Pest Megyei Hírlap, 1992. július (36. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-10 / 162. szám
SZÓ - KÉP o SZÓ - KÉP 0 SZÓ - KÉP Csak egy magyar irodalom van A romániai rendszerváltás után Erdély egyetlen szépirodalmi folyóirata, az Utunk nemcsak tartalmában változott, de nevet is váltott: 1990 januárjától Helikonként jelenik meg. Szilágyi István íróval, főszerkesztővel, a Soros-alapítvány idei Ady-díjasával arról beszélgettünk, hogyan élték át a rendszerváltást. — A rendszerváltási kísérlet után — nevezzük így a fordulatot — szinte minden reményünk szertefoszlott. Ma már pirulunk is, — Elhatároztuk, hogy olyan exkluzív irodalmi lapot szerkesztünk, amilyen még nincs. (Közben létrejött több mint száz új magyar lap, de legtöbbjük gyorsan meg is halt, vagy a íelismerhetetlenségig átalakította arculatát.) Igyekeztünk nagy gondot fordítani arra, hogy az etnikum ösz- szetartását, a helyben maradást valamilyen formában megerősítő írások folyamatosan jelen legyenek, például az erdélyi kultúrtörténeti vonatkozású taPLUGOR SÁNDOR ILLUSZTRÁCIÓJA miben hittünk, reménykedtünk egykor. Mióta megszűnt a klasszikus cenzori világ, lényegében bármit kinyomtathatunk, viszont tucatnyi újfajta akadállyal kell szembenéznünk, a szerkesztőség ablakán esetleg berepülő, adott esetben cenzúraként működő benzinpalacktól az ízlésterrorig vagy a pénzhiányig. Ha ez a szabadság ára, akkor ez rettenetes ár. Mindezek ellenére bízunk abban, hogy képesek leszünk szenzációs irodalmi lapot csinálni. — Gondolom, konkrét elképzelésekkel láttak munkához. nulmányok, esszék, amelyek tágíthatják az összma- gyar kultúrtörténeti hagyományt. Kimondtuk azt is, hogy csak egyetlen magyar irodalom van, akkor is, ha azt Torontóban, Sepsiszent- györgyön, Kecskeméten vagy Ungváron írják. E hitünk tükröződik szerkesztői gyakorlatunkban is. — Mindehhez rendelkezésükre áll megjelelő szerzői gárda? — Amikor számba vettük magunkat, kiderült, hogy kollégáink közül — fiatalok is — sokan meghaltak, má sok elmentek, a maradó egy részének pedig botcs CZEGO ZOLTÁN: A költő születése Már tudta, hogy porhói vagyunk. Azt is, ki vesztes ebben a földi tülekedésben. Már álmodott késsel, kenyérrel, lánnyal éhen. És sejtett valami mértéket a tiszta kevésben. Tudta, hogy sorssá szublimált bűnösök ál igékkel lökdösik kövek közt az embert, tudta, hogy nem nő fű többé a leányvér nyomán. A szégyent is megérte már egyszer: kiáltani nem mert a kikötött parasztért. Csak a rettenet dobbant belé nyomóra alföldi tanyákról. Már tudta, hogy porrá leszünk. — De addig, addig legyünk magunk! és én Petőfi Sándor! Aj, dehogy is tudta még akkor, Kiskunfélegyházán, hogy majd nevére esküszik s arra várat épít egy egész nép! Csak állt itt, ahol szobra sarjadt, és kiáltott: — Magyar vagyok! a hétszentségit! nálta módon, de politizálnia kellett. Azzal sem számoltunk kellőképpen, hogy közben az irodalom egyfajta funkcióváltáson esik át. Az olvasó például tegnap még a folyóirat sorai között várta, kereste azt az üzenetet, amit az úgynevezett népszerű kincstári szerzők köteteiben nem kaphatott meg. Ezért a szépirodalmi folyóiratoknak egész Kelet- Európában speciális szerepük van, de azóta e funkciójuk megszűnt. Ugyancsak általános jelenség, hogy az irodalom a század eleje óta a hatalomhoz való viszonyában élt, létezett. Kiszolgálta vagy ellentmondott neki, de valamiképp e két lehetőség közötti skálán, százféleképpen árnyá- lódva élte életét. Furcsa mód, akit megnyert a hatalom, azzal már nem törődött, mindig a renitensek, az ellenzék kegyeiért küzdött. Mára ez is megszűnt. Mit érdekli a hatalmat az irodalom ellenzéki hangja? Mindennek ellenére az irodalom egyféle légszomjjal küzd. Talán, mert érzi. ez időtől nincs mentsége, vagyis nem valamihez képest irodalom. Nem ahhoz képest irodalom, hogy azt akarják, ne legyen, és nem ahhoz képest írásmű, hogy elkészültét sürgeti írója. — A gazdasági nehézségeket is számba véve, milyen jövőt jósol a szépirodalmi lapoknak? — Ha a nyugati modellre figyelünk, láthatjuk, hogy ez a laptípus a jelentős irodalommal rendelkező országokban is hiányzik. Hasonló lapok — jelentős propagandafunkcióval — élnek ugyan nagy könyvkiadók háza táján, árnyékában, illetve nagy magazinok heti mellékleteiként. Ebből a nézőpontból úgy tűnik, a mi kelet-európai laptípusunk menthetetlenül elsorvad, eltűnik. Talán most új funkciót kap, mégpedig a könyvkiadás teljes ősz- ' szeomlása miatt. A rövid,' folyóiratra szabott formák- ' nak kedvez a világ, az ol- 1 vasók, ideje, igénye, ezért ! az írók gondolataikat publicisztikákba öntik, a mai élet ügyeihez szabva. Valószínű, ez is csak átmeneti [ állapot, de mankóként ta- 1 ián átmentik újabb struk- ! túrákba, a jövő lapszerke- 1 zeleibe az irodalmat. Károlyi Júlia ‘ VARGA DOMOKOS: / Ének az Akii Akii Miklós császári és királyi mulattató históriáját még Mikszáth Kálmán írta meg a század elején, s benne azt is, hogy ez a híres tréfacsináló hogyan tett szert szép feleségre, magyar nemességre, valamint az ugocsai Akii falu birtokára. Ö ugyanis, bár hat nyelven beszélt, és azonfelül is sok mindenhez értett, a versírástól a csillagjóslásig, egyszerű tímármester fiaként jött valamikor a világra Halmiban, nem messze Akiitől, családja névadó helyétől. Halmi ma Romániához tartozik. Akiit pedig — egész Kárpátaljával — előbb a csehek kebelezték be, aztán a szovjetek. Akármilyen kicsi volt Ugocsa, a legkisebb magyar megye, több országnak is jutott belőle, mikor eljött a nagy osztozkodások ideje. Jutott a földjéből, s jutott a népéből, amely jórészt most is magyar. A vidék egykori büszke magyar urainak persze már nyomuk sern igen van errefelé, hacsak itt-ott a temetőkben nem. Elszármaztak innen ama Ráthonyiak is, akik közül István .urat, az egykori viceispánt Mikszáth is szerepelteti regényében, méghozzá nagy gavallérként. Mikor Ferenc császár és király őfelsége a birtokaihoz tartozó falut, Akiit kéri tőle, hogy Akii Miklósnak adományozhassa, ő csak annyit mond rá nemes egyszerűséggel: — E perctől fogva a fölségedé. — No. de milyen áron? — firtatja Ferenc, aki hatalmas uralmáé létére a fukarságáról híres. Rálhonyi ránt egyet a mentéje ezüstös láncán: Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a bal kezében tart. A császárné szabadkozna, de férjeura nem restelli a potyát. Mohón, türelmetlenül szól rá. — Add oda, Ludovika. — Mármint a rózsát. Mikszáth hozzáteszi: „És még a szemöldjeivel is intett neki.” Nagy jelenet ez, tele maró gúnnyal. S nemcsak a császár ^fűződik vele tollhegyre. hanem Rálhonyi is a maga gavallériájával. Mit neki egy falu? Mit neki egy falu népe? Kérik tőle? Odaveti. De hát Trianonban hány falu népét kérdezték meg, akar-e urat váltani ? A közemberek feje felett döntődott el minden. Ök meg csak éltek, ahogy tudtak — vagy legalábbis tengődlek — egy-egy ilyen kéretlen-akaratlan nagy sorsforduló után. Az ak- liak is. Az Akii-hegyiek is, fenn, a falu felett. A trianoni határ megvonása után tiszta időben átláttak a hegyről a maradék Magyarországra. Meg-meg- álltak kapálás közben vagy más munkájuk közben a tőkék, a gyümölcsfák között, s meresztették a szemüket odatúlra. De ennek is már hetven éve. Azóta, ha kilométerben nem is, de a valóságban még sokkal messzebb kerültek a hajdani hazától. Mindkét is úgy fogadnak, mikor beállítunk az Akli-hegvi egyik öreg házba, s megmondjuk, hogy odaátról valók vagyunk, mintha valahonnan nagyon távolról vetődtünk volna ide. Egy idős házaspár tessékel befelé. A férfi ágyban fekvő, ő maga nem is tudja, de nekünk megsúgja az asszony, hogy nem sok van neki hátra. Hónapjai talán, s elemészti a rák. Keveset is beszél, inkább csak elvétve toldja meg a maga fakó hangján felesége ÁCS JENŐ: Hétfői-Golgota Aki vagy, nem magadtól lettél, micsoda hitek fogtak össze érted, folyók zendültek felfénylő magasba, s árvalányhaj dédelgette térded. A test, mit órjás lélek itt cipel, úgy olvad át fába és lugasba, s örömet lüktet mindaz, ami félj, s kezed ragyoghat, mint erőid bokra. És szív és lélek, ó, íme, az ember! üres tenyér, hétföi-Golgota; s egyetemes folyóink az égen: nézd, változik, emberi az isten homloka. HOMORÚ TÜKÖR Anekdoták Deák Ferencről A Bach-rendszerben egy előkelő német megkérdezte Deákot: — Lehetetlennek tartja ön Magyarország elnéme- tesedését? — Lehetetlenség éppen nincs benne. — Akkor miért nem adják meg magukat? — Uram, ha az orvos azt mondaná önnek, elölhet még egy darabig, de meghalhat ma is, mit tenne ön? — Élnék, ameddig lehet. — No hát, mi is megpróbálunk, mint magyarok élni mindaddig, amíg lehet. ★ Deák Ferenc nem szerette Eötvös József A falu jegyzője című regényének célzatát, a megyei visszaélések túlzott bírálatát. Egyik ismerősének így foglalta össze véleményét: — Látott ön már valaha lódoklorkönyvet? Az előlapra egy ló képe van nyomtatva, annak minden poreikája felosztva, számokkal jelölve. A számokhoz magyarázat a betegségekről. Az egész ló csupa betegség, olyan ló pedig nincs a világon. Magyar- országon sincs olyan megye, amilyet A falu jegyzője rajzol, tudniillik minden poreikájában nyavalyás. ★ A császár 1866-ban magához kérette Deák Ferencet Becsbe, a haza bölcse nem kerülhette el a találkozást az osztrák hadügyminiszterrel. A beszélgetés során a miniszter végre kibökte: — Uraságod tudja, hogy az idén már szedtek katonát Magyarországon. Mit gondol, lehetne-é az idén még egy újoncozást elrendelni? — Nem — válaszol Deák ridegen. — És miért nem? — Mert nálunk az anyák évenként csak egyszer szülnek! egy-egy szavát. Arra gondolok: micsoda mély hallgatások lehetnek itt naphosszat! Hisz ezek egymás* nak már mindent elmondtak. De a mi friss fülünk szóra kapatja, ha a beteg férfit nem is. a vékony kis fürge öregasszonyt. Sürög- forog, egy kancsó borral kínál, s mire ő is leül mellénk, már nem is igen várja, hogy rákérdezzünk a múlt időkre, fiatal korára. Arcának sűrű ráncai mögül előkívánkozik hajdani énje, a volt faluszépe, a téli műkedvelő előadások csengő hangú, bársonyos bőrű kis primadonnája. Igen, a cseh időkben még minden télen voltak előadásaik. Akkor még lehetett. Mutat régi fényképeket, ő is ott van rajtuk az egykori népszínművek magyar ruháiban, hasonszőrű lányokkal, csizmás legényekkel, nézzük csak, itt van az ura is, tizennyolc évesen. Viszi az ágyához, neki is mutatja: — Látod? Itt vagy. Józsi. — Jó hallani, milyen szépen beszél vele. Hogy vele is meg akarja osztani fiatalságának éledező örömeit, emlékeit. A régi dalokra terelődik a szó. Szokta-e még énekelni őket? Mintha csak erre várt volna, odaáll az asztal sarkához. Fél tenyerével rátámaszkodik a testetlen fából ácsolt, kopott asztallapra (ahogy valamikor egy-egy hímzett terítővei borított színpadi asztalra támaszkodhatott), s már csendül is' fel az első dallam. Félig az ura felé fordul, félig mifélénk, mint aki annyi év múltán most megint szerepel. De semmi csináltság nincsen a hangjában, semmi mesterkéltség: űgv énekel, mint egy csalogány, mint egy bódult madár tavasz idején. Egyik dalt a másik után fújja, bátran és tisztán, s nem is öregesen. Ha behúnyom a szemem, azt a kis hajadont látom, azt a hajdani Erzsikét, akit a sárgult fényképek mutatnak pruszlikos magyar ruhájában. Ö maga megfony- nyadt azóta, ha torka megőrizte eleven csengését, s lelke is azt régi lángot, amely most, íme, magasra csapott. Látom egyszer, hogy ő is behunyja a szemét. Aztán megint kinyitja, az urára néz, s akkot egy pillanatra megrebben a hangja. Az ágyban fekvő öregember addig hallgatta a szívéhez szóló dalokat, hogy sírva fakadt. Most némán zokog: jobbról-balról peregnek le a könnyei. Ezt a nótát Erzsiké még befejezi, aztán szó nélkül odaül mellé, és mintha pityergő kis gyereket csitítana, úgy fogja és simogatja a kezét. Egy ideig egyikünk sem töri meg a csöndet. Hangtalanul lebeg velünk az Akiihegyi szegényes szoba, valahol a múlt és a jövő, az élet és a halál között. Az e tájon élőkre szakadt történelem: jóvátehetetlen. Az öregember: menthetetlen. S lelkünket valami most mégis fölemeli. Akkor is éreztem még ezt, mikor búcsút vettünk a két öregtől, s bizonytalan léptekkel botorkáltunk lefelé a hegyről a halovány holdíényben. S igazából még most is érzem, milyen szép volt az a messzi évek hamuja alól fellobbant ének ott, az Akii-hegyen, meg az a némán felparázsló vénkori szerelem. 13
