Pest Megyei Hírlap, 1991. március (35. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-02 / 52. szám
/ / / AZ ESZTÉTIKA PERIFÉRIÁJÁN Olcsój ánosnak olcsó festmény eSzínházi levélem! Előadások is voltak Útkereső közgyűlés A Nem Hivatásos Színházak Szövetségének ez évi közgyűlését március 3-án, vasárnap délelőt tízórai kezdettel tartják a Budapesti Műszaki Egyetem tanácstermében. Az összejövetel résztvevői az amatőr színjátszás sanyarú helyzetéről, illetve e sok gyermek és fiatal művészi tevékenységének terepéül szolgáló művészeti ághelyzetéről, terveiről tanácskoznak majd. Nagy András Lászlótól, a Drámaipedagógusok Pest Megyei Szervezetének képviselőjétől megtudtuk, a szövetséget egy esztendővel ezelőtt hozták létre, az egész magyar amatőr színjátszás egyetemes érdek- képviseletét kívánják ellátni. np/ / '1 / 1 anyerajku nők 2000 méter magas hegyek között, Etiópia délnyugati részén él a surma törzs. Számuk mintegy 30 ezer, jobbára marhatenyésztéssel, kukorica- és kölestermesztéssel foglalkoznak. Valószínűleg úgy élhetnének az idők végezetéig, hogy senki ügyet sem vet rájuk, ha nem váltak volna híressé tényárajkú asszonyaik révén. Senki nem tudja, honnan ered ez az egyedülálló, különös szokás. Az ajakkorongot agyagból készítik, színezik, majd kiégetik. Kicsikkel kezdik, aztán mind nagyabbakkal tágítják az alsó ajkat. A nők egymás közt, beszélgetés közben kivehetik, de a férfiak jelenlétében viselniük kell. Az ajakkorongnak a társadalmi hierarchiában van szerepe. Nagyságától függ, hogy a lány kérője hány szarvasmarhát tartozik ajándékozni a lány szüleinek a házasságkötéskor. Ugyancsak különös szokásuk a bőr mintázása. A testet mész és víz keverékével kenik be, s a művészek ujjaikkal alakítják ki a mintázatot. A civilizáció menthetetlenül betört a surmák földjére is. Örök ellenfelükkel, a szomszédos bumi törzzsel ma már kölcsönösen modern fegyverekkel irtják egymást. Még hogy a szépség ingyen van? Ezt a közhelyet a pénzért vásárolható esztétika, a piaci szemlélet elterjesztése idején ma már kevesen veszik komolyan. Mert megveheted a műalkotást, ha van pénzed, és akkor valódi esztétikai értékhez juthatsz. Valójában azonban csak olcsó gipszmásolatokat vásárolhatsz. Megveheted — hogy Pest megyei példánál maradjunk — Barcsayt, Vajda Lajost, de nem eredetiben, hanem csak százezres példányszámú képes levelezőlapon, vagy jobb esetekben kis példányszámú, elcsúszott színnyomású hazai képzőművészeti albumban. Eredeti festményt vásárolni manapság? Ugyan kérem, hiszen még a havi villany- számlával kopogtató kérlelhetetlen díjbeszedő elől is elbujdokolni kényszerülünk. Eredeti Barcsayt, eredeti Vajdát a falra? Lehetetlen. RÉSZLETRE IS És mégis akadnak, akik az eredetit is meg tudják venni. Igenis továbbra is létezik egy igen szűk képvásárlói réteg — szinte kizárólag műgyűjtő —, amely mindezt még a mai gazdasági viszonyok közt Pest megyében is megengedheti magának. Ha hinni lehet a Képcsarnok Vállalat egyetlen Pest megyei, Szentendrén lévő bemutató- és árusítóterme adatainak, akkor még ma is évente öten-ha- tan vásárolnak náluk — hazai műgyűjtők — százezer és egymillió forint közti értékben eredeti, egyedi festményeket. Az esztétika után ácsingózó, egyre szegényedő olcsójá- nos pedig az eredeti festmények vásárlási lehetőségétől egyre távolabb kerül. Csak a csekélyebb értékű festményekkel vagy olcsó szitanyomatokkal, vagy a semmivel kénytelen beérni. A fizetőképes kereslet csökkenését a Képcsarnok Vállalat szentendrei bemutatótermében úgy próbálják ellensúlyozni, illetve azzal igyekeznek visszaszerezni az egyre inkább laposodó pénztárcájú vásárló- közönséget, hogy egy idő óta valamennyi festményük részletre is kapható. KI JÁR JÓL? A külföldiek képvásárlása egészen más kategóriába tartozik, noha a Képcsarnok Vállalat bevételének éppenséggel ez az egyik egyre fontosabbá váló forrása. A külföldiek Szentendrén — és a Képcsarnok öt budapesti üzletében — továbbra is változatlan kedvvel vásárolnak össze mindenfélét, ők legfeljebb arra panaszkodhattak — joggal — évekig, hogy Magyarországon alig van hol valutát váltaniuk, ezért nehézkes a képvásárlás is. Ám ez az egyetlen gondjuk is már megoldódni látszik, mivel nálunk is elfogadják a hitelkártyás fizetési módot, ami persze csak idehaza számít újdonságnak. Jó képkereskedelem az, ahol az eladó meg a vevő is jól jár. Művészeti alkotásokról lévén szó, azonban a harmadikról, az alkotóról se lehet megfeledkezni. A bizományosi eladási mód, vagyis az, hogy a festő Egyre fényesebb karriert fut be a méltán világhírűvé vált Pető-módszer. amelyet névadója, a magyar Pető András dolgozott ki mozgássérültek gyógyítására. A Pető-féle konduktív nevelési módszer eredményessége a nyolcvan százalékot is eléri azoknál a gyerekeknél, akik ötéves koruk előtt kerülnek a gyógyító munkára létrehozott budapesti Pető Intézetbe vagy az országban — Pest megyében is — dolgozó mintegy félszáz konduktor, azaz mozgássérültekkel foglalkozó különleges szakképesítésű pedagógus keze alá. csak képe megvétele után kapja meg annak rá eső árát, egyértelműen vezetett oda, hogy az utóbbi években egyre több alkotó szabadulni igyekezett az egyeduralkodó állami kép- kereskedői monopólium, a bizományosi módszert rájuk kényszerítő Képcsarnok Vállalat fennhatóságától. Sorra alakultak a képzőművészekből önkéntes tömörüléssel létrejövő alkotói munkaközösségek és maszek galériák. Szentendre — amely a Pest megyei képzőművészet igazi otthona — ugyancsak belekóstolt ebbe az új módiba. Három- négy éve itt hozták létre a szentendrei művészek saját Artéria Galériájukat. ÜJ GALÉRIÁK A gomba módra szaporodó alkotói közösségek, az új galériák, a Művészeti Alap értékesítési tevékenységének bővítése mind-mind a műkereskedelem élénkülésének jele. Ám miközben ezeknek a kétségtelenül kedvező, gazdaságélénkítő jeleknek örvendezünk, ne feledkezzünk meg az olcsó- jánosokról sem, akiknek csak az értéktelenebb képek kerülhetnek a szobáik falára. Ha ugyan még kerülhetnek. Most új állomáshoz érkezett az 1988-ban idehaza létrehozott, ma több mint 30 tagországot számláló Pe- tő-alapítvány. Budapesten megállapodást írtak alá Nagy-Britannia és Északírország Egyesült Királyság alapítványi csatlakozáMostamában sajnálatosan egyre gyakoribb, hogy a színházakban nem az a legérdekesebb, ami a színpadon történik (azaz az előadás), hanem ami a színházban és a színház körül zajlik. Színházi vezetők — igazgatók, főrendezők — kinevezése, pályázati úton elnyert megbízatása keltett bonyodalmakat több vidéki városunkban (Kecskeméten, Szegeden, s a múlt héten, nagy port fölverve, Veszprémben). Budapesten bemutatók halasztódtak vagy maradtak el végképp, s zerepv i ssza a dások ka 1, rendező és színészek közti perpatvarokkal körítve. A Nemzeti vagy a Várszínház éppúgy érintett volt ebben, mint a Madách Kamara. Csodálkozni persze lehet, de nem érdemes ezeken a már-már tünetté egybe álló eseteken. Valószínűleg egy igen egyszerű ok áll mindeme zavarok mögött: az országos zavar. Tisztázatlan szituációk, függőségek, strukturális hovatartozások fölötti viták, sértődések, érdek- és ellenérdek-szövetségek országa vagyunk ismét (vagy még mindig). Nem kivétel ez alól a kultúra, s azon belül a színház sem. Semmi ok feltételezni, hogy ha országos az idegesség, érzékenység, kétbal- kezesség, hozzá nem értés politikától a gazdaságig, akkor a színház mindettől távol tud maradni. A szomorú csak az, hogy a szemünk előtt esnek szét jó művészi műhelyek, válnak bizonytalanná művészi egsáról. Az egyezmény szerint a Nemzetközi Pető-ala- pítvány, a jelenlegi Pető Intézet csaknem kétszeresre bővítésével 1993-ban létrehozza a Nemzetközi Pető Intézetet, amely évente 50 külföldi hallgató számára négyéves képzés után konzisztenciák. No de ez is egy országos jelenség speciális kivetülése. Az ilyen helyzetben már- már csodának kell tekinteni, ha a színházakban még vannak előadások, sőt, olykor nagyon izgalmas produkciókat is látunk. Ezek közé sorolható az a vendégjáték, melyen az egykori kelet-berlini, ma már csak berlini Maxim Gorkij Theater vett részt. Az Új Berlin — kulturális találkozások elnevezésű rendezvénysorozat keretében jártak nálunk, s a magyar származású George Tábori Mein Kampf című különös darabját adták elő. Ez a hol burleszkbe, hol abszurdba, hol példázatba hajló mű a századelőn játszódik Bécsben, s főszereplői lecsúszott egzisztenciák: egy hibbant szakács, egy bibliaárus kis zsidó és egy Adolf Hitler nevű tehetségtelen festő. Tábori e három figura segítségével építi fel a fasizmus és az antiszemitizmus kialakulásának fázisait. A beszédimániás festő a szemünk előtt formálódik torz eszmék veszedelmes, rögeszmés bohócává. A kis zsidó átéli hitsorsos társai később elkövetkező megaláztatásait és szenvedéseit. S bár mindez nagyon mulatságosan történik, a néző háta mégis borzong: lám, ilyen észrevétlenül, ilyen bolondér iáknak álcá- zottan törtek ránk ebben a században annyiszor az „ordas eszmék”. Csoda, hogy sikerült túlélnünk. Takács István duktord diplomát ad, egyúttal 200 külföldi mozgás- sérült gyermek számára nyújt konduktív nevelést. A brit fél mindehhez négy évre 5 millió font alapítványi összeggel, valamint magánadományokkal járul hozzá. A Pető-módszer hazai sikerére jellemző, hogy például csak Pest megyéből 530-an veszik igénybe ezlt az egyedülálló és célravezető módszert. Van, aki intézeti beutalóval, van, aki napközis foglalkozásokon, de van, aki ambuláns ellátáson vagy szülők iskolája formában. —-kk — Kocsis Klára Fontból bőiiiló intézet Rekordot döntő módszer SZOMBMTI MMMMI A rendőr az ajtófélfának támaszkodott és a homlokát simogatta. De ez sem segített. Képtelen volt kitalálni: mi oka lehetett a fiatalembernek arra, hogy tükörrel a kezében kihajoljon a hatodik emeleti ablakból. Semmiféle magyarázatot sem talált az értelmetlen halálra. • ♦ • A kulcs simán csúszott a zárba, az ajtó kinyílt. Maga elé engedte a feleségét, hadd lépjen be ő először az új lakásba. Keze a villanykapcsolót kereste, de hiába kattogtatta: a foglalatokban nem volt égő. A két nagy koffert lerakta a parkettre, felesége táskái mellé, aztán félrehúzta az elsötétítőfüggönyt. De az októberi bágyadt fénytől nem lett sokkal világosabb a lakásban. — Csak a konyhában van égő — jött vissza felesége a hírrel. — Itt szemben van egy bolt, leszaladok és veszek egy párat. Mire visszajött, a felesége már a negyedik táska ki- csomagolásánál tartott. Nagy halom gyűrött újságpapír hevert a szoba egyik sarkában. A tányérok, poharak és edények pedig a kis teakonyha mosogatóján, szekrényének polcain sorakoztak. A konyhából kiszűrődő fényben gyorsan szétszerelt két foglalatot. Kést kért, lecsupaszította a vezetékek végeit, majd bekötötte őket. — Hát, nem nyernének szépségversenyt, de pár napig jók lesznek — gondolta, aztán kiszólt a konyhába. — Gyere be, aranyom. A nyakamba veszlek, hogy be- köthesd a vezetékeket. — Én ugyan nem! Hogy megrázzon az áram? — Dehogy ráz meg. Mindössze ebbe a „csokoládéba” kell bedugnod ezt a két vezetékvéget és ezzel a műanyag nyelű csavarhúzóval kell ezt a két csavart meghúznod. Egyébként is lekattintottám a kapcsolót, nem rázhat meg — nyugtatgatta. Nyakába vette az asszonyt, aki a félhomályban a helyükre csúsztotta a drótokat és meghúzta a csavarokat. — Nagyon le fognak lógni. Útban lesz. . — Próbáld a drótot a kampó fölé tenni. H. G. Fighter PANELHÁZI TÖRTÉNET Az asszony ágaskodott, de nem érte el a mennyezetbe erősített kis horgot. — Várj. Leteszlek és felemellek. Ügy majd biztosan eléred. — Sikerült — szólt le nem sokkal később az asszony. — Rendben — mondta a férfi és a szorításon engedve lassan csúsztatta le mellén a feleségét. Ügy csinálta, hogy a blúza felgyűrődjön. Aztán csókolgatni kezdte: előbb a köldökét, aztán a melleit, végül a száját. Aztán a papírhalomra fektette ... • ♦ • — Az lenne a legjobb, szólt utána a férfi, ha te most visszamennél a táskákkal, megpakolnád őket, én meg addig végeznék az ablakok szigetelésével. Amint befejezem, utánad megyek és együtt visszabuszozunk. Ebben maradtak. • ♦ ® A férfi ügyesen, gyorsan dolgozott. Először sebbenzines vattával letörölte az ablakkeretek megfelelő részeit, aztán hozzámérte a habszivacs csíkokat, majd felragasztotta azokat. Miközben halkan dudorászott furcsa zaj ütötte meg a fülét: szabálytalan időközönként egyre halkuló, ko- pogásszerű hangokat hallott. — Mi a fene lehet ez — morfondírozott magában. Letette az ollót és fülelni kezdett. Mivel ismét hallotta és mert le akarta szűkíteni a hangforrás helyét, kinyitotta a bejárati ajtót. Aztán, ha halkabban is, de újra felhangzott az idegesítő, azonosíthatatlan irányból és helyről érkező zaj. — Talán valamelyik szomszédból jön — gondolta, és a fülét a falra szorítva tovább vizsgálódott. Megnézte a fürdőszoba meg a konyha szellőzőnyílásait, benézett az előszobaszekrénybe, de sehol sem talált semmit. Aztán becsöngetett az alattuk majd a felettük elhelyez- kezdő lakásba. De egyik helyen sem nyitottak ajtót. Vállat vont, és amolyan „ez van, ezt kell szeretni” kifejezéssel az arcán visszament, hogy folytassa munkáját. Egy darabig csinálta, de a furcsa, ismételten fel-felhangzó érthetetlen zörej nem hagyta nyugodni. — Mintha valami hozzáütődne valamihez — töprengett magában. Az antennazsinórra gondolt, és sorra kinézett az ablakokon. De a zsinórok feszesek voltak, és semmi olyat nem látott, ami magyarázatot szolgáltatott volna. — Talán a másik falon — ötlött az eszébe, és a legszélső ablaktól valamivel több mint fél méterre húzódó épületsarkot méregette. Kiment a fürdőszobába, lecsavarozta a falitükröt, és az? ablakon messze kihajolva a sarok felé nyújtotta. A gyenge fényben Valamit látni vélt. Mintha két panel közé egy himbálódzó drótdarab szorult volna. Lábujjhegyre állt, hogy jobb szögbe tudja fordítani a tükröt. És ekkor történt meg a baj. • ♦ • — Bizarr história — mormogta a rendőr, és megpróbálta elképzelni, hogy mit csinálhatna este egy tükörrel az ablakban anélkül, hogy bolondnak ne nézzék. Aztán, bár már minden otthon tartózkodó szomszédot végigkérdezett, újra egy emelettel lejebbre is leballagott. A csengetésre egy nyolcévesforma fiú nyitott ajtót. — Nincs itthon senki, csak a macskám meg én — mondta. A négylábú jól érezte magát: a parketten ült és lábaival egy dobókockát pofozgatott És egy-egy sikeres mozdulat után furcsa, kopogásszerű, egyre halkuló hang hallatszott...
