Pest Megyei Hírlap, 1991. március (35. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-23 / 69. szám

Kibékít a szomszédos népekkel Hogy valahol otthon legyünk * Mind az oktatásban, mind pedig a legkülönfé- ^ lébb művészeti ágakban nyomasztóali a gondok. | Várat magára az iskolalörvény, a felsőoktatási tör- § vény, a nemzeti alaptanterv. A művelődési házak, ^ az iskolák, az óvodák 1 vei küszködnek. Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter nap mint nap ta­lálkozik ezekkel a problé­mákkal. — Sajnos, nem tudunk mindenütt közbeavatkozni — mondja a miniszter —, azonban ahol lehet anya­giakkal és tanácsokkal is segítünk. Minden területen egyidejűleg szükség lenne gyors cselekvésre, elképze­léseink megvalósítása vi­szont gyakorta akadályokba ütközik. Példaként megem­lítem a művészeti nevelés­sel kapcsolatos elgondolá­saimat. Szeretném, ha az óvodákban és az általános iskolák alsóbb osztályaiban felkészültebben és sokkal nagyobb óraszámban fog­lalkoznánk ezekkel a tár­gyakkal. De tisztában va­gyok azzal, hogy semmit sem szabad erőltetni és a legjobb célokat sem lehet törvényekkel kötelezővé tenni. Ezt sem lehet elren­delni. Olyan iskolákat kell teremteni, ahol megfelelő emberek példát mutatnak jó módszereikkel. Azonban sokszor azt tapasztalom, hogy nem is a pénz hiány­zik a legjobban, hanem ez a létfenntartás nehézségei­ilyen feladatokat vállaló emberek. S3 Ezt csak a m'miszté­riumra vonatkoztatja vagy általában is érvényesnek tartja? — Mindkettőre. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül más embereket kell keres­ni! Hanem azt, hogy bizto­sítani kell azokat a körül­ményeket, amelyek között az emberek önmagukra ta­lálnak; azt a tevékenysé­get végzik, amihez értenek, s amivel a bennük levő ér­tékeket továbbíthatják. Eh­hez egyaránt hozzájárulhat néhány biztató szó, egy él­ményt adó, szép zenemű meghallgatása vagy egy gondolatébresztő képző- művészeti alkotás. Q Válságos, rohanó vi­lágunkban is?! — Nem vagyok híve a megalapozatlan optimiz­musnak, mindenkor szük­ségesnek érzem a reális megközelítést. Azonban mindig tudni kell örülni is valaminek. Az életkedvet az táplálja, ha valami szép célt tűzünk magunk elé. Aki folyton csak kínlódás­ról beszél, az az emberek­től az élet értelmét akarja elvenni. ■ De egyre több embert nyomasztanak a súlyosbodó napi gondok! — Azt hiszem, ezzel Is úgy állunk, mint általában mindennel. Előbb látjuk meg a problémákat, mint az eredményeket. Pedig nem tagadható, hogy né­hány dologban előbbre lép­tünk. Lehet, hogy erre so­kan legyintenek, de nagyon fontos vívmány: a tanulás szabadsága. Felszabadul­tunk az ideológiai nyomás alól. A pedagógus önmagát adhatja. A rossz tanköny­veket folyamatosan kicse­réljük. Születőben van az új tanterv. Megteremtettük annak lehetőségét, hogy a hamis szemléletek helyére valódi értékek kerüljenek. Feléledtek a szabadegyete­mek, a népfőiskolák. Olyan légkör van kialakulóban, amelyben kibontakozhat a megújulás. Q Gyakran esik szó mos­tanában a nemzeti kultúrá­ról, hol a helye az oktatás­ban? — Úgy érzem, sokat lép­tünk előre. Arra gondolok, amit vidéken tapasztalok: milyen vonzereje van a kö­zös alkotás szép élményé­nek. Ehhez szükséges %z a nyelv, amely az érzelmi világunkat megszólaltatja. Az iskolákban eddig hát­térbe szorult ez a kifejező eszköz: az érzelmi anya­nyelv. Vissza kell helyezni jogaiba. Tehát játszani kell, rítusokban részt venni, mozogni, táncolni, énekel­ni, verset mondani. Az életnek rengeteg olyan te­rülete van, amelynek for­rása ez az anyanyelv. H Mi lehet ebben az is­kola szerepe? — Ha a társadalom nem tudja átadni az évezredek alatt kialakult, kikristályo­sodott érzelmi nyelvet, ak­kor ezt az iskolának kell vállalnia. Szeretném ki­emelni, hogy amikor nem­zeti kultúráról beszélek, akkor a hangsúlyt nem a nemzeti szóra helyezem. Olyan kultúráról van szó, amely az érzelmek kifeje­zésére használható. A re­formiskolák fölismerik, hogy a gyerekeknek szük­ségük van a művészeti ne­velésre. Azokra az egysze­rű formákra, amelyeket év­századokon keresztül a néphagyomány őrzött meg. A néphagyomány-történet, a néprajz tanítása is fon­tos eszköze ennek. Fejlesz­ti azonosságtudatunkat, ugyanakkor kibékít a szom­széd népekkel is. Megerősí­ti azt, amire minden em­bernek szüksége van; amit Tamási Áron így fogalma­zott meg: Miéri vagyunk a Földön? Hogy valahol ott­hon legyünk. Akkor is, ha kilépünk a négy fal közül... Vennes Aranka III. nemzetközi kórusverseny Bartók-évforduló Immár harmadszor ad otthont Budapest a kóru­sok nemzetközi versenyé­nek, amelyet idén március 24-től március 27-ig ren­deznek meg. A kórusmoz­galom e jelentős esemé­nyére 18 országból 80 kó­rus érkezik, és — mint azt Günter Titsch, az Inter­kultur Alapítvány elnöke, a nemzetközi kórusverseny versenyigazgatója Budapes­ten tartott sajtótájékoztató­ján elmondta — e nagyszá­mú jelentkezésre való te­kintettel az eredetileg két­naposra tervezett verseny háromnapos lesz. Az ünnepélyes megnyitót március 24-én este a Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskolán rendezik. A meg­nyitó beszédet Göncz Ár­pád köztársasági elnök, a rendezvény fővédnöke tart-; ja. A program a további na­pokban a Pesti Vigadóban, valamint a Budapest Kong­resszusi Központban foly­tatódik. Az utóbbi, lesz a helyszíne a zárókoncert- nek, amelyen az eddig leg­jobban szereplő kórusok vehetnek részt, és amely­nek győztese, a verseny nagydíját kapja. Hollerung Gábor művé­szeti vezető, a budapesti nemzetközi kórusverseny egyik kezdeményezője arra hívta fel a figyelmet, hogy az idei kórusversenyt a Bartók-évforduló jegyében rendezik meg. Március 25- én lesz ugyanis Bartók Bé­la 110. születésnapja. A versenyen, mint annak tiszteletbeli elnöke, részt vesz ifj. Bartók Béla is. ^ Négy évtized a színpadon A Magyar Állami Népi Együttes idén többet talál­kozik majd a magyar kö­zönséggel, mint az előző években; rendszeresebben és a korábbiaknál céltu­datosabban mutatják be a magyar folklórt itthon is — közölte Serfőző Sándor, a Magyar Állami Népi Együttes igazgatója. El­mondta, hogy tavaly mint­egy 7 és fél millió forin­tos beruházással jelentős felújítást végeztek az együttes székhazában, és ez lehetővé teszi, hogy méltó körülmények között fo­gadják a hazai közönséget. Programjukat szeretnék megismertetni a hazánkba érkező külföldi turistákkal is. Az együttes idén ünnep­li 40. születésnapját. Eb­ből az alkalomból a Bu­dapesti Tavaszi Fesztivá­lon mutatják be először felújított műsoraikat — Rábai Miklós Ecseri lako­dalmasát, valamint az el­múlt 10 év terméséből Tí­már Sándor Lakodalmasát és a Karikára legényeket. E SZOMBATÉ KSMMI \---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------i A Sajtóház a város közepén állt. Téglalap alakú fő­épületének hátsó falához két, nagyjából négyzet alakú másik épület csatlakozott. Ezek közül az egyik, a körút­ra néző, valaha lakóház volt. Aztán a nyomda és a kiadóvállalat közösen megvásárolta: öltözőket, szedő- termeiket, szerkesztőségi szobákat alakítottak ki emele­tein. A másik épület szintén többemeletes volt, és vagy féltucatnyi lap szerkesztőségének adott otthont. A töb­biekhez hasonlóan ennek is átriumszerű udvara volt, csak még többet alakították. Ebben a legrozzantabban volt annak a sportnapilapnak a szerkesztősége amely­ben akkortájt tördelőszerkesztőként dolgoztam. Volt aki úgy ment nyugdíjba a laptól, hogy a szer­kesztőség két szintjén, valamint a főépületben található ebédlőn, és a földszinti, klubnak becézett büfén kívül alig tudta, hogy mi van az épületkomplexumban. Én vi­szont — részben a munkaköröm, részben a kíváncsi természetem miatt, állítom hogy minden újságírónál jobban ismertem a lépcsők, liftek és faláttörések kusza rendszerét. Az állandó helyhiánnyal küszködő szerkesz­tőség terjeszkedési lehetőségeit keresve például már ak­kor jártam a körúti épület szerkesztőségünkkel szom­szédos padlását, amikor még meg sem vették azt. ★ Sima nap volt, nyugodtan készítettük a lapot. Még arra is volt lehetőség, hogy lemenjek a klubba. Miköz­ben soromra vártam, ismerős hang ütötte meg a füle­met. Alig akartam elhinni, hogy azt a srácot látom, aki­vel pár hete egy közös ismerős építkezésénél együtt be­tonoztunk. Tibornak rendkívüli ereje volt. Amikor, mint mondani szokták „már csak a szentlélek tartolta a lel­ket” bennünk, akkor ő még úgy húzta a csigán a be­tonosvödröt, mintha csak akkor kezdte volna a munkát. Vacsora után — sörözhettünk, nótázgattunk, viccelőd­tünk. Sőt valamelyikünk még karatebemutatót is rög­tönzött. Tibor jó ideig mosolyogva nézte, aztán közbe­szólt. — Ne úgy fogd a kést. így csak szúrni tudsz vele, látni a hosszát, ki tudják rúgni a kezedből, tehát több­szörösen hibázol. Fordítva vedd kézbe. Így a csukló- mozdulataidtól függően döfni és vágni is tudsz vele, ráadásul még a hosszát sem mutogatod. A szakszerű és logikus kritika hallatán elképedve néztünk rá. — így olvastam egy szakkönyvben — mondta kicsit zavartan, kicsit mentegetődzve. A többiek szó nélkül elfogadták a magyarázatot, de én attól kezdve tiszteletteljes gyanakvással néztem fel a csempéző-kőműves kisiparosként bemutatott Tiborra. .Tó orrom volt, már ami a gyanakvást illeti, mert pár héttel az eset után, amikor egyszer az Országgyűlési Könyvtárba igyekeztem, újra megpillantó!torn Tibort: egy fekete Mercedesszel éppen a Parlament egyik kapu­jához állt, majd ajtót nyitott egy, tévéből jólismert po­litikusnak. . , — Ügy Vagy te kőműves, ahogy én harangöntő — gondoltam magamban, de különösebben nem izgatott a dolog. Magától értetődőnek tartottam, hogy amíg van­nak fontos személyek, mindig lesznek akik vigyáznak rájuk. ★ A hang irányába néztem: tényleg Tibor voH. Csak most nein sötét öltönyben volt, hanem ismét meszes- malteros overallban. — Megismerjem? Ne ismerjem? — morfondíroztam magamban, de mire eldöntöttem volna, Tibor már meg­H G. FICHTER MERÉNYLET A SAJTÓHÁZBAN kapta a szendvicseit, fizetett és anélkül, hogy körülné­zett volna, távozott. Mire keresztülvergődtem a sorban állókon, és a fő­lépcsőhöz értem, már csak tovatűnő lábait láttam a páternoszter egyik kabinjában. ★ Ahogy a páternoszterből a második emeleten kilép­tem, egy tábla fogadott: „Műanyagpadló-fektetés miatt az átjárás szünetel. Kérjük használják az első vagy a harmadik emeleti folyosót. Szíves elnézésüket kérjük. A gondnokság.” Vállat vontam, a páternoszter melletti főlépcsőn le­baktattam az első emeletre, átmentem a másik lépcső­höz, felmentem azon, amikor megtorpantam: éppen ak­kor tették ki a már jól ismert táblát az esti újság folyo­sójának másik végére. És aiki kitette, az nem volt más mint Tibor. Rdmnézett és megismert. — No — mondta barátságosan — ki hitte volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk. — Ügy látszik itt is van munka, nemcsak a Parla­mentnél ... Rámnézett, majd elnevette magát. — Hát ha tudod, tudod. De ne terjeszd — tette hozzá. — Miért is tenném — mondtam, majd tétován hoz­zátettem — De azért mondhatnál valamit. Nem lehet véletlen, hogy te itt vagy. — Tényleg nem az. Valami őrült megfenyegette a fő­nököt ... Lehet, hogy csak vaklárma ... de jobb félni, mint megijedni. Kicsit körülnézünk, mielőtt idelátogat. ★ Másnap fene nagy takarítás volt az egész házban. Még a folyosói neonok üvegéit Is lemosták. Biztos vol­tam benne, hogy közeledik a látogatás időpontja. Egy nappal később — amire még nem volt példa — még az esti újság lapzártáját is előbbrehozták. Két órakor már üresek voltak a szobáik, a folyosójukon pedig csak Tibi ragasztgialta rendíthetetlen nyugalommal a műanyag padlót. Négykor bezárt a büfé, fél öttől pedig már a főépület harmadik emeletén található büíé-autömatákhoz sem lehetett felmenni. Ezen nem csodálkoztam, hisz ezek csak pár lépésnyire voltak a főnapilap főszerkesztői szo­bájától Amikor a saedőterembe visszamentem, meglepve lát­tam, hogy az asztalomon heverő fotók, a laptesrv és minden poros szöszmöszökkel van teli. — Az esti újság csőpostáját javították — mondták a nyomdászok. — Még utoléred Őket, ott mennek, velük veszekedj a kosz miatt. — Délután ötkor csőpostát jayítottak. Hihetetlen. Hisz ők mindig délelőtt járnak. És arra mennek? Hisz arra semmiféle csőposta és semmiféle kijárat sincs. Ütánuk siettem, de már csak azt láttam, hogy két fér­fi belép a mellékhelyiségbe. — Biztosan kezet mosnak az előtérben lévő csapnál — gondoltam és utánuk mentem. Legnagyobb meglepetésemre az előtérben nem volt senki, és a WC-ajtó zárva volt. Egy pillanat alatt nagyon gyanús lett a dolog. Csend­be« kiléptem a folyosóra és beosontam a szomszédos mellékhelyiségbe, a nőibe. Nemsokára halk neszezés hallatszott és az történt amit vártam: a két férfi, egymás után kilépett a v.ilá- gítóudvarra néző ablakba és egy erkélykarlát segítsé­gével bebújtak a körúti épület lezárt hátsó lépcsőházá­nak ablakán. Én is megteltem már ezt az utat, csakhogy én felfelé mentem, a szerkesztőséggel szomszédos padlástérbe. A két férfi pedig a pince felé surrant. Ügy éreztem, hogy eleget láttam. Csendben becsuk­tam a résnyire kitárt ablakot majd kinyitottam az ajtót. Éppen szembetaláltam magam egy tágranyílt szemek­kel bámuló kővé meredt nyomdásznővel... Nem tö­rődtem vele, Tibihez rohantam és elhadártam a lá­tottakat, ö elkomorult, szerszámosládájából egy rongy­ba tekert adó-vevőt kapott elő, majd egy ajtónyílásba húzódva jelentett valakinek. — Hová vezet a csőposta? — kérdezte egy recsegő hang. — Az esti újság második emeleti hivatalsegédi szo­bájába ... — Atyaisten — vágott közbe az előbbi hang — hisz az közvetlenül a főlépcső mellett van. És a főnök ép­pen most érkezett... Azonnal tegyétek működésképte­lenné a csőpostát. , Tibi felpillantott a plafon alatt kígyózó sárgaréz cső­re és egy, sarokba támasztott kettős létrához rohant. Felmászott a tetejébe, de még így sem érte el a magas­ban húzódó vezetéket. Leugrott a létráról, összecsukta és felállítva nekivágta a csőnek. — Ne az egyenes szakaszon. — üvöltöttem Tibinek — a sarokívnél ... Ott hamarabb szétcsúszik az illesztés. Miközben valaki felfelé rohant a hátam mögött a. lépcsőn, a csőposta futárjának jellegzetes, egyre erősödő, esili<ngelésszerú hangját is hallottam. — Jön a futár, gyorsabban — üvöltöttem, amikor — Feküdj — kiáltotta mellettem valaki, majd pisz­tolyt rántott és többször belelótt a csőbe. A csilingelős megszűnt. A golyó ütötte lyukakon sűrített levegő fü­tyült ki. Még láttam a visszarohanó Tibort, amikor egy hatalmas robbanás a lépcsőre lökött. ★ Amikor újra felpillantottam eleinte semmit sem lát­tam a portól. A sarokban, a félig kidőlt falon egy ut­cai kandeláber világított be. A kitört ablakokon befú- vó szél papírokat sepert ki a szobából és kesernyés füst­szagot vitt mindenfelé. A rézcső, ott ahol Tibi a létrával püfölte, úgy szétnyílt, mint egy rózsa. Valaki elemlám­pát gyújtott. Aztán ismerős nyomdászokkal és civilek­kel telt meg a folyosó. ★ A kórházba«, ahol együtt lábadoztunk Tibivel, meg­tudtuk, hogy kitüntetnek bennünket, hogy a két férfi, akik a csőposta/utárban a robbanószert elhelyezték és távirányítással elindították, menekülés közben elfogták. Végezetül megtudtam azt is, hogy a brigád nőtagjai úgy döntöttek: most az egyszer, kivételesen megbo­csátják a mellékhelyiségükbe történt illetéktelen beha­tolásomat ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents