Pest Megyei Hírlap, 1992. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1991 aranyvasárnapja környékén négy íaben kertek bebocsátást a Pomázi Munkaterápiás Intézet bet- lehemesei az ebédlőben osszesereglett publikumtól. December 13-án, 20-án, 21-én, és — rendkívüli előadásként — 22-én. Tudom, régen volt, hi^en tavaly volt, még Gorbacsov leköszönése előtt, a Szovjetunió széthullása, a kilencven- kettes költségvetés parlamenti előcsatározásai, az MSZOSZ fenyegetőzései közepette. Ezért aztán ez a hír törpe hír volt, sőt mert jó hír, nem is volt igazán hír. Nem olyan esemény, amelyért újság nyomdafestéket, rádió, televízió pedig sugárzási időt pazarol. Vigyázni kell. mire költjük azt a keveset, amink van! Hiszen pornóra, horrorra, túlszaporodott politológusaink vészt jósoló csevegéseire is alig jut. Ha legalább gyertyagyújtás közben kigyulladt volna az épület! Vagy, mondjuk, a köztársasági elnök védnökséget vállal. Az mán valami! Ha pedig a köztársasági elnök ott van, és akkor gyullad ki az épület, az egyenesen kor- mánybuktató szenzáció! Szalagcímet érdemel! Ha csak a szívek gyúlnak ki, nem is valamely pártért epekedve, az smafu. Ki fialánya újságírója törődik ilyesmivel manapság! Pedig a Duna-parti osztályon ennél is több történt. Illetve történik néhány éve már. Csendesen. Lárma nélkül. Ott belül. A lelkek Jobbik feléiben. Ahonnan ki fog áramla<ni, tói országhatárokon is. Bizton tudom. Hiszem. Sőt! Talán egyezer még Budapesten is észreveszik, a Kossuth Lajos téren és környékén. Utólag jelentem tehát, hogy érlelődik már. Láttam, átéltem Budakalá- •zon, készülődvén lélekben Az épület nem, csak a szívek gyúltak ki A Jászol üzenete 1991 karácsonyára, és — bár akaratlanul — 1992 feladataira. ★ December 21., szombat, az év legrövidebb napja. Három óra, és már szürkül. Farkasrétről indulok, egy teljes órát szánok az útra; a két nappal ezelőtti havazás miatt lassú közlekedésre számítok. Kellemesen csalódom: a Szentendre felé vezető 11-es út már száraz, autó alig. A Hermész Áruháznál jobbra kanyarodom, a Duna menti töltésnél balra. Az utóbbi kanyarban kissé csapzott, kézzel írt tájékoztatás: Munkaterápiás Intézet, Du- naparti Osztály, Betlohe- mes játék. Óvatosabban hajtok, itt nem volt eltakarítva a hó, kissé csúszik. Nagyobb kocsibejáróhoz közeledem. Néhány ember. Egyikük megállít, megkérdezi , hova tartok. Mondom. Eligazít, hogy el ne tévedjek az udvarban, az épületek között. Furcsán, vontatottan beszél, hosszabb szüneteket tartva. Kihajolok a kocsiból, hogy jobban .értsem. Az arcát nem látom, már sötét van, azt azonban igen, hogy a feje és a válla össze-összerán- dul. Nyugtalanság fog el, ami csak fokozódik, amikor már az ismeretlen, ki- világítatlan udvaron kanyargók kocsimmal, kopasz fák között, el-elhagyva egy- egy ember formájú, surranó árnyat. A főépület elé hajtanék, de hadonászó alak állja el utamat. Ellentmondást nem tűrve, üres, csupa hó rétre parancsol parkolni. Hiába mondom, hogy onnan nem tudok majd kiállni. Mintha nem fogná fel. Kis híja, hogy oda nem kiáltom, bolond maga? Dühösen szállók ki a kocsiból. Magamra vagyok mérges. Milyen nehéz is türelmesnek lenni! Az órámra nézek. Még csak fél négy múlt öt perccel. Mit kezdjek magammal négyig? Bizonytalan érzésekkel indulok a főépület felé, oda, ahol már néhányan állnak. Kedvesen-sután, makogva- mosolyogva betessékelnek az ebédlő felé. „Köszönöm, köszönöm — motyogom —, inkább még kimegyek, elszívok egy cigarettát.” Idegesen tóblábolok. Öt óra; vastaps. Nem udvarias, megértőén lekezelő tenyérütögetés: őszinte, szűnni nem akaró taps a zsúfolásig telt „nézőtér” minden zugából. Mi, nézők, lehetünk vagy kétszázan, ülve széken, asztalon, és állva ajtónyílásban, ablak- mélyedésben. A betleheme- sek a zsákvászon kulisszákkal istállóvá varázsolt „játéktéren”, az ebédlő kisebbik részén hajlonganak. Fejük felett örökmécses ég: mennyezetre függesztett szakajtó, benne lobogó gyertya. A szakajtó néhány perce még Jézus bölcsője volt. A gyertyát „Mária” — kissé hangjaszakadt asszony — gyújtotta meg, jeléül annak, hogy megszületett a kisded. És „Mária” arca mósolygott, és „Mária” arcán csillogott a könny. Hát hogyne! Mikor a fél lábú, ősz szakállú, hetven körüli „József” olyan szent eltökéltséggel áll mellette mankóján. Hát hogyne, mikor a betegségben társai — ápolóik fehér öltözékében — angyalként veszik körül. Hát hogyne, mikor az általa szült fény elé odatérdel a pásztorok pásztora, a nagytekintélyű számadó juhász, az intézet adjunktusa. Hát hogyne, mikor még a gyenge alkatú, de erős hangú, fogatlan asszony is királlyá képes lényegülni, és Heró- desként Mária fiacskáját rettegi, két, hatalmas darab, szólni alig tudó katonájával együtt. Hát hogyne sírna, nevetne boldogságában „Mária”, mikor érzi, hogy Isten emberré lett, és ennek az Istenembernek tanítása szerint tiszteli őt itt mindenki: a főorvos, a pszichológus, a vendégsereg, és igen!, tán egyszer majd a kinti világ is. És hogyne rendülnénk meg mindannyian „Máriával”, miikor betlehemes játékokban szokatlan betétként, a játszók száján mégis hitelesen, nagy erejű kórusban soroltatok a nyolc boldogság Máté evangéliuma alap-' ján: Boldogok a lelki szegények; boldogok, akik sírnak; boldogok a szelídek; boldogok, aikik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; boldogok az. izgalmasok; boldogok, akiknek szívük tiszta; boldogok a békességben élők; boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Például azért az igazságért, hogy nem az emberek érdeke az egymással való torzsalkodás, hanem a „hatalmároké”. Akiknek beteges basáskodása megszámlálhatatlanul sok lelki sérültet eredményez. Akik nem emberekért, hanem emberek fölött akarnak uralkodni — illetéktelenül. Mert mit is mondunk a Miatyánkban a Teremtőhöz szólva: „Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké”. Nem emberé ember felett, nem népeké népek felett — nem is bárki másé a magyar felett, de nem is a magyaré bárki más felett. Ennek az igazságnak jegyében hangzott fel a Miatyánk hét nyelven: magyarul, németül, szlovákul, ukránul, románul, szerbül és horvátul, közvetlenül azt követően, hogy a bölcső-szakajtóban felragyogott a fény. Emberek, népek megváltójának világossága az év leghosszabb éjszakáján. Hát hogyne rendültünk volna meg mindannyian, hát hogyne kellene megrendülnie az egész országnak, Kelet-Közép-Európának, amely lelki sérültje az elmúlt évtizedeknek! Búcsúzóul, mint a betle- hemezcs közben már any- nyiszor, ismét zongora, majd hegedű szód. A hangszereken hajdani kántor játszik. O mondja, hogy skizofrén. Az egész előadás alatt szinte észrevétlenül irányította, vezényelte társait. Most, kíséretével, közösen énekeljük a Mennyből az angyalt. Figyelem az arcokat. Nézőké, játszóké egyaránt ragyog. Melegség, béke és öröm a szemekben. Az el- fogadás békéje és öröme. Az önátadás békéje ás öröme. Lehet, hogy minden,ki azt érzi, amit én? Hogy valamiképp angyalok lettünk, a szó eredeti, görög értelmében angeloszok, azaz követek, hírnökök, akik küldetésüket most kapták meg. Hogy hirdessék. De mit is? Az előadás után hosszan beszélgetek az osztály ápoltjaival. Örömmel fogadják a magnetofont, minden intézeti ellenőrzés nélkül mondják történeteiket, bajaikat. Így tudom meg például, hogy „József” három évig recski fogoly volt. Szívesen nyilatkoznak az osztály vezetői is. Dr. Fejérvári Jenő főorvos Erdély szülötte, néhány éve jött az anyaországba, ö jelentette be, még az előadás elején, hogy a december 22-i rendkívüli játéknap a temesvári mártírok emlékének adózik. Az adjunktus, dr. Szabó Péter pszichiáter színész is. Tagja a Térszín- háznak; rendezője, szereplője a betlehemes játéknak. Köles Ferenc, klinikai szakpszichológus, a rendezőt segítette munkájában. Egységes „ars poetica” bontakozik ki, amit dr. Szabó Péter fogalmaz meg: Nincs ember, akinek lelkében ne maradt volna egy ép zugoly. És nincs ember, akire szerető törődéssel ne lehetne jobbítóan hatni e zugolyból elindulva. Csak hit kell hozzá. Az, amit a Jászol ad. Ennek jegyében hozták létre a Jászol Alapítványt, még 1990-ben, az akkori betlehemes játék után. Támogatni kívánják lelkileg sérült embertársaikat gyógyításuk, utógondozásuk és rehabilitációjuk ügyében, nem feledkezve meg a megelőzés feladatairól sem. Beteg, orvos, pszichológus egyaránt kéri, hogy ezt is vigyem hírül. ★ Este nyolc; maradnék még, úgy keil kidobni. A főorvos ügyeletre készül, az ápoltak vacsorához és nyugovóra. Miközben a kocsimhoz igyekszem, számolok: négy előadás, előadásonként átlag 150 néző, az annyi mint 600 angelosz. A kocsimat két beteg segítségével toljuk ki. Nevetgélve mondogatják egymásnak: „Hogy lehet valaki ilyen bolond, hogy a hóba áll!” .tűtnMa E Uses Lm Hírnök: Hegedős László JÁSZOL alapítvány 2000 Szentendre, PL: 126. OTP-számlaszám: 7674537-1 MNB-átutalás: 219-98014 Adósz.: 19177183-1-13 Jézus } neg kérész telkedése Jézus, a mi Urunk és Megváltónk megkeresztel- kedett Jánosnál a Jordán folyóban. Ebben a pillanatban leszállt reá a Szentlélek galamb alakjában, és az Atya szava hallatszott, ki így szólt: „Ez az én Szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17). Mily nagyszerű misztérium jelenik meg ebben a meny- nyei keresztségben! Az égből az Atya szava hallatszik, a Fiú a földön látható. a Szentlélek galamb képében nyilatkoztatja ki magát. Íme, csak ahol a Szentháromság igazsága van jelen, ott van csak igazi keresztség és a bűnök igazi bocsánata. Ez a tény nem valósulhat meg, csak ahol hisznek a teljes Szent- háromságban. A keresztség, amelyet az egyház szolgáltat ki, egyetlen és igazi, és csak egyszer adható. Elegendő csak egyszer lemerülni, hogy kiemelkedjünk tisztán és megújulva? tisztán, vagyis a bűn szennyétől megmosva, vagyis a régi emberből új életre támadva. Aquileiai Cromatius püspök Kereszténység és demokrácia Év vége felé, vagy az új esztendő első napjaiban mérleget készít az ember, hogy az elvégzett és az elvégzendő tennivalókat összegezze. Közérzetünk egyre kevésbé tudja függetleníteni magát — s ezt nem a szójáték kedvéért mondjuk — a közélettől. Életünkbe, egyéni sorsunk alakításába is beleszól a politikai közérzet, országunk állapota — s ha nem is az elmúlt negyven esztendő kollektivizáló szisztémája miatt, hanem más módon, de egyre elemen- tárisabb erővel, most, a demokratizálódás éveiben. Az erőszakos ateizmus országlásának éveiben az ideológiai kérdésföltevések is csak egyféleképpen voltak megoldhatók, a kollektivizmusra hivatkozó diktatúra pedig csak egyetlen lehetőséget ismer, a kiváltságosok' uralmát. Már ebben az időszakban is ösz- szekapcsolódott az ideológia a politikai gyakorlattal. Valószínűleg társadalmunk jelenlegi fázisában is összekapcsolja a gyakorlatot az elméleti megfontolással. S mivel az előző antitéziseként született, szinte kézenfekvő a felismerés: a hazai demokratikus átalakulás a keresztény kurzus jegyeit viseli. Természetesen a kereszténység sosem lehet annyira erőszakos, mint az ateizmus, ha meg akar felelni önmagának. A kereszténység csak addig kereszténység, ameddig nem akar kurzus lenni. Ezzel a föltételezéssel elejét is vehet- ném minden megalapozatlan kritikának. Sokkal fontosabb kérdésnek tűnik, hogy mit adhat a kereszténység egy demokratikus átalakuláson átmenő nemzetnek — ha valóban adni akar, s ha valóban önmagát akarja adni. Keresztényellenes demokrácia? Habár a nagy francia forradalom idején a demokrácia alapelvei anlikle- rikális megfogalmazásban hangzottak el, mégis könnyű belátni: a kereszténység, mégpedig az igazi keresztény eszmeiség komoly indítékul szolgál a demokráciához. Eszmetör- ténetileg ugyanis kétségbevonhatatlan, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség gondolata nem születhetett meg másutt, mint a keresztény Európában. A három fogalom közül az egyenlőség az elsődleges, hiszen ez teszi lehetővé a testvériséget és a szabadság egyetemességét. Viszont a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, akar a legfejlettebb nyugati demokráciák esetében is, hogy nem vagyunk egyen- lőek. Az ember szellemi, egészségi és egyéb egyéni állapotától függően használja a demokrácia által biztosított lehetőségeket. Alapvetően különbözünk egymástól. Ennek ellenére a demokrácia mégsem mondhat le az emberek egyenlőségének gondolatáról. Vajon miért kell ragaszkodnunk ehhez az eszméhez, ha sohasem teljesül hiánytalanul, ha sohasem vagyunk képesek — még a legtökéletesebbnek tartott demokráciában sem — birtokába jutni? Alighanem azért, mert az emberek alapvető, és lép- ten-nyomon tapasztalt különbözőségeik ellenére van valami, ami megelőzi és fölül is múlja a különösé-- geltet. Ez pedig a személyi méltóság. Minden ember személy — függetlenül pillanatnyi, vagy tartós állapotától. Márpedig a személy fogalom a zsidó—keresztény hagyományban gyökerezik. Az a meggyőződés ugyanis, hogy az ember hiányosságai, elesettsé- ge ellenére olyan pótolhatatlan értékeket hordoz, amely fölcserélhetetlenné és valóban pótolhatatlanná teszi az egész társadalom számára. Ezért kell arra a következtetésre jutnunk, hogy a demokrácia sohasem lehet keresztényellenes. így hát, ha valahol a világon meg akarják fogalmazni az ember alapvető jogait, akkor a zsidó—keresztény hagyományú Európához nyúlnak vissza; ahhoz a kontinenshez, ahol a kereszténység elterjedt, és ahol a demokrácia megszületett. A kereszténység, mint politikai ideológia? A hívő emberek többsége alighanem mégis tiltakozna, ha a kereszténységet úgy mutatná be valaki, mint a demokratikus politika ideológiai hátterét. Hiszen a kereszténység elsősorban vallás: egy nem e világi hatalom és ország — Isten országa — felé irányul. s ezért nagyobb jelentőséget tulajdonít az hit bénsőségességének, mint a politikai tevékenységnek, amely a hatalomra jutást célozza. Kereszténység és demokrácia mégis összetartozó fogalom, s nemcsak eszmetörténeti értelemben, hanem az erkölcs követelményrendszerén keresztül a demokrácia mindennapjaiban is. Erkölcsi érték- rendszert természetesen a kereszténységet megelőző kultúrák is alkottak, ahogy demokráciát is —, csakhogy a rabszolgatartó társadalmak demokráciája éppen az alapelvben tért el a modern demokráciától: az egyenlőség kérdésében. Éppen ezért az erkölcsi alapelvek is csak viszonylagosak lehettek. A keresztény ember azonban nemcsak saját maga számára a magánéletében és kultikus cselekvésben próbálja megőrizni ezeket az értékeket, hanem a fórumra viszi, hogy a közélet minden területén viszontláthassa mindazt, amit egyéni döntésében ismert föl. A keresztény erkölcs nemcsak a benső életre érvényes, hanem a külső megnyilatkozásokra is, amelynek nem szab határt sem a szín, sem a faj, sem a felekezet, sem pedig a politikai hovatartozás. Ezért lehet a kereszténység társadalomformáló erő. S ezért nem lehet egyetlen fönnálló társadalmi rendnek som az ideológiája. Jóval több ennél: a kereszténység az a föltétel, ami lehetővé teszi a demokráciát. Hit a demokráciában. Ebből a gondolatmenetből talán úgy tűnik, hogy a demokráciában mindenkinek illendő volna kereszténynek lenni. Természetesen ez egy végletes leegyszerűsítés. Attól, hogy tudomásul veszem a kereszténységnek, mint világnézetnek az értékeit és jelenlétét, még korántsem válók kereszténnyé. Habár a folyamat. — kereszténység és demokrácia összetartozása — eredendően a belső meggyőződésből fakad, úgy is mondhatnánk, hogy a hit titkából — mégsem biztos és mégsem szükségszerű, hogy a demokratikus élet föltétien hitet sugall. Hiszen a kereszténynek mondott Európa is ma már olyannyira szekularizált, hogy a hitbeli meggyőződések maradványai olykor csak eszmetörténeti kutatások alapján ismerhetőek föl. A demokrácia tehát nem válik föltétlenül vallásos hitté, de — és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni — a hit maradványai nélkül kevés lehetőség mutatkozik a demokrácia kialakulására. Ebből akar arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kereszténység betöltötte történelmi szerepét. Viszont a világon szinte mindenütt jelentkező kereszténydemokrata pártok kézzelfogható cáfolatát nyújtják ennek a föl- tételezésnek. Még a pártpolitikában is fölszínre kerül mindaz, amelyről a kereszténység és demokrácia eredendő összetartozásával kapcsolatban beszéltünk. Természetesen mindez már egy konkrét politikai tevékenységgel kapcsolatos állásfoglalást is föltételez, s korántsem jelentheti a vallási, illetőleg a világnézeti hovatartozás szükségességét. Megmarad tehát a választás a hitben is, s a demokrácia kialakításában is. A szabad választás lehetőségét viszont mindenben és mindenképpen fönn kell tartanunk, mert csak akkor lehetünk demokraták, és csak akkor lehetünk keresztények is. Giczy György
