Pest Megyei Hírlap, 1992. március (36. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
Mű ve/ődéstörténet EGY FORINT A MÁRCIUS 15-1 EMLÉKOSZLOPRA NEMZETI ■ i — ...... ÜN NEPÜNKRŐL A Borsod megyei levéltár régi iratai között bukkantam rá a sa- jószentpéteri „nemesi közönség” — ma így mondanánk: nemesi önkormányzat — jegyzőkönyvére. A Sajó menti mezővároska mesz- sze földön nevezetes nemesi fészek volt. Lakosságának mintegy harmada tartozott a múlt század első felében a kiváltságos osztályhoz. Ne gondoljunk azonban gazdag földbirtokosokra! Földműveléssel és kisiparral foglalkozó, többségben igen szerény körülmények között élő emberek voltak a sajószentpéteri nemesek, akiket — mint szerte az országban a hozzájuk hasonlókat — hétszilvafásnak, bocskorosnak, kurta nemesnek emlegettek, leplezetlenül célozva szegénységükre. Ám mégis nemesek voltak! Tehát nekik is volt veszítenivalójuk az 1848-as törvényekkel. Ezért is föltűnő, hogy a levéltárban megőrzött jegyzőkönyvben a nemesek 1849. január 26-án tartott gyűlésén elfogadott számadás szerint a következő tétel is szerepel: „Martius lake emlékére Pesten emelendő nemzeti oszlopra adott 1 forint.” Az oszlop ugyan sosem készült et, a sajószeptpéteri nemesek azonban mégis küldtek a költségeire pénzt, holott az őket társadalmi kiváltságaiktól megfosztó események emlékét őrizte volna. Érdekes kettősség jellemezte a kor hétszilvafás, vagy ahogyan még inkább közkeletűen nevezték, a kisnemességet. Nem nemeseknek nem lévén szavazati joguk, az 1848 előtti évtizedekben az ország lakosságának mintegy öt százalékát kitévő kisnemesség választotta a megyék alispánjait és az országgyűlési követeket. A kortes- hadjártokban szavazatuk megnyeréséért mind az udvari párt, mind a reformellenzék vesztegetéssel, ingyenes etetéssel, itatással. napidíjfizetéssel versenyzett. A kisnemesség kihasználta helyzetét, visszaélt vele, nagyon gyakran rombolt, verekedett, virtusko- dott választások alkalmával. Tény azonban, hogy Kölcseytől KosE fenti intelem Petőfi Sándor „Az országgyűléshez” című versében található, mely közvetlenül a márciusi forradalom előtt született. A forradalom költője igazán nem mondható türelmetlennek, ugyanis az új sajtótörvényre tett javaslat, melyet Kossuth terjesztett elő még 1847 végén, 1848 márciusáig Szemere Bertalan asztalfiókjában pihent. Az országgyűlés csak március 3-án vetette föl a kérdést, miután az ifjúság kérelmet nyújtott be e tárgyban, de csak a párizsi és a bécsi események hatására kezdte el tárgyalni, március 14-én. Kossuth javaslatára a következő határozatot hozta a sajtótörvénybizottság: i. a cenzúrát el kell törölni, 2. a sajtóvétségek elbírálására esküdtszéket kell felállítani, 3. e vétségeket az 1843/44. évi országgyűlés törvényjavaslatai alapján kell büntetni. Március 15-én Pesten ténylegesen megvalósult a cenzúra nélsuthig senki sem nélkülözhette támogatását. A reformpárt a németellenes és nagybirtokos-ellenes hagyományokra hivatkozott kortesbeszédeiben, az udvari pártnak könnyebb dolga volt, mert csak azzal kellett riogatnia szavazóit, hogy az ellenfél előjogainak megszüntetését akarja, mint ahogyan úgy is volt. Ezek a vonások nem tüntették föl kedvező színben a kisnemességet a társadalom és az ország helyzetét a polgárosulás felé kimozdítani akarókban. Nem csoda, ha Petőfi A magyar nemes és a Pató Pál úr alakjait róluk mintázta, és mások is keményen bírálták őket. Eötvös Károly író, maga is kisnemesi származék, a bakonyi Szentgálon nőtt föl, és nagyon szerette saját rétegét, jó néhány évtizeddel a reformkor után visszatekintve azonban nem kevés iróniával írta le, mennyire idegenkedtek a derék szentgáliak Széchenyi eszméitől. Ugyanis a Bakonyban rejtező faluban is meghallották ezeket vándorok, hazatérő pápai diákok útján. Az ősiség eltörlése és a hitel nem találtak köztetszésre. Ki akarná elveszíteni örökségét, adósságcsinálásból pedig úgy is elég, mondták. Kaszinó, lóíuttatás, tanulás idegen országoktól helyes dolgok, de nem falusi nemeseknek valók, folytatták. Lelencház, börtönviszonyok javítása, testi fenyítés és halálbüntetés eltörlése, perrendtartás, bolondság, hiszen a betyárokkal így sem bírnak. Jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés — mind fölháborító. Éjjel-nappal dolgozni szorgalmasan, mint az angolok, helyes lehet, de megint nem a nemesség számára. Végül sajátos értelmezésben egyedül a takarékpénztár ötletét fogadták el. Bármennyire is anekdotikusan kiszínezett ez a vélekedésfüzér, magja igaz lehetett. A szentgáliak hűséges szavazói voltak az udvari pártnak. Ám amikor 1848 szeptemberében Jellasics betört, hatszáz szentgáli csatlakozott a magyar küli sajtó. Ennek bizonyítéka, hogy kiszabadították a sajtóvétségért bebörtönzött Táncsics Mihályt. Március 20-án Pozsonyban, az országgyűlésen Szemere mérsékeltebb sajtótörvény-tervezetet nyújtott be a Kossuthénál. Nem csoda, hogy Pesten sokan elégedetlenségüket fejezték ki az elfogadott törvény miatt, hiszen az a vagyontalanok számára lehetetlenné tette a lapalapítást. Hatalmas összegben állapították meg ugyanis az alapítási óvadék összegét, melyet például Táncsics sem volt képes megfizetni. Ezért előbb nyomdáját, majd újságját is megszüntették. Mindezen nehézségek ellenére a forradalom ideje alatt nagyon sok sajtótermék született. A főváros elvesztéséig 149 lap működött országosan, míg a „debreceni” időszak alatt 74. A forradalom utolsó sajtóterméke 1849. október 1-jén, tehát két héttel annak elbukása után jelent meg. A „Komáromi Lapok” című hadiújság főszerkesztője búcsúszavában Montesquieu-t idézte: „Írj ne többet, csak három sort, s ha akarnak, felakaszthatnak érette!” Mocsonoky Gábor sereghez, és a hagyomány szerint megfogadták, hogy a különben nagyon büszkén emlegetett, ősi vadászati hűbéradót soha többé nem fizetik a királynak. Jellasics Balatontól délre manőverező hadtestének dolgát ugyancsak kisebb nemesi szabadcsapatok akciói nehezítették meg nem kevés veszteséget okozva neki, míg végül Ozoránál kénytelenek voltak megadni magukat. A történetírás számon tartja, hogy az önvédelmi harc önkéntesei között igen nagyszámú kisnemes harcolt. Szép emléket állít nekik Mikszáth korai kisregénye, A nemzetes urai- mék, hőse, „Mácsik, a nagyerejű” is fölcsapott honvédnek, és hősi halált halt. Podmaniczky Frigyes báró már a nagy visszavonulás idején jegyezte föl dicséretüket tiszti naplójába, mert kitartottak, míg a volt telkes jobbágyság idegenkedett a harctól. Visszatérve a sajószentpéte- riekre: Az idézett bejegyzés a nemesi önkormányzat magát föloszlató utolsó ülésén kelt. A szabadságharc ügye akkor igen rosszul állott. Budán Windischgrätz volt az úr, a téli hadjárat sikerei még várattak magukra, a kormány Debrecenbe menekült. Derék nemeseink — nem kétséges, hogy bízva a jövőben — elkönyvelték a márciusi emlékoszlopra küldött egy forint kiadását. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy Magyarországnak nem volt mindig himnusza, állami zászlója, nemzeti dala és nemzeti ünnepe, holott napjainkban mindezek szerves részei magyarság- tudatunknak. Pedig a 19. század közepének gyümölcsei. Mégpedig — a Himnusz kivételével — az 1848. esztendőhöz kapcsolódnak, s annak is egy bizonyos napjához: március 15-éhez. Annak ellenére, hogy tudjuk, a rendiséget megszüntető liberalizmus eszmevilágában alkotott és az ország újjászületését ezzel garantáló törvényeket április 11-én szentesítette az uralkodó. De március 15-e volt az a nap, amikor — még a törvényjavaslat szentesítése, tehát kötelező erejűvé válása előtt, következésképpen a fennálló rend ellen — a nemzeti követelések közül az egyik vérontás nélküli forradalomban valósult meg: a gyűlölt cenzúra mellőzésével nyomtatták ki a 12 pontot és Petőfi Sándor Nemzeti dalát. S ezt a közóhajt megvalósító dicső küzdelmet az ifjúság vitte győzelemre nemzetiszínű kokárdákkal ékesített nemzeti zászlókat lobogtató (és esernyős) tömeg segítségével. A nemzet minden rendű és rangú tagja ezen a napon egymásra talált. E napon tette meg az ország ténylegesen a korszerű államberendezkedéshez és függetlenséghez vezető úton az első konkrét — de facto —, tehát kézzelfogható lépéseket. Cselekedett. És hogy pontosan ezt érezte és érzi ma is mindenki, vagyis hogy valóban ez volt a magyar újjászületés és szabadság első napja, azt az elmúlt időszak , március 15-éhez kapcsolódó érzelmi töltése bizonyítja, amely ezt a napot avatta nemzeti ünneppé, és fogadta el másfél száz esztendőn át folyamatosan a magyar nemzeti szabadság kezdetét jelentő dátumnak. Köztudott, hogy ezt az első lépést kik tették: írók, költők, újságírók — köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Degré Alajos, Vasvári Pál, Irinyi József —, amikor az egyetemi fiatalokkal és a hozzájuk csatlakozott néptömeggel — aznap országos vásárt tartottak Pesten — a Länderer és Heckenast-nyomdában lefoglalták a nyomdát, és immáron előzetes cenzúra nélkül kiszedették és kinyomtatták Mit kíván a magyar nemzet? kezdetű, 12 pontból álló követeléseiket (amelyek lényegében megegyeztek az országgvűlési törvényjavaslatban foglaltakkal, amelyet ugyanezen a napon vitt Pozsonyból Bécsbe Kossuth Lajos népes küldöttség élén), valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalát. A déli órákban Irinyi József a 12 pont első kinyomott példányát lobogtatva jelent meg az összese- reglettek előtt, és így szólt: „Március 15. nagy nap a magyarok történetében. Itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki!” A Nemzeti dal egyik első kinyomott példányára pedig Petőfi tintával a következőket írta: „Az 1848-iki márczius 15-ikén kivívott sajtószabadság után leges- legelőször nyomatott példány, s így a magyar szabadság első lé- lekzete. Petőfi Sándor.” Március 15. nyilvános megemlékezésére azonban még hosszú ideig várni kellett, hiszen Haynau bitófái, Bach huszárai és Schmerling provizóriuma voltak a mérföldkövei a szabadságharc utáni közel két évtizednek. De a szívekben és lelkekben élt, lángolt ennek a napnak az emléke, s a Nemzeti dal strófái kitörölhetetlenül beleivódtak a nemzet minden tagjába. Hivatalos, állami ünneppé azonban még az 1867. évi kiegyezés után sem vált március idusa. Már az is nagy eredménynek számított, hogy az 1898: V. törvénycikk nemzeti ünneppé nyilvánította április 11-ét, az 1848. évi rendiséget megszüntető törvénycikkek szentesítésének s egyúttal a polgári átalakulás hivatalos, törvényes kezdetének napját. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az ifjúság nem ünnepelhette meg a „magyar szabadság első lélekzetét” kokárdákkal, hazafias előadásokkal, iskolai szünettel és a Talpra magyar! elszavalásával. Ez csupán azt jelentette, hogy az állam nem tudott mit kezdeni Petőfi ék forradalmi napjával, végül is az a Habsburg ült a trónon, aki leverte a szabadságharcot, és Magyar- országot a birodalom egyik tartományává akarta tenni. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a szabadelvű eszmék mellett a nemzeti jelleg háttérbe szorult. Mindez megváltozott akkor, amikor Trianonban szétzúzták a Monarchiát, és Magyarország valóban független, önálló állammá vált. Az 1927: XXXI. törvénycikk a nemzeti ünnepek sorából törölte április 11-ét, és helyébe március 15-ét helyezte. Ekkor, 1927->ben vált ez a nap hivatalos, piros betűs nemzeti ünnepünkké. Aztán jöttek az ötvenes évéig velük új állami ünnepek, s március 15. ismét csak a diákság ünnepnapjává vált, hivatalos ellenőrzés alatti szavalatokkal és szigorúan korlátozott felvonulásokkal. Rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie, hogy a márciusi ifjak által kivívott sajtó- szabadság és a magyar szabadság napja ismét nemzeti ünneppé váljon. Kosa László Emlékek 1848—49-bél Képeinket a Magyar Nemzeti Múzeumnak az 1848-as szabadságharcot bemutató állandó kiállításán készítettük. Fent: díszszablya és lovas- ncmzetőr-zászló. Lent: korabeli nyomdagép (Fotó: Dolezsál — MTI-Press) Sajtószabadság, anno „Hiába minden szép és jó beszéd ha meg nem fogjátok az elejét ha a kezdetnél el nem kezditek sajtószabadságot szerezzetek.” Dr. Csonkaréti Károly
