Pest Megyei Hírlap, 1992. március (36. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám

Piros, fehér, zöld Legendát szőtt az emlékezet Csak a csend, és a néma kő Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllő, Veresegyház, Vác. Még ennél is több szent helye az 1848—49-es magyar szabadságharc történeté­nek Pest megyében. „Csendesen járj, fiam, ne fuss! Ahová lépsz, vérét ontott sere­geknek, földre tepert, otthonát védő őseidnek jeltelen hantjain jársz.’’ Így figyelmeztet az Isa- szegi Adattári Közlemények har­madik kötetében a bevezető szer­zője. A nagyközségben ma is gon­dosan ápolják az 1849. április 6- án fényes magyar győzelemmel lezajlott isaszegi csata elesettjei sírjait. Az emléket őrző szerétéi­ből legendák is szövődtek. Nagy Abonyi Lajos földbirto­kos író jegyezte fel, hogy 1861- ben isaszegi emberek a sírokon nőtt, úgynevezett honvédfüvet árultak a pesti városháza előtt. Az összesereglett hivatalnokok is úgy látták, hogy a fű valóban piros, fehér, zöld színekben ját­szik. FOLYAMATOS TÖRTÉNELEM AZ EZREDES iftt HŰSÉGE Ezredes úr... Vajon szólíta­nak-e valakit otthon, civilben ma így rajta kívül? Egy éppen nála tartózkodó ismerősétől — volt fogolytársától a második vi­lágháború végi orosz fogolytá­borban — hallom többször is a megszólítást, mikor felkeresem a kilencvenhét esztendős Mándoky Kénét: ezredes úr. Aztán ketten maradunk a bu­dai lakás félhomályos szobájá­ban. A lakás előtti függőfolyosó­ról a várra látni, a Mátyás- templomra, a Halászbástyára, de innét a szoba ablakából csak a szomszéd ház tetőcserepeire. SZÁZ BOTÜTES Nagybátyjáról kérdezőskö­döm, aki az 1848—49-es szabad­ságharc katonája volt, s akit még személyesen ismert: Szoták Pál őrnagyról. — Pali bácsi tizenhat éves gyerek volt, mikor kitört a for­radalom. Mint hatodikos gimna­zista jelentkezett, hogy el akar menni harcolni. A bukás után őt nem halálra ítélték, hanem száz botütést mértek rá. Ez is a halálát jelenthette volna, de sze­rencsére túlélte. Már idős volt, mikor én mint kisgyerek ismer­tem, de még láttam a hátán ke­resztben a hegeket. A kiegyezés után, mikor a honvédséget felál­lították, ismét katonának jelent­kezett. Ezután került őrnagyi rangba, őrnagyként ment nyug­díjba. Mint afféle öreg katona, büszke volt arra, hogy ha a la­kóhelye, Sajókaza közelében had­gyakorlatot tartottak, a parancs­nokok jelentkeztek nála. Egy fotót mutat, melyen bo­zóttal benőtt síremlék előtt áll. — Kitelepítésem idején, 1952— 53-ban segédmunkásként dolgoz­tam Ormosbányán, Miskolc köze­lében, s akkor eszembe jutott: Istenem, mi van az én nagybá­tyámmal, az öreg Szoták Pál őr­naggyal? Mennyi sok szép napot töltöttem gyerekkoromban Pali bácsinál, Ilka néninél... Kálmán fiuk volt a keresztapám. Ormos­bányáról átbicikliztem Sajókazá- ra, s kérdezősködtem utánuk. Hogyne, ismerték a Pali bácsié- kat. Nagyon szépen beszéltek ró­luk. — De a sírjukat rettentő ál­lapotban találtam. A kriptát el­borította a gaz. A hajdani vas- pántos faajtó helyén csak egy lyuk tátongott. A nyolc-tíz lép- csőnyi mélységben a helyükről kirángatva hevertek egymás mel­lett a koporsók. Az egyik ko­porsó gyalogsági puskával át volt lőve. Aztán még gyakran elmen­tem oda Ormosbányáról, néztem, hogy mit lehetne csinálni. Pén­zem nem volt... VASBÓL VALÓ FESZÜLET Máig tart küzdelme azért, hogy a hajdani szabadságharcos, majd őrnagy Szoták Pál és családja sírját méltóképpen helyreállíttas­sa. Leveleket keres elő, melye­ket községi tanácselnököktől meg egy kőművesmestertől kapott, aki már-már rendbe tette a kriptát. Cserébe azt kérte, hogy ő és csa­ládja majd oda temetkezhessen. A hozzájárulást megadta, de a kő­művesmester visszalépett. For­dult a Hazafias Népfronthoz és Ráday Mihályhoz. Hiába. A sírt ma már megtalálni is nehéz. A mostani állapotot mutató fotó­kon csak sűrű növényzet, s egy kis, vasból készült feszület lát­szik, rajta annyi a felirat: Szo­ták Pál őrnagy. Kérem, ezredes úr, mondjon valamit önmagáról, katonai pá­lyájáról. KIRÁLYRA ESKÜDTEK — 1915. augusztus 13-án, Fe­renc József születésnapján kerül­tem ki a Ludovika Akadémiáról — mondja, s felhívja a figyelme­met: — Ez nem tévesztendő ösz- sze Horthy Ludovikájával. Én Ferenc József katonája voltam, Horthyra soha nem esküdtem fel. Mi legitimista tisztek azt tar­tottuk: felesküdtünk IV. Károly­ra, s majd ha lesz megint tör­vényes királyunk, arra feleskü­szünk. — Miben különbözött a királyi katonai akadémia a Horthy-kor- szak akadémiájától? — Amit a békebeli Ludoviká- ban tanultam, olyan szép volt, mint a Biblia. Ott nem azt ta­nították, hogy egyszer ide, egy­szer oda táncoljunk, ott nem hintapolitikára neveltek. Gondolatban keresem a kulcs­szót Mándoky René életére. Ar­ra, ahogyan nem feledkezik meg rokona sírjáról. Ahogy a fele­sége sírjához kilencvenhét éve­sen is naponta elmegy a Farkasréti temetőbe. Ahogy, bár a Horthy-korszakban is katona maradt, akkor emelkedett főhad­nagyból ezredessé, nem tett es­küt Horthynak. Ahogy hitte, hogy a fogságból hazatér, annyi­ra, hogy mások mondták neki: hazakerülsz, látszik az arco­don... Meglelni vélem: hűség... S éppen kimondja: — Mindig hű voltam a hitem­hez, akármi történt, nem tagad­tam meg soha Krisztust. Nádudvari Anna A harang valakiért szól (Ilancsovszki János felvételei) n MINDEN ES n LEHETSÉGES Különb-különb érvényes utak Amikor az ódon magyar tár­sadalomban a változások megin­dultak, végső soron már feltar­tóztatni sem lehetett azokat. A 114 évvel ezelőtti március 15-ike csillagának érkezését hosszú mo­rajlás, készülődés, a reformkor előzte meg. A békés változásokat hirdető legnagyobb magyar, az arisztokrata reformer, a Vaska­pu, a Lánchíd, az Akadémia épí­tője, a Hitel, a Világ, a Stádium szerzője, Kelet népének ostoro- zója és vállalója, a haladás sür­getője, gróf Széchenyi István rettenve figyelte az országhábo- rítást. Gyorsabb, radikálisabb lépésre váltott a polgári viszonyok meg­honosításában, általánossá té­telében, a feudalizmus felszámo­lásában leginkább érdekelt, azért áldozni is kész köznemesség. Kos­suth Lajos üstökösként tűnt fel a magyar égen. Széchenyi félte és követte: a Batthyány-kor- mányt felváltó Kossuth-kabinet minisztere lett. Kossuthot az idő hozta, kihívásokra, próbatételek­re szánta. Amikor kiderült, hogy a Párizstól, Bécsíől felgyújtott pesti március csupán a kezdet, és a tusa, a harc elkerülhetetlen, Danton és Cernot lett egy sze­mélyben. FeUelkesítette, meg­szervezte, felfegyverezte és — mert Jellasics támadásával, a szeptemberi fordulattól más út már nem kínálkozott — harcba vezette a nemzetet. Történelmünkben egyedülálló zsenialitásra volt képes: kidolgo­zott egy minden erő összefogásá­ra alkalmas nemzeti programot. Zászlaja alá sorakozott, diploma­ta, tábornok lett a patrióta arisz­tokrata, honvédtiszt a lelkes köz­nemes. A magyar és a világsza­badságért hevült a „plebejus blokk”, a 12 pontot szerző „Fia­tal Magyarország”. Zengett a Nemzeti dal, lelkesített halhatat­lan alkotója, a republikánus köl­tő-forradalmár, Petőfi Sándor. Seregeit a zsúpfedeles vidék, a börtönéből szabadított demok­rata forradalmár, Táncsics népe, szólt a verbunkos, toborzódott Kossuth regimentje, a vallásában, nyelvében többféle, hitben ösz- szeforrott honvédsereg. Pest, Diósgyőr, és Özd gyáraiban ko­vácsolták a fegyvereket. Erdély­ben Gábor Áron templomi ha­rangokból is öntötte sokszor meg­énekelt rézágyúit. A forradal­mas, harcra tiport ország véde­kezett, védte vívmányait, az áp­rilisi törvényeket: az önálló ma­gyar minisztériumot, a közteher­viselést, a jobbágyfelszabadítást, a jogegyenlőséget. Fegyveres nem­zeti szabadságharccá szélesedett a haladásért vívott küzdelem. A fényes győzelmek Pákozd- nál és Sukorónál, a tavaszi had­járat dicső tettei, a diadalmas csaták sora, Kápolna, Vác, Hat­van, Isaszeg, Tápióbicske, Er­délyben Bem nagyszerű „csíny- jei”, a megannyi helytállás sem lehetett elég az Európát elcsen­desítő szövetségesekkel, az oszt­rák császár és az orosz cár Ma­gyarország ellen felvonuló sere­geivel szemben. „Sorsunk sorsá­val már számoltak”. Muhi, Mo­hács és Nagymajtény után is­mét eltörött a zászló... Vilá­gos lett az újabb kopjafa a ma­gyar Golgotán. A haza hantjával takarta az elesetteket, a bosszú áldozatait, az Aradon és a má­sutt kivégzett ártatlanokat, Visz- szavárta Bécsújhely rabjait, a bujdosókat; őrizte a lángot, bu­kásában is erőt sugallt, ellenállt. És amikor az önkény szorítása engedett — mert Königgrátznél, szégyen érte —, bölcsességre és magasabb államférfiúi tekintetre volt szükség. És megint csak bá­torságra. Hogy szabadságát, amit a hatalom erővel elvett, újra visszavegye. Deák Ferenc, Kossuth híve volt az, aki 1867-ben e nevezetes, jó­zan kompromisszumot, a kiegye­zést — Kossuth intelme ellené­re is — megkötötte. S ezzel a „haza bölcse” oly pontra vitte a nemzetet, ahonnan elindulva jö­vőjének lehetett a mestere. Min­dent megnyerni nem lehetett, de ’67 után a sokak által sokszor kárhoztatott közösügyi rendszer­ben — a kétközpontúvá alakított monarchiában — szabadabb te­re nyílott a fejlődésnek. A be­köszöntött Ferenc József-i béke, s fél évszázadig tartott „arany­kor”, Magyarország viharos emelkedése, mégis féloldalas, fe­lemás, társadalmi és nemzeti konfliktusoktól szaggatott fej­lődése, nemhogy beárnyékolta volna, hanem inkább megvilágí­totta ’48 torzóban maradt dicső­ségét. Akkor a „minden”, utána a „lehetséges” volt a tét. Más nem „akaródott”. Nyelvünkben, tudatunkban ’48 a polgári szabadság, a jog sáncai­ba emelt, politikai nemzetté érett nép, a magyarság, a „ma­gyar álladalomban” testvériesül­tek szinonimája, s egyben szim­bóluma. Ellenáll, ha kisajátítják, bármiképp torzítják, oszthatatla­nul egész. Egyszerre (volt) tár­sadalmi, forradalmi, köznemesi vezetéssel polgári és népi az ér­dekek legnagyobb közös osztója mentén. A legszélesebb értelem­ben nemzeti, mások által is be­csült — európai. Felemelő örök­ség. Naponta vallat és szembesít, igazodni magára mutat. Nehéz „szemével farkasszemet nézni”? Merni kell „meglátni, idézni az igazi arcát”! A nemzetnek „lám­pás szép fejeket” adott. Kisszerű hamisság őket szembeállítani. Széchenyit és Kossuthot, Görgeyt, Deákat egyazon esziV, a „haza és haladás” már Kölcsey által ki­mondott ideája lelkesítette. Pe­tőfi Nemzeti dala egy hősi pil­lanat lávaömlése — erkölcse örök. Kiállásra, helytállásra, a lehetetlent megkísértő önfeláldo­zásra indít. Nagyjaink példát ad­tak a nemzetmentő realizmusra is. Sokfelől érkeztek, mégis egyek voltak a döntő pillanatban. Az­tán nem jó vagy rossz, hanem különb-különb, érvényes utakat mutattak. Akkor ebben állt a nagyság. A nemzet imájába fog­lalta a „turini szentet” és — örült a deáki tettnek; ’48-tól lett nemesebb és ’67-től bölcsebb. Balázs Gusztáv — H. Lantos Má'rían 17

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents