Pest Megyei Hírlap, 1991. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
Szokatlan bangrímek a Zeneakadémián Cantionale Catholicum S Máig nem tudni, mi lett a sorsa kéziratainak. Ameny- § nyit mégis megismerhetünk életéből, munkásságából, az 8 Domokos Pál Péternek köszönhető, ő szerkesztette kö5 tétbe a Kájoni János gondolatait megörökítő jegyzeteket, I az általa írt és gyűjtött szent énekeket. E könyvet a | Szent István Társulat adta ki 1979-ben. Ugyanazt a cí- 8 met viseli, mint a bö háromszáz esztendővel ezelőtt meg- > jelent katolikus énekeskönyv, a Cantionale Catholicum, § amely Kájoni János szerzeményeit is tartalmazta. Csik6 Somlyón szentelték pappá 1655. szeptember 5-én a tudós s embert, aki a magyar zene. irodalom, nyelv, történelem. 8 növénytan és még más tudományok kiemelkedő, sokoi- S dalú művelője volt. Sajnos, sokirányú tevékenységét sem ^ kortársai, sem az utókor nem méltatta jelentőségének « megfelelően. Reguly Antal Társaság Korda Sándor- alapítvány A „Korda Sándor” Film- produceri Alapítvány támogatásával a napokban megkezdődött 20 filmszakember 2 éves, posztgraduális producerképzése —, számolt be Föld Ottó, az alapítvány elnöke. A képzésben kizárólag olyan filmesek vehetnek részt, akik gyártásvezetői diplomával rendelkeznek. Mint kiderült, az alapítványt tavaly nyáron a Filmiroda Részvénytársaság hozta létre, azzal a céllal, hogy a forgatókönyv- írókkal és rendezőiekéi aktívan és kezdeményezően együttműködni képes producereket képezzenek. A hallgatókkal megismertetik a film- és a tv-szakma oi- lágszínvonalú technikai és látványlehetőségeit; a filmgyártás hazai és kopro- dukciós módszereit. Megismerkednek az igénybe vehető pénzügyi és banki lehetőségekkel és szabályokkal; felkészítik őket a filmek, tv-műsorok menedzselésére. A terveket ismertetve, az alapítvány elnöke kitért arra: a különböző szaktan- tárgyaikhoz kapcsolódva neves külföldi szaktekintélyeket hívnak meg egy-egy előadás-sorozatra és konzultációkra. Tisztelgés volt emléke előtt a péntek esti koncert, amelyet a Zeneakadémia kistermében rendeztek. A szentendrei Kecskés-együttes elevenítette föl a kötetben lévő dalok legszebbjeit. Menus Gabriella, Körber Katalin, Kemény Kinga, Kecskés Mónika, Androjsz- ky Judit, Herczeg László, Kisvarga József, Nagyné Barta Anna, Lukács László, Vágó József, Arató László, Kürthy Réka és Bodóczky Miklós — az együttes tagjai — nem kis feladatra vállalkoztak, amikor erre az összeállításra készültek. Művészi, szakmai szempontból igencsak próbára tette őket a népi kultúrát jól ismerő Kájoni, aki nemcsak komponista, hanem orgonista és hangszerkészítő is volt. Hiszen: a Cantionale rendkívül gazdag dallam- történeti anyaga szinte minden területen érintkezik a nemzetközi kutatásokkal, abból a néplélekből ered, amely közös ponton találkozik a dallamokkal, s ha a világi elemek beszüremlked- •nek a vallásos érzésbe, csak értékesebbé, emberközelibbé teszik a ,musica sacrá’’-1. A Kecskés-együttes számára mindenképpen biztonságot jelent, hogy másfél órás műsoruk egy részével már többször felléptek, de ilyen összeállításban először szerepeltek velük. Énekeljünk mindnyájan, Credo (Hiszünk egy Istenben), Ének Szent Mártonról, Szent András Istennek szolgája, Szent Istvánról — leginkább magyar szentekről szóló énekek első ízben voltak hallhatók így együtt. Ezeket követően több olyan karácsonyi dallam csendült fel, amelyek már századok óta élnek a nép ajkán, különféle változatban. Ám most ezek korabeli zenei megfogalmazásával ismerkedhettünk meg. A szentendrei együttes ugyanis hű önmagához. Eredeti céljukat minden adandó alkalommal megvalósítják: azaz régi Ikorok muzsikáját elevenítik fel, amelyeket lehetőleg az akkor ismert és használatos hangszereken szólaltatnak meg. Gondoljunk csak eddig megjelent lemezeikre. A Carmina Burana et Hungarian, a Régi török zene Európában, a Kuruc küzdelmek zeneköltészete, Balassa Bálint és Rimái János énekelt versei, Káiti Márk Képes krónikájának zenei feldolgozása — mind évszázadokkal korábbra visznek vissza bennünket. Senki ne gondolja azonban, hogy — lévén ez a mostani hangversenyük vallási témájú — kimért, lassú muzsikát hallhattunk az egész estét betöltő műsorban. Szabó András dr. előadóművész közreműködése és Mártha Judit mély lírával telített szopránja eleve biztosította az est változatosságát. Noha egyházi énekeskönyvből tallóztak, de a legkülönfélébb műfajok szerepeltek az összeállításban. A korabeli hangszerek megszólaltatásával szokatlan hangszínek tették élvezetessé az estet. A csembaló mellett hallhattuk a hordozható orgona muzsikáját is. Nem maradt el a duda sem, amely néhány falusi templomban ián még ma is megszólal a karácsonyi pásztorjátékokban, az éjféli mise után. Az a tíz zsoltár, amely a szünet utáni második rész programjában szerepelt, ismert volt a protestáns keresztények körében is. Balassa Bálint költeményével azonos a Végtelen irgalmú kezdetű 50. zsoltár. Az utolsó szám igazi néphagyomány volt. A procesz- sziót a csíksomlyói búcsúban mind a mai napig éneklik — immáron évszázadok óta. Vennes Aranka Ismerjük meg Nyelvrokonainkat: a finnugor és a szamojéd népeket, azok nyelvét és kultúráját kívánja megismertetni minél szélesebb körben a Reguly Társaság, amelyet a napokban alakítottak meg a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- tudományi Intézetében. A társaság ápolja Reguly Antal, az első finnugor nyelvész hagyatékát, szibériai kutatásainak eredményeit, amelyek bizonyítják: a magyar nyelv finnugor eredetű. Sokoldalú kapcsolatot kívánnak kialakítani a finnugor népekkel. Figyelemmel kísérik azok kulturális, társadalmi, gazdasági eredményeit, együttműködnek hasonló jellegű egyesületeikkel. Támogatják az uráli népek nyelvének hazai megismerését és a rokonokat! oktatását, kultúrájának kutatását, az uráli nyelveken írt művek megjelentetését. Az alapító tagok nyelvészek, régészek, néprajz-, népzene- és földrajzkutatók, tanárok, egyetemi hallgatók, de a társaság tagjai lehetnek más szakmabeliek, külföldiek is. Az alakuló közgyűlésen elnökké Csúcs Sándort, a Nyelvtudományi Intézet uráli osztályának vezetőjét, alelnökké Illés Ferenc zirci tanárt választották. A társaság központja jelenleg a Nyelvtudományi Intézet. Itt lesz márciusaién a társaság első nyilvános rendezvénye: Schmidt Éva néprajzkutató videofilmmel bemutatja a Szibériában élő obi ugorok mai életét. Cigidili Olvasom a Nők Lapja Évkönyvben. hogy Magenheim Julcsi zsendülő ifjúkora ellenére napi 4-5 cigarettát szív. Mármint „civilben”. No persze, hiszen — mint azt a vele készített interjúban mondta — felnőttek bohémvilágában nőtt fel. A Szomszédok jubileumi, 100. részében azonban nem szállt fel kékes füst a tini- sztár ujjai közül. Pedig elöbb-utóbb elképzelhető, hogy a felnövekvő, önálló útra lépő Magenheim lány egyszercsak a zsebébe nyúl és a lakótelepi presszóban rágyújt egy Sopianae Lady- re. Hiszen a sorozat rendelői kénytelenek figyelembe venni a szereplőgárda (B. P. A. után szabadon) „biológiai szükségleteit”. De mi lesz akkor a népnevelő-oktató sorozat becsületével? Esetleg a mentőorvos családfő, atyai — és mindany- nyiuk állampolgári — haragjában eltiltja lányát a nikot-in élvezetétől? Mire Julcsi a kisebbségi jogokra hivatkozva panaszt nyújt be a képzőművész nagymamánál. Aki viszont igazat ad a doktor úrnak, ám kiskaput hagyva a piacos Józsi bácsi bódéjának árnyékában napi két cigarettát engedélyez a nikotmmérge- zésibem szenvedő Julcsinak. De nem folytatom tovább. Hiszen a cigaretta árakat és Magenheimék anyagi helyzetét ismerve ez a probléma fel sem fog merülni. — Tordai — SZOMBATI A holttest, hátában egy késsel a hétvégi ház földszintjén, a hátsó szobában, az egyik ablak előtt feküdt. Mondhatni véletlenül akadtak rá, hisz a hegyektől övezett üdülőterületre december közepén, pláne havas időben, csak nagy néha látogatott ki egy-egy telektulajdonos. A férfi már régen megvásárolta a telkét, de kerítésre még nem futotta. A facsemetéket veszélyeztető őzek, szarvasok elvesztésére ezért hagyta kinn a kutyáját. Ezt járt ki naponta etetni. Nem is volt baj mindaddig, amíg le nem esett az első hó, és autóval gyakorlatilag meg- közelíthetetlenné nem vált a környék. Havas időben kocsiját az erdészháznál hagyta, és a maradék másfél kilométert gyalog tette meg. Miközben az egyre erősödő szélben a tanyája felé ment. csapkodásszerű zaj ütötte meg a fülét. — Mintha egy ablakkal játszana a szél — gondolta, és figyelni kezdte az út menti épületeket. Ám hiába me- resztgette a szemét, nem sikerült meglátnia a zajforrást. Miközben a kutyáját etette, megerősödött a szél, és mind gyakoribbá váltak az idegesítő hangok. — Megnézem még egyszer — döntött végül is magában. Elővette a távcsövét, és végigpásztázta a környéket. Az ablakokat, a zsalukat, az ajtóikat mindenütt zártnak látta. Így arra a következtetésre jutott, hogy csak egy zsalu mögötti, nyitva felejtett belső ablak lehet a zajforrás. Megnézte a közvetlen szomszédai házát, rendben találta őket. Második szomszédját, az öreg bányászt sokkal ak- kurátusabbnak ismerte, mintsem bármilyen ajtót vagy ablakot nyitva feledjen. De a harmadik szomszéd... Igen, ott esetleg nyitva maradhatott egy ablak. Kiment az útra, átbújt a drótkerítés szálai között, és az épület felé ment. A földszinti zsaluk zárva voltak, de az egyiknél erős huzatot érzett. — Itt maradt nyitva a belső ablak — gondolta, és amikor a legközelebbi csapódást meghallotta, már egészen biztos volt a dolgában. Megpróbált benézni, de sem a zsaluk réseinél, sem az illesztéseknél nem sikerült. Erre megmozgatta az egyik szárnyát, és érezte, ha egy kicsit megrántaná, engedne. — De hogy csukom vissza? — tépelődött magában. — Legfeljebb betámasztani tudom az ablakot. Az meg még feltűnőbb lenne... Eh, hagyom a fenébe az egészet — mormogta, és a kerítés felé indult. Hirtelen megtorpant. — Itt valami nem stimmel — mondta, amikor az égjük ajtózárban egy kulcs végét pillantotta meg. Dörömbölni kezdett előbb az ajtón, majd az ablakon, de sehonnan sem jött válasz. — Itt valami nem stimmel — ismételgette magában, miközben óvatosan kifeszítette a zsalut. Aztán két téglát hozott, egymásra rakta őket, és benézett. Közvetlenül a nyitott ablakszárny alatt megpillantotta a holttestet, hátában egy késsel. Lihegve ért az erdészházhoz, és elhadarta izgatottsága okát. Az erdész telefon után nyúlt, és negyedórával később már meg is állt az erdészlak előtt egy rendőrautó. Átültek az erdész dzsipjébe, és pár perccel később már a tetthelyen voltak. — Ezek tehát az ön lábnyomai? — kérdezte az egyik rendőr. — Igen — mondta a férfi. — Ott másztam be a kerítésen. Körbejártam a házat, itt a kapu mellett pedig kibújtam. — Más lábnyomot nem látott a hóban? G. FIGHTER Az utolsó üzenet — Nem. Még azt is csodálom, hogy ebben a szélben az én nyomaim is ennyi ideig megmaradtak. Közben a másik rendőr bemászott az ablakon, és kinyitotta a bejárati ajtót. Bementek. Az előtér még vakolatlan volt. A falakon sebtében felgipszelt villanydrótok látszottak. Mindenfelé kerti és kéziszerszámok, építőanyagok, malteros vödrök hevertek. Egy beugró tűzifával volt telirakva. Középen egy pincelejáró tátongott. Mellette egy keskeny folyosó vezetett a hátsó szobába. — Hol a fenében van a villanykapcsoló? — mérgelődött a sötétben az egyik rendőr. — Ne keresse! — szólt a férfi. — Bár a hálózat már kész, még nincs feszültség alatt. Inkább elemlámpát használjunk! A plafonról kell lelógniok. — De kiismeri itt magát. — Már hogyne ismerném. Az összes betont én öntöttem itt tavaly nyáron — hangzott a kicsit méltatlankodó válasz. — Felismeri a holttestet? — Bár az arcát nem látom, azt hiszem a tulajdonos az. A haja szőkésbarna, kicsit göndör, a feje búbján enyhén kopaszodik. Igen ő az — mondta, miközben közelebb lépett. Percekig fényképezőgép kattogott és vaku villogott. A kis szobában két szekrény volt: az egyiken tányérok, edények és egyéb, a főzéshez szükséges dolgok, a másikban meg ruhafélék. Közöttük két farönkből ácsolt pad és egy asztal. Az egyik sarokban egy ócska gáztűzhely, a másikban pedig egy olajkályha állt. Ezeken kívül még egy gázpalack, egy szék, egy batyu és két vödör víz volt a helyiségben. — Fura egy ember volt — mesélte a férfi. — Egyszer kenyérre lehetett kenni, máskor meg olyan morózus volt, hogy jobb volt elkerülni. Volt autója, jogosítványa, mégis busszal járt ki. Gyakran meghívott egy pohár borra vagy egy kis pálinkára. Utoljára vagy egy hete vele ittam vele itt egy pohárkával... — Pontosan mikor? — Várjon csak. Akkor hoztam ki a villanyóraszekrényt. És azt még kocsival hoztam ki, tehát még a múlt pénteki hóesés előtt kellett lennie. Ma is péntek van, tehát tegnap volt egy hete. — És azóta nem is találkoztak? — A mai napot leszámítva — ha ezt egyáltalán találkozásnak lehet nevezni —, nem. A rendőr az órájára pillantott, majd szólt a társának. — Rövidesen az erdészházhoz érkeznek a többiek. Menjetek eléjük, vezessétek ide őket! Én addig körülnézek, és megpróbálok még pár információt összegyűjteni. Amikor társa elment, a rendőr kesztyűt húzott. Megszaglászta az asztalon található poharakot, üvegeket. — A bor már megecetesedett, de a pálinka jó. Kér egy pohárkával, vagy inkább egy teát inna? Én az utóbbi mellett maradok. — Lenn áll a kocsim, így hát nekem is a teát kell választanom — szólt a férfi. — Üljön ide, háttal a halottnak, de ne nyúljon semmihez. A férfi leült, a rendőr egy ásóval óvatosan betámasztotta az ablakot. Aztán meggyújtotta a gázt, vizet mert egy fazékba, és feltette forrni. „ — No, beszéljen! — mondta, amikor végzett, és leült a másik padra, a férfival szemben, — Beszéljen még a halottról, arról, hogy milyen viszonyban volt magával, a környékbeliekkel, meg mindenről, ami eszébe jut. Például: utálta-e őt valaki a környéken? Volt-e haragosa? Kényszeredett mosoly suhant át a férfi arcán. — Nem túl ideális a helyszín egy ilyen beszélgetéshez. Nem gondolja? — Dehogynem — bólogatott együttérzően a rendőr —, mindazonáltal essünk túl rajta. A férfi elhúzta száját, de beszélni kezdett. — Novemberben volt negyvenkét éves. A szülésnapján lenn a pincében koccintottunk ... Van egy fiatal felesége meg két általános iskolás korú gyereke. Szókimondó, erőszakos ember volt. Ezt ő is tudta magáról, és igyekezett fékezni magát. Ennek ellenére az utóbbi időben három vagy négy környékbelivel már nem volt köszönő viszonyban. De lehet, hogy ebben részben neki volt igaza, mert a négyből kettővel már én sem tartom a kapcsolatot. A víz lassan forrni kezdett. A gőz felszállt, és szétterült a mennyezet alatt. A rendőr felállt, és két csészébe filtert lógatott, cukrot tett és forró vizet öntött. Aztán citromlét, pálinkát és kiskanalat tett az asztalra. A fazékban maradt víz változatlanul forrt. — Jó lesz a többieknek is egy kis tea — mondta a rendőr, miközben a szakadatlanul beszélő férfit hallgatta. — ... jó cimbora volt. Tavaly nyáron egy nap alatt kétszer is meghívott a közeli csárdába. Pacalra. Megittunk vagy tíz üveg sört... Kívülről érkező autó zúgása hallatszott. — Ugye azt mondta, hogy Komáromi Gézának hívják? — szólt közbe váratlanul a rendőr. — Igen. Az a nevem. De miért kérdi? — Hát csak azért — szólt amaz, miközben pálinkát töltött a férfi teájába —, mert szerintem így hívják a gyilkost is __ A férfi felugrott és az ajtó felé rohant. De még mielőtt odaért volna, a másik rendőr lépett be rajta három civil ruhás kíséretében. — Uraim! — szólt az asztalnál ülő rendőr — ott az áldozat, itt a gyilkos, amott pedig a bizonyíték. Valamennyien a rendőr ujja irányába néztek. A forró vízgőztől párás ablakon ujjheggyel írt reszke- teg sorok látszottak: Komáromi Géza szúrt le... ★ — Nyugodtan megihatja a teáját. Egyhamar úgysem ül volánhoz — mondta a rendőr, és többször lefényképezte az ablakon látható írást. A nyitva hagyott ajtón felül kifelé gomolygott a gőz, alul pedig a hideg tódult be. A pára ^lassanként megszűnt, és a felfelé kúszó hideggel egy időben fokozatosan, alulról felfelé előbb elhalványodott, majd eltűnt a néhai tulajdonos utolsó üzenete...
