Pest Megyei Hírlap, 1991. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
Yiski János-emlékkiállitás Életet lehelt a vászonba Viski János képein elmaradhatatlanul ott vannak a lovak. A mester születésének centenáriumát is ünnepelte szülőfaluja (Slntár Antal felvétele) Szokolya község immár második alkalommal rendezi meg azt az emlékkiállítást, amellyel festőszülöttjére emlékezik. A Mányoki Ádám Kiállítóteremben Viski János festőművész emlékkiállítását szeptember 22-ig tekinthetik meg az érdeklődőik. Nem mindenkit illethet meg a név: mester. Csak azt a festőt, akit a tanítványok szeretete és tisztelete övezett. Viski Jánosnak hosszú élet adatott, 96 esztendő. Szeptember 12-én lenne 100 éves. Szinte az utolsó percig, amíg ereje engedte, odaült a festőállvány elé, kezébe vette az ecsetet, rágyújtott az elmaradhatatlan szivarra, és színt kevert. Szokolyán született 1891- ben, bognármester fiaként. . Elemi iskoláit is ott végezte, a református iskolában. Rajztehetségére hamar felfigyeltek, így került 14 évesen a budapesti Iparos Rajziskolába, majd az Ipar- művészeti Főiskola tanulója lett. Tanulmányai sikeres végeztével a Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be. Már 1913-ban a budapesti tárlatokon, a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban ismertté tette a nevét. A biztos megélhetés reményében Abonyban rajztanán állást vállalt. 1915-ben behívták katonai szolgálatra. Végigharcolta a különböző harctereket, de ahogy ő mondta: „Nem puj-. kával és szuronnyal, hanem v&zlattömbbel és ceruzával, s a pusztítás és a pusztulás, fölött érzett keserű fájdalommal.” A világháború befejezése után sikert és elismerést aratott a tárlatokon. A Magyar Nemzeti Bank fe-kérésére festette meg a Hortobágyi terelés című képet, mely az ötpengős bankjegyen volt látható. 1923—29-ig Dél-Amerikában dolgozott. Amerre csak járt, mindenütt kiállították képeit, ünnepelték. VÁCI HÍRLAP Vác, Dr. Csányi László krt. 15. 0 A szerkesztőség vezetője: Eorgó János. 0 Munkatársak: Dudás Zoltán és -Halász Erzsébet. O Postacím: Vác, Pf. 32. 2601. Telefax és telefon: (27) 10-095. Telex: 282 297. • Szerkesztőségi fogadóóra: kedd és péntek 13-tól IS óráig. 0 Hirdetésfelvétel a szerkesztőségben naponta délelőtt 9-tol 11-ig, valamint a váci hirdftöirodá- ban (Jókai utca 9.) hétfőn és kedden délután H-töl 11 óráig. Minden alkotása a magyar múlt, a magyar élet egy-egy kiragadott és megörökített darabja. A falusi tájat, a magyar pusztát jelenítette meg, de előtérbe kerülő fő alakjai mindig a lovak. Mozgásérzetet keltő kompozícióin — a ménes vad fújtatásában, erőtől duzzadó, feszülő izmaikban Is — a könnyed lágyságot kereste. Naturalista állatképein kívül, festett arcképet és történelmi témákat: Koppány leverése (1938), Rákóczi búcsúja (1941). Várakozó kocsi című képét a Nemzeti Galéria őrzi. Élete é& munkássága csendben, szerényen suhant át az utolsó négy évtizeden. Nem akarta, nem tudta magát „kidobni” a piacra. 1944 után már nem jelentkezett festményeivel a tárlatokon. A közélettől visszahúzódva, csöndes magányban dolgozott budapesti műteremlakásában. A művész és az ember hallgatását törte meg 1982-ben az a kiállítás, amelyet a szülőifalu rendezett Vácott, a városi könyvtár galériájában. Betegsége miatt a mester nem vehetett részt a megnyitón. 1983-ban a Vaj- dahunyad várában rendeztek műveiből kiállítást. 1988-ban, halála után, már a szülőfalu adott helyet emlékkiállításának, ahogy most is, a- Mányoki Ádám Kiállítóteremben. Három képet ajándékozott a szülőfalunak, közülük egyet a református egyháznak. 1987. május 7-én végleg megpihent. Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik. Utolsó útjára az akkori Képzőművészeti Alaptól senki sem kísérte el. Viski János azon kevesek közé tartozott, akiknek csak a fizikumát érinthette meg az öregség. Talán ezért volt képes még a betegsége alatt is, az utolsó pillanatig dolgozni: „Én festeni születtem, és arra, hogy a szépet adjam az embereknek.” Szórád Ágnes VÁCJ t>aírfaii XXXV. ÉVFOLYAM, 210. SZÁM 1991. SZEPTEMBER 7., SZOMBAT A sors kegyeltje és mostoha fia Kifosztották, mégis ő fizet István nevet, jókedvű. S ez nem kis eredmény, de nem is a lelkiállapotára legjellemzőbb dolog. Tragédiák sorozatát élte meg, aminek maradandó következményei is vannak. Focistaként talán karrier is várt rá, de mines a motorba leset után csak egy megvalósulatlan, volt- nincs álom maradt. Az, hogy járásképtelen, tolókocsihoz kötött, tény. De mindig jobb, mint amit az orvosok jósoltak neki. Sőt! A baleset után megismerkedett valakivel, aki el tudta fogadni, ahogy van. Némi udvarlás után hozzáment feleségül. Ez egy néhány hónappal azelőtt el- képzelhetelen csodának számított István életében. ,,Gyermekrablás ' ’ A sérülése, a gerinctörés nem lett volna ilyen súlyos következményű, ha jó szándékú emberek nem próbálják meg a baleset helyszínén fekvő embert felültetni. Akkor szakadtak meg végérvényesen az idegpályák, s a legkörültekintőbb beavatkozás ellenére is visszafordíthatatlan lett. a bénulás. Az akarat mégis óriási erő, s amire egyáltalán nem is biztatták, sikerült : gyermekük született. A szexuális életre magára nem volt esélye az orvosok szerint, amit mindketten tudtak, s így mérhetetlenül nagyobb volt örömük, amikor az ifjú asszony ' azzal érkezett haza, várhatják a bébit. Emberiségből vizsgáztak A 7 ember negyven év ■*’* felett már nem hisz a csodákban. És ebben az életkorban már az orvos- tudománnyal szemben is fenntartásai vannak. Aki pedig többször szorult már kezelésre, rájött: az orvos Is — legyen az segédorvos vagy professzor — csak ember. Nem tévedhetetlen, nem mentes az emberi gyarlóságoktól, és — ami talán a legkeservesebb felismerés — nem szükségszerűen tekinti hivatásnak a munkáját. Aztán, ha olyan orvossal találkozik, akinek nincs fontosabb a betegénél, ha egy kórházi osztályon azt tapasztalja, hogy — a takarítónőtől a főorvosig — mindenki a betegek gyógyulásáért, felépüléséért munkálkodik, akkor köny- nyekig meghatódik. Mint az a férfi, aki képtelen volt uralkodni érzelmein, miközben szerencsétlenül járt hozzátartozója történetét mesélte. A fiatal lányt súlyos baleset érte. Hogy milyen súlyos, arra jellemző, hogy a váci kórházból azonnal egy fővárosi kórházba szállították, ahogy egy hónapig ápolták. Amikor visszakerült Vácra, még mindig kómás állapotban volt. Az itteni kórházból a Fodorféle szanatóriumba szállították, ám itt sem tudtak mit kezdeni vele, vissza- küldték. Ismét Vácon volt, és továbbra is kómában. Csaknem két hónap telt el, és kimondva-kimondatla- nul, letettek róla. Ekkor került a váci kórház gyermekosztályára, dr. Újhelyi László főorvoshoz. Szerencsére, mondta a férfi, s tovább mesélte a történetet úgy, ahogy ő kívülállóként látta. Egy-más- fél hét múlva már felcsillant valami remény, aztán egyre jobban lett a gyerek, a harmadik héten már evett, elkezdett beszélni — és eljutott odáig, hogy elkezdődhetett a rehabilitáció. A férfi már nem is próbálta könnyeit visszafojtani, amikor a köszönőszavakat, mondatokat próbálta megformálni. A köszönetét Űihelyi főorvosnak, az osztály orvosainak, nővéreinek, takarítónőinek. Aktie együtt kísérelték meg a lehetetlent — és sikerrel jártak. Húsz éve vagyok orvos, de ilyet még nem éltem át, vallotta be a gyermekosztály főorvosa. Nem úgy indult, hogy a kislány feltisztul, szinte biztosak lehettünk, maradandó károsodást szenved, szellemi és testi fogyatékos marad. Nagy dolog, ami történt. de hogy mennyi a mi érdemünk, és mennyi a természeté, azt nem tudom eldönteni. Ez nem szakmai bravúr, ez csak öröm, ami ritkán éri az embert. Mi nem tettünk mást, mint amit az emberi jóérzés diktált. Amikor két hónapig tartó kóma után a kislány először nyugtázta, hogy valaki belépett a szobába, amikor először adott jelzéseket, persze, csupán a szeme rezdülésével, mi megragadtuk ezt a jelzést. Kiragasztottuk kedvenc fényképét, a kedvenc zenéjét hallgattattuk vele. Lehet, ha kevésbé figyelnek az első jelzésekre, ha kevésbé veszik körül, akkor később vagy egyáltalán nem következik be a gyógyulás. — Talán csupán annyit tettünk, mondta az orvos, hogy nem voltunk közönyösek itt, az osztályon. A férfi, aki kis rokona csodálatos gyógyulásáról számolt be, úgy érzi, hogy mindent Újhelyi doktornak és munkatársainak köszönhetnek. Persze, a csodákban ezután sem hisz egyikünk sem. A hosszú évek tapasztalatai által megingatott hitünk valamiben mégis megerősödött: hiszünk újra az emberekben. Borgó János Nem könnyen, de a kölcsönöket is igénybe véve hozzájutottak egy saját lakáshoz. Ott éltek, amíg nem zavarta meg életüket az a „harmadik”. Először még nem gondoltak a válásra, igaz, a feleség-anya elköltözőit. István rokkantán is el tudta látni a fiát, aki ragaszkodott is hozzá. De nem lehetett mindig, örökre így. Huzavona kezdődött a gyerekért. Az apa elkeseredésében, mert megtudta, fia őt emlegeti, utána sír, barátaival egy „gyermekrablást” hajtott végre. Helytelen volt, ezt a későbbi gyermekelhelyezési per során látta be, mert negatív pont volt, a pozitív érvek mellett. Hogy juthatnak a szakadék szélére emberek, akik a legrosszabb, legnehezebb pillanatban találkoztak, és harmóniát, nyugalmat akartak...? Mindehhez meg is kaptak az élettől mindent, amit az adott helyzetben talán nem is remélhettek. Mégis. Úgy látszik, az emberi természet telhetetlen és hamar felejt. Egyszersmind hálátlan is. Tegnap megértés, harmónia, aztán vicsorítás, karmok kieresztése. Persze verekedés is volt. Hogy csinálja ezt a tolókocsihoz kötött férfi és egy egészséges nő? István, nem hagyta el magát fizikailag. A felsőtestét folyamatosan edzette. Naponta súlyzózott, ezért az asszony, hogy fölénybe kerüljön, fölborította a kocsit, kihúzta valamikori kedvese alól, és összecsukta. Az a földön megalázva kúszott, hogy visszaszerezze a lábakat pótló kerekeit. A dulakodás közben sikerült is. Sérülten Az asszony a konyhában volt már, s amikor odagurult a kocsi, követhetetlen pillanatok, rekonstruálha- tatlan jelenet kezdődött, aminek csak a végeredménye biztos. A gyermekétől, szerető feleségétől megfosztott, rokkantságában megalázott ember szúrt. Egy valahogy ott kallódó sza- lonnázókéssel. Orvost kellett hívni. Jött is, persze összeszaladt már az egész ház. A lépcsőházban találgattták, mi történhetett. A sérülés nyolc napon túl gyógyult, amiért Istvánnak felelnie kellett, és csak neki, pusztán a szúrásért. Ilyen a törvény, a szemmel látható, maradandó nyomokra, következményekre koncentrál. Másfél hónap Tökölön, de elmúlt. A gyereket persze már alig láthatta, s a korábban mar-már előnyére forduló gyerekelhelyezési perben nem volt tovább. Az, aki fizikailag veszélyeztette egy ember életét, nem lehet alkalmas gyereknevelésre. Jogosan ? Újra és újra felállni , az élet pörölycsapásai után. Ehhez kell aztán az erő. István nem veri nagydobra érzelmeit, bánatát, csak a barátok tudják. Kevesen vannak, s erről éppen ő maga tehet. Ügy érzi, nem kell a régieknek, és nem akar kölönc lenni. A nyugdíjából a lakáson és koszton kívül csak a Trabant hyeomat fenntartására telik. Ez az öröme, ezzel kiszabadulhat a négy fal közül. A sors fintora, hogy az autófosztogatók egy éjjel éppen az ő kocsijának kerekeit szerelték le, de mind a négyet...! Hát sose lesz vége? — kiáltott fel, amikor fölbontotta a postás kézbesítette ajánlott levelet. Egy kártérítési kereset indításáról értesítették. A volt feleség az idő távolából most úgy gondolta, pénzzé teszi a késszúrás nyomát. Hatvanezer forintot követel, s a papírokból úgy tűnik, megfellebbezhetetlenül jogosan. Nincs igazság — ezt érzi István, amikor végiggondolja életét a balesettől kezdve. Micsoda sorozat, rosszban a jó, jóban a rossz, s a végeredmény? Rokkantnyugdíjából fizetni kell az azóta újra szült asszonynak, aki körül népes, talán boldog család nyüzsög. Ez a pénz pedig mindenkinek jól jön. Nem igaz? István előtt a nagy kérdés: fizet vagy nem? Újabb csatát kezd, vagy fejet hajt, talán utoljára .,, Dudás Zoltán Segít a családsegítő Ismét ruhaakció Ruhaakciót rendez ismét a családsegítő és -gondozó központ, hogy az ősz beköszöntővel ruhához és más szükséges eszközökhöz juttassa gondozottjait. A szeptember 17—18-án rendezendő akción azokat a ruhaneműket, háztartási eszközöket, felszerelési tárgyakat osztják ki a rászorulóknak, amelyeket a lakosság adományozott. A központ ezért arra kéri a váciakat, hogy minden felesleges, ám még használható ruhát, háztartási cikket, lakásfelszerelést juttasson el a család- segítő és -gondozó központ Tabán utca 28. szám alatt lévő helyiségébe, ahol a munkatársak naponta 8-tól 15 óráig várják az adományokat. A szeptember 13-ig — péntek délutánig — eljuttatott adományokat szeptember 17—18-án, kedden és szerdán osztják ki a gondozottaknak és családtagjaiknak a Tabán utcai központban.
