Pest Megyei Hírlap, 1991. március (35. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
A PAPA HOZOTT EGY JÓ FILMET Óm, a nagy varázsló Magyar misszionárius Kanadából Érzelmek és éretlenek ^ Az egyszerű ember ritkán kerü. kapcsolatba egy ■5 igazi misszionáriussal. Pláne olyannal, aiki külföl- § dön él, és téríti a hazájától elszakadt bárányokat. § Bóday Jenő ilyen ember. Évtizedek óta él és dol- ^ gozik Kanadában. Most rövid ideig hazánkban tar- ^ tózkodik. O mondta el, hogyan lett misszionárius, ^ s tulajdonképpen mit jelent számára ez a munka ^ a tengerentúl. Hogyan téríti meg a század eleji és ^ az 56-os disszidenseket. Miképpen élnek odaát a J magyar ifjak és öregek. Legényesen megállt az ajtóban, egyik kezében a kalap, másikban egy csokor virág. A kabátját a karján hozta lezser eleganciával, s valami régi slágert fütyült. — Nem túl korai ez a nagy nekivetkőzés? — kérdezte az asszony. Hússzeleteket panírozott az asztalnál, fél szemmel a serpenyőt figyelte. — Tavasz van — intett az ember a kinti verőfényre, s végighúzta a kezét verejtékgyöngyös homlokán. A virágot pohárba tette, aztán kiült a verandára újságot olvasni. VALAMI MALACSÁGOT — Délután átmegyünk Zoltánékhoz videót nézni — szólt ki később az újságja mögül. — Visszük Marcit is, majd útközben beugrunk érte. — Videót? — az asszony hangja ingerült. — A múltkor is valami malacságot néztünk. Nekem nem hiányzik az ilyesmi! — Ezt a kazettát én szereztem — mutat az ember a sublótra, egy lapos csomagra. — Ezt te is fogod szeretni. Ja! Tudod te, milyen nap van ma, Erzsi? — Milyen? Hát húsvét. Mintha nem tudnád! — Csak? — Terítsd meg az asztalt — mondja az asszony, hogy időt nyerjen. Gondolkozik, töri a fejét, de hiába tallóz az évfordulók közt, nem jut eszébe semmi. Pedig annyi van már belőlük, a múló évekkel egyre több. Névnap, születésnap, a lányoké, az unokáké, a sajátjuk. No meg egy-egy hozzátartozó csendes elmúlását idéző dátum, mely néha kihull az emlékrostán, elfelejti az ember. — Ne haragudj, nem tudom mire célzol... — Lényegtelen — legyint az ember, s tűnődve kanalazza a levest. Gyalog sétálnak át a harmadik utcába, köztük kézen fogva ott szökdel Marci. Egy kertben zöld dárdák ölelésében nárciszok nyílnak, illatuk túlharsogja a füstöt, öreg, barázdás arcú anyóka tavalyi avart éget, s régi tavaszok emlékén merengve belebámul a tűzbe. Zoltánék népes társaság és rengeteg gyerek. Az ember átadja a kazettát a vejének, valamit pusmognak. — Üljetek a tévé köré. Papa hozott egy jó filmet. A villanyt leoltják, a zaj elcsitul, s a képernyőn feltűnik Óz, a nagy varázsló. — Még most sem emlékszel? — szól át hozzá az ember. De. Már emlékszik. És enyhén elrestelkedik. Megfeledkezett az eljegyzésükről. — Negyven év — sóhajt fel magában. — Hogy telik az idő! ÁRVÁK VOLTAK Valójában nem is volt eljegyzés, se gyűrű, se kézfogó. Miből is lett volna? Lajos alig múlt húszéves, akkor jött háza a fogságból, őt a nagymama nevelte, mindketten árvák voltak. Vacsora helyett beültek a moziba, s karamellt rágtak. A derengő félhomályban átnéz az emberre. Átnyúl és megfogja a kezét, mint akkor, azon a régi estén. — Akkor is az Ózt láttuk. Hogy jutott eszedbe? Hátul pisszegnek, elhallgat. De ottfelejti a kezét. Nézi a filmet, Dorothyt, a Madárijesztőt, a Bádogembert és Leót, a gyáva orosz- lántü Meg Ózt, aki nem is varázsló, csak egy bölcs emberke. — Hogy jutott eszedbe? — kérdi megint este, lefekvés után. — Nem is tudom. Rozs- nyóéknál voltam csapot cserélni. Hallom, mondja az unokájának: szereztem ám nektek egy irtó jó kazettát, az a címe, Óz, a nagy varázsló. Erről jutott eszembe az eljegyzésünk, a mozi, meg minden: hogy mit is mondott Óz az észről, a szívről, meg a bátorságról. Nekem ez a film akkor olyan volt, mint egy bátorítás. Ma is hálás vagyok az Óznak. Hát igen, bátorság kellett a zéróról elindulni, gyereket szülni a hátsó kisházba. A paticsos, nedves szükséglakásból eljutni a saját házig, felnevelni, kiiskoláztatni a gyerekeket. Az észre meg akkor volt szükség, amikor Lajost megkörnyékezték: elküldik pártiskolába. Lajos nem ment, kivágta magát, megmaradt vízvezeték-szerelőnek. Keményen dolgozott,' de úgy élt, hogy soha ne kelljen lehajtott fejjel járjon. — És a szív? Azzal hogy állunk? — kérdi az asszony. Mindketten tudják, a szív egészen más funkciókat tölt be, s csak képletesen tárháza az érzelmeknek. A szeretetet a génjeinkben hordjuk, bennünk él és éltet bennünket, mint a napfény a virágokat. MÁJUSI ZÁPOR — Szeretsz te még engem? — suttogja szégyenlősen az asszony. — Szeretlek. — És miért? — Sok mindenért lehet valakit szeretni — dörmögi kitérően az ember. Az igazi ok ott van a nyelvén, de nem tudja szavakban kifejezni. — És sok mindent lehet szeretni, amiről a másik jut eszünkbe. Egy utcát, melyen valaha együtt jártunk, egy fát, mely rég kiszáradt, de egyszer beálltunk alá a májusi záporban, s a kérgébe véstük egymás nevét. — Milyen igazad van — vidul fel az asszony. — Én is azért szeretem az orgonát, mert azt kaptam tőled először. — Azt is loptam — kuncog az ember. — A Csör- szék kertjéből. A másik szobában felsír Marci. Az ember felkel, átmegy, hogy betakarja. Mire visszajön, az asszony már alszik. Kint a szemközti jegenye mögött most gördül fel a hold az égre. A sárga fény besüt a szobába, s megszőkíti az asszony őszülő haját. Matula Gy. Oszkár Bóday Jenő szerzetes a jezsuitákhoz tartozik. 79 éves, s kiváló egészségnek örvend. S mit is mond önmagáról ? . — Vérbeli budapestinek vallom magam. Olyan voltam én is, mint a század eleji pesti gyerekek. Már 14 éves koromban futottam a lányok után, és egymás után adtam a szerenádokat. Aztán a sors úgy hozta, hogy középiskolába Belgiumban jártam. Ott döntöttem el, pap leszek. Magyarországon folytattam a tanulmányaimat, és 1943- ban szenteltek pappá. Misz- sziós munkát pedig 1950- től végzek és Montreálban élek. Ennyit a múltról... — Hogy mit jelent a missziós küldetés? A magam küldetésének azt éreztem, hogy olyan emberekkel foglalkozzak, akik elszakadtak Magyarországtól, de a hitük még valahol mélyen él. A kanadai lakosság 60-70 százaléka katolikus, s ott él 130-140 ezer magyar. Ezek a magyarok hihetetlenül összetartok. Évente a templomok segítségével különféle ünnepeket szerveznek, népi táncot járnak, énekelnek, nagy kerti mulatságokat tartanak. A gyermekeiket katolikus iskolákba járatják, és a hétvégi magyar iskolák is nagyon népszerűek, csaknem minden magyar gyerek cserkész. A templomba járás, főleg a magyar miséken való részvétel a nagy távolságok miatt nem egyszerű. Sokan egy órát autóznak azért, hogy eljussanak egy-egy magyar templomba. Állandóan utazó ember vagyok. Mindig azt kell éreznem, ahol éppen alszom, az a legjobb ágy, amit éppen eszem, az a legjobb étel, és ahol éppen dolgozom, ott van legnagyobb szükség a munkámra. Kaptam egy dzsippet, és az ország északi részén a nagy búzatermelő vidékeken heteken át farmról farmra jártam Regina környékén. Arra sok az indián, de körben megtalálhatók a a magyarok által épített kis templomok. Egy-egy hetet töltöttem el a központi farmokon és hihetetlen, menynyi magyarral beszéltem a hitről, Jézusról. Akik ott élnek, még a század elején, sőt a múlt század végén mentek el a Dunántúlról. Megvannak a magyar nyelvű könyveik, imakönyveik, és több generáción keresztül őrzik a szokásaikat. Őrizték a hitet, a nyelvet, és egy magyar pap megjelenése hihetetlen örömet okoz nekik. — Voltak nehéz időszakok ott is. A fiatalokat (úgy, mint most itthon) elkapta a szexláz. De a véleményem az, hogy teljesen másképp élték meg. Ott kizárta a család az erkölcstelenséget: A televízióban csak éjszaka láthatták azt, amit itt most nappal tálalnak. Sajnos amit most mondok, sokaknak nem fog tetszeni, de az itteni fiatalok primitívek. Nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt úgynevezett szabadsággal. A szeretet, a szerelem kell, de úgy látom, itthon játékként használják eme érzelmeket az arra éretlenek. — Ha jól belegondolok, itthon most nagy szükség van a misszionáriusokra. Meg kell mutatni a gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt az élet értelmét. Rá kell világítani arra, hogy csak akkor lehet boldog valaki, ha másokat boldoggá tesz. Meg kell tanítani az egymás elviselésére, a mások véleményének elfogadására, a toleranciára. Mottóként egy régi idézet jut eszembe; „Az emberekkel úgy kell bánni, ahogy mi azt elvárjuk, hogy velünk bánjanak.” Aki ezt követi, azt szeretik, befogadják és nem utolsósorban tisztelik. S a ma hajszolt, gondokkal küszködő ember, ha ezt kapja: könnyebb a terheket elviselnie — fejezte be rövid beszélgetésünket az idős, ám friss és fiatalos, magát boldognak nevező jezsuita szerzetes, missziós Bóday Jenő. Árvái Magdolna EGYÜTT AZ UTAKON AZ VTINFORM JELENTI Pál Sándor az Ütinformtól jelenti: Az ünnepeit alatt több helyen várható eső, havas eső, emiatt a nedves, síkos utakon fokozott figyelemmel vezessenek. Az autópályákon, autóutakon az elkövetkezendő három napon építési és fenntartási munkák miatt forgalomkorlátozásra nem kell számítani. Mindenütt folyamatosan autózhatnak. A főutakon viszont több helyen találkoznak útszűkülettel, sebességkorlátozással. így akik a Balaton környékére kirándulnak, jó, ha tudják, hogy a 71-es főúton Balatonfűzfőn, Balatonfüre- den és Badacsonytomaj után közműépítés miatt lezárták a fél útpályát.. A Balatonon újra jár a komp. Szántódról 07.00—17.00-ig, Ti- hanyból 07.30—17.30 óra között óránként közlekedik az átkelőhajó. A 10-cs főúton, Pilisvörösvár belterületén lezárták a fél autópályát gázvezeték építése miatt. A váltakozó irányú forgalmat jelzőlámpa irányítja. Az 52-es főút solti Kis-Duna hídját felújítják. Itt is csak egy sávon, maximum 20 km/óra sebességgel közlekedhetnek. ccoxxmccxj IBIZA CSEKSZIOMK1ÁBÓL? A Volkswagen konszernhez tartozó spanyol SEAT autógyár áprilisban megkezdi a négyajtós Toledo gyártását. A modellbe 75—170 lóerős motorok kerülnek. Ám az eddig itt készült Ibiza New Style sem tűnik el a névtelenség homályában. A barcelonai üzem egy év múlva e típus gyártási jogát átadja a Skoda-műveknek, amely kizárólag a kelet-európai piacokra fogja szállítani. Ugyanaltkor a spanyolok jövő év derekától egy új Ibiza-modellt hoznak ki, ebből naponta mintegy másfélezer kerül majd a kereskedőkhöz. CSODAHUTÓ MimOMOSOKNAK Angliában új szuper, luxus és egyéb jelzőkkel illethető autó jelent meg az utakon. Az átlagpolgár ott is legfeljebb szemlélője e luxusjárgánynak, hiszen ára eléri a 90 ezer fontot. Ezért az összegért természetesen félelmetes paraméterei vannak a Tempest névre keresztelt másfél tonnás sportkocsinak. íme egy: 3,3 másodperc alatt gyorsul 100 kilométeres sebességre. Erre mondják kis hazánkban: ez nem semmi! R°voSus|k a Pesf begyei | Közlekedésbiztonsági Tonacs támogatásával készült Jó utat, balesetmentes közlekedést kíván: Győri András ö nőtt hozzá az épülethez? Az épület őhozzá? Is-is. Meglehet, nincsen jelentősége, összetartoznak, az épület és 6. Az iskola és Joci. Itt született. A pedellusi lakásban, 1925-ben. A mama kapta a lakást, vele az állást. „Nagy dolog volt! Mert a nővére, a Mári az igazgató úréknál volt szobalány, cseléd, na, az az igazság. Csak előkelőbben nevezték. Anyám így kerülhetett ide. Megesett lány volt, én meg zabigyerek lettem. Látja-é, én elmondhatom, egynapos koromban már iskolában voltam...” Nevet. Azoknak a tiszta nevetésével, akiknek nincsen .számadása, s még kevésbé adóssága bárkivel. Hatvanhat év! Falak. Az öli.jfesték illata, fénye. A rézkilincses szárnyas ajtók. Az osztálytermek. A szertárak ezernyi holmija. „Hét igazgató úr dirigált felettünk. Ennyien fordultak meg itt. Anyám még utolsó napjaiban is azt mondogatta, nekünk szót kell fogadnunk, kisfiam. Hát én szót fogadtam. Gondolni meg azt gondoltam, amit akartam.” Nevet megint. Fél tenyerével takarja a száját, ne tűnjön elő a fogatlansága. „Anyám úgy mesélte, a Mári adta a Joci nevet. Merthogy Józsefnek kereszteltek. De a Mári azt mondta, Józsefnek nem lehet hívni egy kicsit. S már Joci voltam lapszélre írt életek JOCI egyesztendős korom előtt is, s maradtam máig. Illetve, hát most már »Joci bácsi» vagyok jó néhány esztendeje. Meg segédgondnok. Ezt találta ki az igazgató úr, mert máskülönben nem tudott több pénzt adni. Addig hivatalsegéd voltam. De csinálni ugyanazt kellett mindig. Mindent. Zárat javítani, villanyt, bútort reparálni, borozni a csepegő csapokat, kézbesíteni, takarítani ... Tudja, olykor arra gondolok, hogyan is bírtam. De hát ki kérdezte? Helyben volt az állás, ingyen a lakás, akkor meg?! Mit akarhattam volna mást?” Fényképeket mutat. A mama. Tiszta szempár, ráncok szántotta arc. Kontyba szedett haj. Mari. Csipkék a ruhán. A végzősök, valamikor. A kép hátán dátum: 1949. Ragaszkodtak hozzá, hogy ö, Joci is rajta legyen. Ott áll komoly képpel a osztályfőnöknő mellett, öltönyös-nyakkendős uraság. Képek s egy sóhaj: „Anyám soha még csak célzást sem tett rá, ki volt, lehetett az apám. Kérdeztem én sokszor. Azt felelte, »majd, ha meg- nőlsz, kisfiam-». Hát mire megnőttem, már nem kérdeztem. Nem érdekelt.” Sebek? Kinek nincsenek? Ritka szerencséseknek. S minél lentebb áll a létrán az ember, annál több jut neki a sebekből. Avagy annál fájdalmasabbak? Joci. Joci bácsi. A pedellus néni fia. A hivatalsegéd elvtársnőé. Segítő. Majd maga lép a mama helyére. Hivatalsegéd. Segédgondnok. Mindenes. Azaz: Joci. Joci bácsi. „Most már erősen foglalkoztat a nyugdíj. Nehezen bírom. És talán a gyerekek is mások. Nekem ugyan még szót fogadnak, de rengeteg a rongálás. Törnek, zúznak. Amit a vécékben művelnek! Lefeszegetik a csempét és összetörik. Hát mi a jó abba’? Ha valamelyiket fülön fogom, akkor néznek rám ártatlanul, hogy hát »én nem voltam, Joci bácsi»! Akkor meg? Mire megyek? Mit látnak ezek otthon?” Családot nem alapított. Tette, amit mondták. Zárak, csapok, kiégett körték, bicegő padok, leszakadt zsanérú szekrény ajtók: ismerősök. És seregnyi gyerek az időfolyam áradásából, mai nagyapák, nagyanyák meg a mai pöttömök, akik először nagy tisztelettel mondják a »csókolom. Joci bácsi»-t, hogy néhány év múlva m-- csak hellózzanak egyet... Mészáros Ottó
