összevarrt seb a cérnát. Nincs tovább szüksége rájuk. Másnap reggel elsétált a közeli boltba. Megállt a zöldségespult előtt, ahol egyébként az, üres üvegeket is vissza szokták váltani. Ahogy az eladóra várakozott, egy teli kosár meglökte a könyökét. Elejtette a literes sztárnarancsosat Volt még nála egy sörösüveg is, de az a kezében maradt. Szerencsére. Szerencsére a sztárnarancsos nem tört el, csak a szája csorbult le, de ezt nem vette észre, így adta be. Az eladónő a férfira nézett. Aztán az üvegre, majd ismét a férfira Egy pillanatra úgy tűnt, nem tudja, hogy mit csináljon. Az öregben már készülődött, kavargóit valami pokoli indulat, de hallgatott tovább. Ügy érezte, a göngyöleg betétdíjának a kiszámítása indokolatlanul sokáig tart. Megnyugodott, amikor látta, hogy a kislány beírja az összeget egy könyvbe, melynek lapjai közé számokkal és aláírásokkal gyötört indigót tettek. Szervát hisz Jenő: Fésülködők RÁCZ OLIVÉRBank, a kékfestő Homorú tükör T dalia szekerén PAPP ANDRÁS: A dolog
