Pest Megyei Hírlap, 1991. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-04 / 29. szám

Ha fondorlattal bemerészkedik Pőrére vetkőztetik a férfit Amikor Puskás Jánosné, 72 éves nyugalmazott pos­tás „kisasszony” először lá­togathatott el bálba — ter­mészetesen anyai gardíro- zással — még a tűzoltóbál volt a szezon fénypontja. Az idei legifjabb első háló­zó, Szilágyi Klárika is anyai felügyelettel érkezett a szombat esti mulatságba. De aki azt gondolja, hogy Tökölön a két esemény kö­zött megállt a világ, az na­gyon téved. Anno például elképzelhe­tetlen lett volna, hogy az asszonyok, lányok maguk­ban hálózzanak. Hogy fér­fi módjára üljék körül az ételtől, italtól roskadozó asztalt, hogy úgy gurítsák le a két „tisztát”, mint a te­remtés ' koronái. Pedig Tö­kölön így farsang tóján már tizenegyedik éve a- szezon fő attrakciója az asszony bál. Az ötlet a bács­kai bunyevácoktól szárma­zik, a bál azonban nem dél­szláv nemzetiségi esemény Tökölön. Szombat este öt­száz asszony szorongott a művelődési házban. Még Pestlőrincről, Makádról is érkeztek fehérnépek, hogy egyszer egy esztendőben amúgy férfiasán kimulas­sák magukat. Persze a többség azért nem a konyakospoharak­kal virtuskodott. Inkább egymás szendvicsköltemé­nyeit, sütemény csodáit kós­tolgatták. Mint régen a táncrendet, úgy körmölték kis könyvecskékbe a finom­ságok receptjeit. A talpalávalót a Kóló ze­nekar húzta, a délszláv re­pertoár azonban ezen az éjszakán nem csendült fel túl gyakran. Hagyományos báli muzsikára, valcerre, csárdásra, angolkeringőre, polkára forgatta asszony a lányt. A faluban azt beszél­ték, hogy pőrére vetkőzte­tik a férfit, aki közéjük me­részkedik csellel, fondorlat­tal. Ám a zenészek háborí­tatlanul húzhatták, fújhat­ták, üvegerdőkkel a tálcái­kon a pincérfiúk is zavar­talanul szlalomozhattak a höigykoszorúk között. Még nyugodtabban is, mint ha­sonló esetben a fityulás pin­cérlányok tehették volna. Még éjfél után, a hangulat tetőfokán sem csíptek fené­ken egyetlen felszolgálót sem, és egyikük sem panasz­kodott arról, hogy goromba ajánlatokat kapott volna. És mit csináltak szombat éjszaka a magukra maradt tököli férfiak? Ki-ki vér­mérséklete szerint képzelte a gyengébb nem mulatozását. Voltak, akik elterjesztették: nőnek öltözött férfi lopako­dott a bálterembe. Majd az ablakokon bekukucskálva kedvtelve figyelték, miként emelgetik a vihorászó nők egymás szoknyáját odabent, keresve az álasszonyt. A többség csoportokba verődve várta az asszony­népet, és némelyik férfi nem is titkolta: neheztel a ne­jére, amiért az őnélküle is képes gondtalanul mulatni. Persze akadtak kivételek. Mint az a férj, aki csak azért kísérte el feleségét a bálba, hogy meggyőződjön, bement-e. Majd tenyerét dörzsölgetve indult kaland­ra, a szomszéd faluba ... M. K. Ifjú zenebarátok programja Verseny­győztesek a dobogón Az Ifjú Zenebarátok Ma­gyarországi Szervezete (amely 1965 óta a nemzet­közi szervezetnek is tagja) megalakulása óta törekszik a fiatal előadóművészek bemutatkozási lehetőségei­nek biztosítására, a közön­ség és a zene örömteli ta­lálkozásának megteremté­sére. E célból az idén új országos programot indít útra: a versenygyőzte­sek hangversenysorozatát, amely reményei szerint a fenti törekvéseket jól szol­gálja majd. Az év első felében há­rom hang verseny blokk keretében az országos if­júsági zenei versenyek né­hány győztese mutatkozik he; egy-egy zeneiskolai, illetve zeneművészeti szak­középiskolai verseny győz­tesének, s egy kamara- együttesnek a fellépésével. A hangversenyek felhang- zanak Budapesten és leg­alább két vidéki városban — fórumot teremtve az or­szág más tájain élők köl­csönös bemutatkozására és megismerésére. E program­csokor kapcsolódik az Európai Ifjúsági Zenei Versenyek Uniójához is, amely szervezetben részt vesz az Országos Ifjúsági Zenei Versenyek Koordi­nációs Fóruma is. Célja szerint az együttműködést, a kapcsolatok elmélyítését tekinti hivatásának, s e szellemben márciusban el­ső alkalommal fogad kül­földi ifjúsági versenydíja­sokat. Puszta rács nem lelkesedik Az ötlet hamvába hull? Nemrég egyik olvasónk­tól levél érkezett szerkesz­tőségünkbe. Arról tudósí­tott bennünket, hogy Da- bas és Pusztavacs közös elhatározásból trianoni emlékmű felállítását terve­zi. Némi utánjárás hozzáse­gített az Emlékmű Alapít­vány adakozásra buzdító szövegéhez, amely tudatja minden érdeklődővel, hogy — az MDF dabasi szerve­zete alapítványt hozott lét­re, amelynek célja Dabas,. és a Dabashoz közeli Pusz­tavacs magyar történelmi sorsfordulókat idéző szob­rokkal való szépítése. A negyvenévi bolsevista dik­tatúra miatt kihagyó nem­zeti tudat ilyen módon va­ló erősítése. Az Emlékmű Alapítvány először a mai Magyarország közepén, Pusztavacson kíván szobrot emelni, a XX■ századi ma­gyar történelem lenagyobb tragédiájára, a trianoni bé­ke-diktátumra emlékezve. A szobor egyesek számára talán merésznek tűnő ter­ve nem jelenti az európai realitások megkérdőjelezé­sét, hiszen az alapítvány létrehozói tisztelAben tart­ják azokat, és a szomszé­dos államokkal és népek­kel is jó viszonyra töre­kednek. A Pusztavacson felállítandó Trianon-szo- bor nem irredenta szobor, nincs köze a két háború közötti revíziós törekvé­sekhez. A Trianon-szobor a nemzeti önismerethez nél­külözhetetlen emlékezés szobra. Az emlékezés jogát pedig senki sem tagadhatja meg tőlünk határainkon innen és túl. A pusztavacsi emlékmű megvalósulását követően az alapítvány Dabason kí­ván történelmi múltunkra emlékeztető szobrokat ál­lítani, így emlékezve az 184S—49-es forradalomra és az 1956-os nemzeti fel­kelés hőseire és vértanúi­ra. ■ Akik a szöveget olvasva fölismerik, hogy a szobor valóban nélkülözhetetlen a nemzeti önismerethez, azo­kat erkölcsi és anyagi tá­mogatásra szólítják fel, megadva a forint- és a de­vizaszámlaszámokat. Arról sem feledkeznek meg, hogy tudassák: áz alapítványra szánt összeget levonhatják az adóalapjukból. Ennyi információ birto­kában úgy éreztem, nyu­godtan megkereshetem a pusztavacsi és a dabasi polgármestert. Dabason nem volt szerencsém, de a pusztavacsi polgármes­terrel sikerült beszélnem. Lapka János polgármes­ter tudomása szerint az Emlékmű Alapítványt Sza­bó Lajos szobrász kezde­ményezte. Tervéhez szívós agilitással keres pártfogó­kat. A község vezetői közül többen úgy gondolják, nem lenne szerencsés éppen egy ilyen akció kapcsán az or­szág nyilvánossága elé ke­rülni. A polgármester úgy vélekedik, országos ügyről lévén szó, helyes lenne a körzet országgyűlési képvi­selőjéhez fordulni. S. I. miiiniiiiiii ‘(in ....................... iiiiiiimiiimmiiiiimmi ............................... iiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiii'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiti iiiiiiiniiiuiiiiiiiiiiniiiii iiiiimiiiiiiiiiiniiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii 1111111111111111111111111111 M indössze két-három, találomra kiválasztott Pest me­gyei lakos nevét és címét szerettem volna megtudni, akik Orenhurgban vagy Tengizben dolgoztak. Arról akar­tam írni, hogy saját tapasztalataik és véleményük alap­ján érhette-e okét sugárzás vagy vegyi fertőzés, miként arról mostanában sokat írnak és beszélnek. A Népjóléti Minisztériumban három, erről tartott sajtótájékoztató után nem adtak neveket és címeket, mondván, nekik ilyen adataik nincsenek. Hány érig ketyeg az atomóra? Egy sugárzóan tiszta ügy árnyoldalai Az Országos Munkaegész- ségügyi Intézet főigazgató­helyettese megtagadta a tengizi nevek és címek ki­adását azzal, ez az érintet­tek érdeke. Az orenbur- giakkal hivatalból foglalko­zó esztergomi kórházigazga­tó orvosetikai titoktartásra hivatkozva tagadta meg a nevek, címek kiadását, és az Orenburg Alapítvány képviselőjéhez, valamint jo­gászához irányított. Mindez aligha egyeztethető össze az egy hete kiadott, sugár­zás tényét tagadó kor­mánybizottsági állásfoglalás szellemével. A jobb körök­ben ezt a módszert kiszivá­rogtatásnak nevező, bonyo­lult, rokokós információ­közlés (avagy -visszatar­tás?) az olvasót kevésbé év- dekli, inkább a kint jártak konkrét tapasztalatai, ada­tai. Nézzük tehát azokat. A nehezével kezdem. Az Orenburgban 1975-től két évig dolgozó dabasi Hor­váth Péter pártbizalmi volt odakint. Villany- és panel­szerelőként az Orenburghoz tartozó Bogorodcsányba, onnan Guszjatyinba ment. A most negyvenkilenc éves Horváth Péter felháborító­nak tartja, hogy egyesek ma felelőtlenül és megala­pozatlanul rosszat terjeszte­nek az akkori orenburgi vi­szonyokról. Szerinte tiszta ételben-italban nemhogy dúskálhattak a kinti ma­gyarok — legalábbis abban a két évben, amikor ő ott járt —, hanem egyenesen bosszantóan pazaroltak. — Volt, amikor több mint száz, tenyérnyi rántott húst dob­tak ki a konyhasók, mert megmaradt — méltatlanko­dik. — Márkás szeszes italt, konzerveket annyit hoztunk haza, mennyit csak akar­tunk. Kijutni az idő tájt kiváltságnak számított, szinte csak protekcióval le­hetett. Én is úgy mentém ki akkori munkahelyem, az Országos Szakipari Vállalat színeiben. A számla várat magára Hogy Horváth Péter, aki ma a Dabas Kesztyű- és Bőripari Kft. ügyvezető igazgatója, mekkora árat fizetett Orenburgért? Meg­gazdagodott-e, ráment-e az egészsége? — Kint szépen lehetett keresni — mondja. — La­kást, Trabantot vettem az ottani rubelekből. A szám­la, amit érte fizettem, még nincs kész, hiszen ki tudja, összeszedtem-e valami be­tegséget, s ha igen, az mi­kor tör ki rajtam. Min­denesetre nekem ott a leg­több lelki szenvedést a család hiánya okozta, mint ahogy a legtöbbünknek. A munkától nem féltem, hi­szen keresni akartam. Napi tizenkét óra kötelező és a plusz elvárt túlórák után négyszer négy méteres há­zikóban laktunk. Hát per­sze, hogy sokan ittak, én csak módjával. A levegő Guszjalyinban kifejezetten élvezetes volt, erdőszélen laktunk. Bogorodcsányban a környező mocsár már ke­vésbé volt csábító. A szov­jet gyártmányú ivóvizet félliteres palackokban kap­tuk, de mindenki inkább kólát, narancslevet és ma­gyar, szovjet üveges sört ivott meg márkás égetett szeszt, ezek bőségesen vol­tak a házi büfében. Diszkó is volt, néha már sok is. Kevesen voltunk kint párt­tagok, s mint bizalmi, gyak­ran szóvá tettem a vezető­ség részrehajlását a pénzel­osztásban, kritizáltam az egyszemélyi vezetésből adódó visszaéléseket, ame­lyek különösen azokat súj­tották, akiket ok nélkül ha­zapenderítettek. Horváth Péter is küszkö­dött valamennyi tipikus kinti betegséggel, a há­nyással, a fulladozással, de a hasmenés szerencsére egy idő után békén hagyta. Visszatérése után a, bal hó­na alatt három ízben ván­dordaganat nőtt, amelyet idehaza orvossal' mindany- nyiszor kitisztíttatott. A da­ganatok keletkezését nem Orenburgnak tulajdonítja, hanem, hogy idehaza, ki­utazása előtt megemelte magát. A fulladásos hányá­sok egyre ritkábban veszik elő, „csak, ha felidegesíte­nek”, mondja. Veszélyesnek a kinti vegyi anyagok kö­zül mindössze a xilolt tar­talmazó festéket tartja, ez­zel két-három napig dolgo­zott ő is, sokan mások is. Azok a fehér foltok — Nem engedem meg ma­gamnak, hogy állandóan az egészségem figyeljem, mert akkor szerintem tényleg megbetegednék — vallja. Szerinte se sugár-, se vegyi ártalom nem érte őt oda- kinn. A budaörsi Barabás Béla is azért ment ki 1987-ben két évre Tengizbe, hogy anyagilag összeszedje ma­gát. A KFKI egykori va­gyonőre se ebben a szakmá­jában, se asztalosként nem keresett eleget idehaza, hogy befejezze a háza épí­tését, amelyben négytagú családjával akkoriban la­kott. Autót is szeretett vol­na venni, de nem sokkal a cél előtt végleg haza kellett jönnie, mert agyvizenyőben meghalt a felesége. Két kis gyerekéről azóta is ő gon­doskodik. Tengizbe is va­gyonőrnek szegődött, de — mint mondja — nem en­gedte a seftelöket labdába rúgni, ezért egy idő után ott is kevés lett a pénze, ezért átment asztalosnak. Ű főleg a pókokra, a skor­piókra meg az erős napsu­gárzásra panaszkodik. — Itthon előzetesen figyel­meztettek, hogy a nap su­gárzása tizenhétszerese a magyarországinak, ezért so­se vetkőzzünk neki. — Én általában he is tartottam, bár nehéz volt, mert egy­szer harminchét fokos hi­degben, máskor meg hat­vanfokos melegben dolgoz­tunk. Nem iszik, nem dohány­zik, sose tette. Most, negy­venkilenc évesen idehaza cukros lett. Félig kész, óriási, alpesi stílusú házuk­ban még minden szanaszét van. — A tengizi pénz java azóta szép lassan elolvadt, ismét elszegényedtünk ... — véli. Azért nem mehet túl rosszul nekik, mert a kislányának bécsi zongorá­ja van, a kisfia meg hege­dülni tanul — nézek körül náluk. — Én mégse irigylem Barabás urat, mert elmon­dása szerint sok durva él­ményen mehetett át. — Kis lakókocsikban szállásoltak el minket is, két és félszer ötméteres, ha lehetett. Amikor hármunk mellé egy negyediket is be akartak suszterolni, betelt a pohár, és szakszervezeti bizalmiként az asztalra csaptam. De az csak kutya­ugatás volt, alig hallotszott az égig. A kezemen azóta fehér foltok vannak — mu­tatja olajfoltos két kezét. mivel éppen munka közben zavartam otthon. Időköz­ben kiváltotta az ipart is. — Lehet, hogy én ezt hoz­tam Tengizből? — tűnődik, a keze fejét vizsgálgatva. Barabás úrból ömlik a szó. Látszik, szívesen beszél a kinti élményeiről, váltig hangoztatja, mind színigaz, amit mond. Egy biztos, a vele egy lakókocsiban lévő munkatársa ott kinn kapott tébécét, mert — szerinte —• átázott pufajkában tovább erőltette a munkát, hiába, a pénz nagy úr. — Sok volt a sérülés is, aki nem vigyá­zott, könnyen a faládában végezte — mondja. — Ezt meg onnan tudom, hogy asztalosként nemcsak ajtó­kat, ablakokat készítettem, hanem koporsókat is ... — teszi hozzá szomorúan. Ma is hirdetik Na, és a lányok, a néha nagyon is csúnya, koszos szépnem! Az Tengizben is megért egy misét. — Elég sok volt a nemi betegség, szifilisz is akadt, mármint annak, aki nem válogatta meg, kivel fekszik össze nagy szükségében — mond­ja. Én meg közben arra gondolok, egy kis kiadós nemi fertőzésért igazán kár még ma is olyan messze utazni. Be lehet szerezni idehaza is, csak jól kell helyezkednie a férfiember­nek. Két év alatt, míg Barabás úr kint szorgalmasan va­gyonőrködött és asztalosko- dott, szerinte vagy tizenhét­ezer magyar fordult meg Tengizben. És a vonulás ma se szűnt meg. A hirde­tés még ma is bent van a magyar újságban: Tengizbe munkást keresünk. Miközben az atomóra szép egyenletesen ketyeg. Kocsis Klárr

Next

/
Thumbnails
Contents