Pest Megyei Hírlap, 1992. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-20 / 16. szám

A MUNDÉR BECSÜLETÉÉRT Vidéki garnizon A hivatásos tiszteket nagyon sokáig Zilahy, So- mogyvári és Harsányi prizmáján keresztül néztem, a korzón kurizáló, kardcsörtető, snájdig huszár­tiszt képzetét egy sor szalonregény sulykolta be­lénk annak idején. Később, időben és térben jóval távolabb, egy el­dugott dobrudzsai garnizonban ébredtem rá, hogy másfajta tiszti sors is van. Mely alig különbözik a bakáétól. A kopár puszta közepére telepített ka­szárnyákat csak egy drótkerítés választotta el a tiszti házaktól. Kocka alakú, szürke betontömbök- től, amiket családi bunkernek neveztek. Konstan- cától 30, a legközelebbi nyomorúságos török falutól 10 kilométerre volt ez a helyőrség. Annyi részeges, leziillött mundérost azóta sem láttam, mint ott, a karsztos síkságon. Mint szódás a lovát... A magyar tiszti és altiszti állomány közel egynegyede él, szolgál várostól távoli helyőrségekben, melyek nagy többsége — küllem­ben, infrastruktúrában, megközelíthetőségben — sokban hasonlít a dobru­dzsai példához. Az ötvenes évek eleji honvédelmi dokt­rínák a szovjet modellre épültek: a tiszt lakjon mi­nél közelebb az alakulatá­hoz, hogy kéznél legyen, ha jön az ellenség. A pusztavacsi lőszerellótó központ talán a legnagyobb Pest megyei garnizon, lét­száma és tevékenysége alapján a dandár kategóriá­ba tartozik. Parancsnoka Horovitz Ferenc hadmérnök ezredes. Igazi jelenség, bár egyéniségét nehéz meghatá­rozni. A spártai szigor és az atyai jóindulat konglo­merátuma. Nyilván maga­sain jegyzik a törzstisztek közt, ő az országos Katonák Érdekvédelmi Szövetségé­nek elnöke. Horovitz ezre­des életútja tipikus iskola­példája a jó értelemben vett karrier-pályafutásnak. Őr­mesterként kezdte huszon­évesen, Ma 58 éves. Pesti „gyerek”, de aktív éveinek nagy részét vidéki garnizo- nokban töltötte. Ha valaki, ő aztán nagyon is jól isme­ri a vidéki katonaéletet. Átesvén a protokollon, rá­térek látogatásom okára. — Az utóbbi időben sok szó esik arról, hogy csökkent a tiszti pálya iránti érdeklő­dés, devalválódott a tisztek megbecsülése, sokan kilép­tek, leszereltek, mert a civil életben előnyösebb feltéte­lek mellett kamatoztathat­ják tudásukat. Vonatkozik ez elsősorban a vidéki mű­szaki tisztekre. — Induljunk ki abból, hogy a legtöbb műszaki tiszt olyan fegyvernemhez tartozik, melynek alakula­tai értelem- és rendeltetés­szerűen vidéken, település­től távol vannak. Ezzel ele­ve számolnia kell annak, aki ilyen pályára lép. Egy rakétabázist, kommuniká­ciós ezredet vagy lőszerlera- katot, nem telepíthetnek nagy város közelébe. Ennek stratégiai és biztonsági okai vannak. Az más kérdés, hogy ez az önként vállalt száműzetés anyagilag nincs kellően ellensúlyozva. Érzé- keltetőül: egy kétgyerekes tiszt 3000 forint távoli hely­őrségi pótlékot kap. Vegyük a mi esetünket. Akár Ör­kényre megy, akár Puszta- vacsra, jövet-menet 12 kilo­méter. S mivel a helyi kan- tinban az alapvető élelmi­szerfélén kívül más nincs, hetente többször is be kell utazni valamelyik község­be. A mai benzinárak mel­lett a pótlék valóban nem elég. A fizetések is alacso­nyak, kivált a kezdőknél. Konkrét példa, egy szep­temberben idevezényelt hadmérnök hadnagy bruttó 16 500 forintot kap, kézhez 14 800-at. Azért ilyen „so­kat”, mert a kezdők fél évig nem fizetnek jövedelem- adót (viszont fizet lakbért, 4 s&£tetm víz-, csatorna-, gáz- és vil­lanydíjat, ami egy garzon- lakásnál 4000 forint is le­het). Egy tiszttől eleve megkö­vetelik a jó megjelenést. Erre kap évi 25 ezer ruha­pénzt. Manapság egy kam- garnöltöny nyolcezer forint­nál kezdődik, egy térítéses gyakorlóbakancs is kétezer. Vagyis a ruházkodást is a fizetésből kell pótolni. (Ellenpólusként egy volt királyi honvédszázados pél­dája. Pestre kerülvén azon­nal kapott egy háromszo­bás, cselédszobás lakást, a fizetése annyi volt, amiből gondtalanul eltartotta a családját, fizette a lakbért és a cselédet.) A vidéki szolgálatnak van jó néhány árnyoldala, köz­tük pszichés hatás is. Nem leányálom a szoba ablaká­ból is a munkahelyet látni, s napról napra, évről évre ugyanazokban az arcokban „gyönyörködni”. A vidéki szolgálat velejárói a gya­kori átvezénylések. Ezt ki- váLt a tiszt feleségek és a gyerekek sínylik meg. A feleség nem tud előreha­ladni a pályán, lemarad fi­zetésben, a gyerek négyszer, ötször vált iskolát, az álta­lános elvégzése után gya­korlatilag elszakad a csa­ládtól. (Horovitz ezredes három gyereke két ország­ban háromfelé él.) Az előny? Közelebb él a természethez, a lakáshoz kert is tartozik, kertészked­het, tarthat állatot. A pusz- tavacsi tisztek és altisztek majd mindegyike fóliázik, ez egyben a keresetkiegé­szítés. De vajon jó ez, mél­tó a társadalmi rangjuk­hoz? — Van egy más aspektus is, amit nem forintban mér­nek. A jellemformáló erő. Egy zárt közösségben sú­lyán mérik az embert, itt ideig-óráig sem lehet lin- keskedni, nagyképűsködni, mert pillanatok alatt el­vesztheti a hitelét. Ellen­tétben a hiedelemmel a vi­déki tisztek nem isznak jobban vagy többet az át­lagnál és példás családi éle­tet élnek. Ha valaki brutá­lis otthon, másnap már a legénység is tudná. Ami aligha használ a tekintély­nek. — Ezredes úr, mindazon­által nem zörög a levél, ha nem fújja a szél. Nem kár a lőszereitekért? — Ha abból a szempont­ból nézem, hogy hivatásér­zet nélkül a katona nem katona, akkor nem kár. Vi­szont, ha azt veszem alapul, hogy az utóbbi két. év so­rán a legkreatívabbak áramlottak ki, ez nem hasz­nált a seregnek. Most még nem érezni. Ám annál in­kább akkor, ha sor kerüli a fegyverzet korszerűsítésére. Jól felkészült hadmérnökök nélkül ez nehéz lesz. — A kialakult helyzetet befolyásolták politikai té­nyezők, szándékos tekin­télycsorbítás zajlott le a kormány részéről? — Emlékeztetem valami­re. Egy katona nem az adott politikai kurzusra esküszik fel, hanem az ország szu­verenitásának megvédésére, a nemzetre, a hazára. Nem érzem és nem hiszem, hogy a hadsereg és a kormány közt konfliktus volna. De facto, miért kellene a mi tekintélyünket megcsorbíta­ni? Az illetményrendsze­rünk nem jó, nincs megtar­tó ereje. De ezt nem a mos­tani kormány alakította így, örökölte az előbbi rendszer­től. Az nem vitás, dönteni, változtatni keli ebben a kérdésben. Ha az országnak szüksége van a hadseregre, akkor tudomásul kell ve- gj’e a kormány, hogy a hi­vatásos hazavédelmezőket meg is kell fizetni. Matula Gy. Oszkár Az utolsó mohikánok Veri, mint szódás a lovát. Tíz éve töpreng, vajon miért éppen rá meg a gazdájára mondják a csú- foindáros szájú emberek. Hogy őt veri a Ziegler úr, a gazdája? Egyszerűen nem igaz. A gazda né­mán ül a bakon, kezében az ostor, a vén kese Sa­nyi meg békésen trappot a pilisvörösvári sáros, nyúlós, januártól csöpögő flaszteren. A Manhcrzék házánál Sanyi, a jól nevelt szódásló illedelmes beletörődéssel magától fékez, csak a fülével in­dexel a mellette elzúgó Porschénak. Az igazi szódáslónak ma­gától kell tudnia, melyik háznál szükséges nógatás nélkül is parkíroznia a nyi­korgó, döcögő szódásüve­gekkel megpakolt szódás- kocsival. A loboncos szőrű, itt-ott már deres, tizen­nyolc esztendős Sanyi meg­tanulta ezt a leckét. A gazdának csak eleinte kel­lett a csípős ostorheggyel tudásra biztatnia. — Ma már nem kell megrakni a Sanyit — hárít­ja el akkurátusán a kérdést az utolsó mohikánok egyi­ke, Ziegler István, a pilisvö­rösvári szikvizes. Takaros családi háza hátsó fertályá­ban, apró szódatöltő műhe­lyében leptem meg a gaz­dát. Zakatol a kétszemélyes töltőgép, az egyik felén Ziegler úr, a másik felén Józsi bácsi, a nyugdíjas mindenes eteti a falánk automatát üres üvegekkel. Ziegler úr elébe kötve vas­tag kötény, kerek és piroj arcán a munka verítéke fénylik, egy pillanatra sem lankad a figyelem, mert kü­lönben jön a nagy bumm. Volt orra az embernek, nincs orra az embernek. Így is naponta egy-két üveg fuccsba megy, még ha a veszélyes durranások ritkák is, mint például az, ami az asszony fél arcát pár éve majdnem levitte. Pihenő nélkül Ziegler úr harmincnegye­dik éve tömi a falánk töl­tőmasinát, percnyi pihenő nélkül. — Mi, sződások, alighanem kihalunk, mint a mohikánok — törli le a verítéket homlokáról. Le­állítja a gépet, ám szem­közt vele Józsi bácsi to­vább zakatol, rá se hederít a konverzációra. — Kicsit nagyothall az öreg — int felé bocsánatkérő mosoly- lyal Ziegler úr. Buborékos víz — A házon tábla hirdeti, hogy Ziegler Istvánná szik­vízgyártó. Most ki az iga­zi szódás: az asszony, vagy maga? — próbálok rendet teremteni a dolgok közt. — Igazából az asszony kezdte a szakmát, az ő szülei vol­tak a szódások, én csak be­nősültem a munkába — avat be a családi genealó­giába Ziegler úr a tiszta­szobában a kakukkos óra tiktakolása és a tortakíná­lás szertartása közepette. Bor helyett frissen töltött Ziegler-szódát tesz az asz­tal közepére a gazda. — Kóstolja meg, buzdít nyá­jasan. — Ugye, hogy jobb ízű, mint az újmódi, a pat- ronos-szifonos? — tudakol­ja magabiztos szakmai ön­tudattal. Látnivaló, biztos az igenlő válaszomban. — Persze, hogy jobb, de az a kérdés, mitől? — szegezem neki kíváncsian a kérdést. Régóta izgat, vajon mitől ízesebb a régi szódásüveg­ből kinyomott spricni, mint a házilag, szifonnal barká­csolt buborékos víz. Mitől ízesebb, foszlósabb a sar­Király azért mécsem Dusek úr nem gatyázik A Tápiószelén január 26-án megrendezésre ke­rülő időközi polgármester­választás egyik jelöltje, Du­sek László 42 éves vállal­kozó. Szórólapja szerint Du­sek úr a Szabad Magyar Független Nemzeti Párt el­nöke. — Dusek úr! Milyen meggondolásból jelöltette magát éppen Tápiószelén? — Politikai elgondolás vezérelt. Tulajdonképpen egy országos párt elnöke vagyok. Ha én itt befutok, akkor jobb eséllyel indulok majd két és fél év múlva... — Az országgyűlési kép­viselők választásán? — Nem csak azon. Hanem ... hm ... köztársasági el­nök vagy ilyesmi. Ezen a téren akarok előbbre jutni. — Mint köztársasági el­nök?!.. .?! — Pontosan. Nekem fon­tos, hogy Szélé* nyerjek. Három évig akarok itt tar­tózkodni, a terveimet meg­valósítani. Hírt adok ma­gamról. Ügy érzem, hogy az én politikai-gazdasági né­zeteim nemcsak Tápiósze- lére érvényesek, hanem al­kalmasak az egész ország vezetésére is. — Szóval ez a választás csak ugródeszka. Igaz is: ön egy országos párt elnö­ke. De mitől országos? — A központ Nagykátán van. A saját lakásomon. Verdungosi tanyámon van a gyülekezőhely. Már 42-en vagyunk. De országosan sok ezer személyről beszélhe­tünk. — Ezt miből tudja lemér­ni? — Van egy füzetünk, amibe vezessük a neveket. Mi nem egyszerűen tago­kat, hanem vezetőket szer­vezünk be. Tápiószelén is találtam két vezetésre al­kalmas embert. Rájuk bíz­tam a szervezést. — Mióta bejegyzett párt az öné, és hová azonosítja be magát a pártok között? — Ez a párt kormány- párti ... — Elfogadja a kormány- programot, a koalíciót? — Hát .., elfogadom Antall miniszterelnök úr kezdetben meghirdetett programját. Azóta sok min­den változott. Ehhez kéne alkalmazkodni. Mi 62 par­lamenten kívüli pártot aka­runk ebben egységesíteni. — Ez mit tesz, Dusek úr? — Egyeztetjük politikai nézeteinket. Nem tömörü­lünk egy pártba, habár én javasoltam: inkább 4-5 pár­tot alkossunk. — Megnevezne közülük néhányat? — Független Magyar Párt, Szabad Nemzeti Pá r t... — S miért épp Tápiósze­lén akar bizonyítani? — Mert ott születtem. Ott van az állandó lakóhe­lyem. — Az előbb Nagykátát emlegette. — Decemberben beje­lentkeztem Szelére édes­anyámhoz. Ismerem a falut. Az emberek 80 százalékával beszéltem. Így alakítottam ki a programomat. — Mi az iskolai végzett­sége? — Nyolc általános. Meg néhány szakmám van. Most porcelánkereskedéssel foglalkozom. De nem ez a lényeg. Nekem céljaim vannak, s jó tanácsadóim. Minden adott, hogy bizo­nyos dolgokban azonnal döntsék. Én nem gatyázok! Aki nem tud dönteni, az ne legyen vezető, maradjon a kaptafánál! T- A díszes névjegykár­tyáján mit jelent a „stra­tégiai-vezető elnök” titu­lus? — Önmagam dönthetek a legfőbb kérdésekben. Nem kell konzultálnom az alelnökökkel. Egy kézben van a hatalom. A parlamenti pártok is hatpárti diktatú­rát gyakorolnak. De már­ciusban felszólitjuk őket a változtatásra. Becsapták a népet. A 62 párttal közösen lerohanjuk őket. Kérjük a nagyhatalmak segítségét. Meg az UNESCO-ét. — UNESCO-ét. S indul a köztársasági elnöki válasz­tásokon. — Nem szeretem ezt a szót, hogy köztársaság. A magyaroknak akkor ment jól, amikor királyuk vagy vezérük volt. — Dusek úr, király akar lenni Magyarországon? — Nem egészen. Tudatlan vagyok ahhoz. Inkább ka­tonai vezető lennék ... — Dusek úr! Igaz, hogy saját indulója is van? — Hogyne! Én írtam a szövegét, egy pesti rézfú­vósbanda zenésítette meg. így kezdődik: „Ahol a nap felkel, ott az én hazám, ott süt rám a napfény, és vár rám a nagyvilág.” Utóirat: Dusek László, a polgármesteri jelöltállítás során több mint 130 ajánló­szelvénnyel polgármester­jelölt lett. Tápiószelén, 1992-ben. (tóth) ki pék kenyere, kalácsa, zsömléje, mint az ABC pultjáról a kosaramba csúsztatott gyári ragacs? Ziegler úr szerint a szó­da íze, a töltés technikáján múlik. Ök ugyanolyan csap­vizet használnak hozzá, mint amit bárki Vörösvá-* ron iszik. — De — teszi hozzá göcsörtös ujját intőn felém emelve — ásott kút­ról vagy ártézi vízről szó se lehet, szigorúan tiltja és ellenőrzi is a Köjál. Csak a csapvíz biztonságos, más­fajták már többé-kevésbé szennyezettek. Az iparos Ziegler úr és felesége látástól vakulásig, harmincnégy éve készíti és árulja a szikvizet. Hétfő, szerda, péntek a töltés és a kihordás napja; a kedd, a csütörtök az üvegfoltozásé, a javítgatásé, a töltőgép re­parálásáé. — Csak a szent­este meg a húsvét egyik napja szabad — mondja Zieglerné, aki derekasan kiveszi a részét a nem min­dennapi munkákból. Igaz, teli rekeszeket neki nem kell kézbe vennie, a férje ettől megkíméli. Annál in­kább megerőltető az emel- getés Ziegler úrnak és Jó­zsi bácsinak. — Egy üveg­gel- teli faláda 40 kilót nyom. Amíg pénzt látok be­lőle, pontosan hétszer kell megemelnem, és ez csak egyetlen rekesz — sorolja a gerincnyúzó, ízületszag­gató szakma terheit. Csibészek pénze — És akkor még ott van a többi vörösvári szikvizes, a konkurencia... — lódí­tom. — Konkurencia az nincs. — szögezi le. Mielőtt még ámulatba esnék, megma­gyarázza. — Rajtam kívül még két szódás van Pilis- vörösváron, és kezdetben tényleg konkuráltunk egy­mással. Volt utca, ahol minden házba másikunk vitte a szódát. Aztán össze­hívtam őket egy kis baráti diskurzusra és javasoltam, osszuk fel három részre Vörösvárt. így is lett, azóta a legnagyobb egyetértésben élünk és dolgozunk. Ne­künk, Ziegleréknek tizen­nyolc utca jutott, ezt az útvonalat járjuk végig má­sodnaponként. Az emberek a kapu elé kiteszik az üres üvegeket, alá a cseréért já­ró öt forintot, mi meg el­visszük és teli flaskát ho­zunk helyette. A csibészek igen ritkán emelik el a ki­készített pénzt meg az üve­get, bár előfordult, hogy éppen a feleségemnél pró­bálták eladni a házak elöl ellopott üvegeket. Na, több se kellett az asszonynak, kisöprüzte a gazembert! — Milyen jövője van a szódásszakmá nak ? — A fiam, a lányom, sen­ki nem akar minket kö­vetni ebben a szakmában. A hagyományos szódásüve­gek gyártását is beszüntet­ték, a készletünk tart ameddig tart. Ha az utolsó üvegünk is eltörik, végképp becsukjuk a boltot, kihal a szakmánk — mondja szo­morúra váltva. De amíg az utolsó üvegig el nem érnek, teszik a dol­guk. Sanyi továbbra is na­ponta végigklopfol a vörös­vári utcácskákon, a gazda, a gazdasszony vagy Józsi bácsi pedig megszokott mó­don elkiáltja magát a bak­ról: — Szódás, itt a szó­dás! Kocsis Klára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents