Pest Megyei Hírlap, 1991. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
Kárpótlás; de nem teljes Az egyház nem támaszt irreális követeléseket A magyarországi egyházak minden politikai korlátozás nélkül működhetnek. Munkájukat mégis mind a mai napig akadályozzák a sok helyütt hiányzó tárgyi teltételek. Ezeket a nehézségeket próbálja meg orvosolni az a most készülő törvény, amely a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetét rendezi majd. A tervezett jogszabályról beszélgettünk dr. Isépy Tamással, az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkárával és dr. Szécsi Mária főosztályvezető-helyettessel. — Milyen alapelveken nyugszik a törvényt-ervezet? — Fontos hangsúlyozni, hogy a törvényben nincs Szó reprivatizálásról és teljes kártalanításról. Tehát nem vissza-, hanem tulajdonba adás történik. Lehet, hogy valaki ugyanazt az ingatlant kapja meg, ami korábban is az övé volt, de előfordulhat, hogy cserébe másikat adnak neki, sőt az sem kizárt, hogy pénzt juttatnak, amiből építhet vagy vásárolhat magának ingatlant. Az egyházak egyébként tudomásul vették, hogy ez a törvény nem jelent számukra teljes kárpótlást. Ez a jogszabály a volt egyházi tulajdonban álló ingatlanok közül kizárólag a jelenleg állami és ön- kormányzati tulajdonban lévő beépített ingatlanokra vonatkozik majd. Az egyház csak a törvényben meghatározott célokra kaphat tulajdont. Ezek a követke zők: vallásgyakorlás, egyházi igazgatás, egyházi al kalmazús’oan álló személy elhelyezésére szolgáló lakás, papnevelés, szerzetesrend, más egyházi szervezet, oktatás, nevelés, egészség ügyi és szociális cél, ifjúságvédelem, valamint kulturális tevékenység. — Mi lesz a tulajdonba adás menetrendje, ha elkészül a törvény? — A törvény hatálybalépésétől számított 90 napon belül kell bejelenteni az igényeket. Első lépcsőben az önkormányzat és az egyház közvetlenül állapodik meg, ha ez nem sikerül, bevonják az egyeztető tárgyalásokba a kormányt, amely jogosult a végső döntésre. Várhatóan általános probléma lesz, hogy egy-egy intézménynél, beépített ingatlannál a jelenlegi használó elhelyezéséről is gondoskodni kell. — Ügy gondolom, nem lehel megkerülni e törvény politikai vetületeit, mégiscsak valamiféle korlátozott reprivatizációról van itt szó. — Nem hiszem, hogy használhatnánk ez esetben a reprivatizáció kifejezést, hiszen sok esetben nem is ugyanazt az ingatlant kapják vissza a kérelmezők. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy például az ELTE bölcsészkarát holnap ki tudjuk üríteni. Az egyház — nagyon józanul — egyáltalán nem áll elő irreális követelésekkel. Nyilván nem is kíván ösz- szeütközésbe kerülni a társadalommal amiatt, hogy például egy általa igényelt épület üresen álljon vagy azt bérbe adja, miközben kitettek onnan egy egyetemet. — Mikorra születhet meg ez a törvény? — Februárban kormányülésen feltehetően elfogadják a végleges szöveget, ezt követően kerül a Parlamentbe. A kormány kérhet sürgős tárgyalást is. Hogy mihez képest sürgős ez a törvény, az nézőpont kérdése. Ha azt vesszük figyelembe, hogy az egyházak nagy része több ezer éves, akkor ráérünk. Ha azonban az egyházak és a társadalom egy részének felfokozott várakozására tekintünk és saját ígéretünkre, hogy ezt a problémát mielőbb megoldjuk, akkor bizony sürget az idő. L. László János V ersmondó-találk ózó ggjg SZÍNHÁZI LEVF L Elóversengés Váltások A Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár szervezésében megyei versmondó-találkozó lesz március 2-án, szombaton Szentendrén. A vetélkedőt Pest megyében élő, dolgozó, valamint nem hivatásos versmondóknak hirdették meg. A döntőben tíz perc kötetlenül kitölthető műsoridő áll egy-egy versmondó rendelkezésére. A produkciókat, illetve a művészi teljesítményt a szakmai zsűri személyre szólóan értékeli, versenyszerűen viszont nem hirdet eredményt. A résztvevők maguk jelölik ki és jutalmazzák majd a három legjobbnak ítélt versmondót. A találkozó egyben megyei elöverr- sengése a Kálnoki László országos versmondórver- senynek, melynek döntőjét április 13-án rendezik meg Egerben. Akik ez utóbbi vetélkedőn is részt kívánnak venni, azok három Kálnoki-vers valamely igéből válasszanak: Hamlet ellzallódott monológja, A magyar költészethez és az Egy városhoz. A megyei versenyre jelentkezni lehet: Nagy András Lászlónál a Duna-parti művelődési házban, Szentendre, Somogyi—Bacsó part 1. M. I. Jelenet a szegedi legújabb bemutatóból, Gounod Faust című operájából A színházak világában is megszűntek az életre szóló hitbizományok. Igazgatói széket, főrendezői státust, színészi szerződést nem életfogytigra (vagy legalább a nyugdíjkorhatárig) osztogatnak mostanság. Hogy a Nemzeti Színház, az Operaház. s legújabban a debreceni Csokonai Színház örökös tagokat nevezett meg, az speciális eset. Legjobb művészeiket jutalmazták ezzel a szép és megbecsülő titulussal, mely sokáig (ki tudja, miért) tilos volt, bár a maA Magyar nagylexikon Karácsonyi ígéret A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége megbízta az Akadémiai Kiadót és Nyomda Vállalatot: haladéktalanul hozzon radikális intézkedéseket azért, hogy a 16 kötetes Magyar nagylexikon első kötete 1992 karácsonyára megjelenhessen. Hasonló munka hazánkban 1945 óta nem került könyvesboltokba. Beck Mihály a nagylexikon szerkesztőbizottságának társelnöke hangsúlyozta: sürgős feladat a szerkesztőbizottság megújítása. A bizottság aktív tagjai csak akkor vállalják a további munkát, ha gondoskodnak arról, hogy a lexikon első kötete valóban már az 1992. évi téli könyvvásár előtt megjelenjék. Másik fontos tennivaló: haladéktalanul létrejöjjön a lexikon kellő számú, kiváló felkészültségű szakemberekből álló szerkesztősége. A nagylexikon kiadásának eddigi késlekedésével kapcsolatban Beck Mihály többek között az Akadémiai Kiadó válságát, a szerkesztőbizottság és a szerkesztőség munkájának összehangoltságát említette. Ezek miatt még a címszavak gyűjtése sem fejeződött be, s ezek közül is csak 113 ezret tápláltak be a számítógépekbe. Több mint 15 ezer címszó még hiányzik. *xd£írlav SZOMBATI G. FIGHTER A bizonyíték A férfi éppen teázott, amikor csengettek. Karácsony másnapja volt. Vendéget nem várt, a családja pedig többnapos rokonlátogatásra utazott. — Biztos valamelyik szomszéd lesz az, hogy engedjem be a lábtörlőn kuporgó macskánkat — gondolta, és szinte automatikusan nyúlt a kémlelőablak riglijé- hez, és tárta ki azt. Abban a pillanatban sziszegő hangot hallott, és valami az arcába permetezett. Szeme elé kapta a kezeit, de már késő volt: egész arcán őrjítő fájdalmat érzett. Hátratántorodott, és az előszobaszekrény sarkának ütközött. Ettől megperdült és a földire esett. Miközben a fürdőszoba felé mászott, még hallotta a bejárati ajtó csendes csukódását. Amikor magához tért, egy fotelben ült. Arcát valaki vizes ruhával törölgette. Meg akarta fogni a törülközőt, de nem tudta: a fotelhoz kötözték. — Maradjon nyugton — szólt egy hang —, különben kaphat még egy adagot! Aztán leragasztották a száját, és leterítették az asztalkendővel. Szekrényajtóik nyitódását, csukódását, fiókok csusz- szanását hallotta. Óvatosan kinyitotta szemeit, majd pislogni kezdett. Pár perc múlva már látta a kendő mintáit. Megmarkolászta a fotelt, és megpróbálta kitalálni, hogy melyik szobában van. Ujjai szövetet markoltak, éhből biztosan tudta, hogy a dohányzóasztal melletti két fotel valamelyikében ül. Lassan jobbra fordította a fejét, és ekkor, egész a háta mögött, látni vélte a lehalkított tévé képernyőjének villódzását. A lakásfosztogatók már a gyerekszobában jártak. Lépteiken kívül erre utaltak a fenyőfára aggatott kis csengettyűk hangjai. — No nézd, egy Polaroid fényképezőgép — szólt egy örvendező hang, ám egy másik leintette. — Nem sokra mész vele. Nehéz bele filmet szerezni, ráadásul drága is. Hagyd a fenébe! — Ha már a kezembe került egy, akkor legalább kipróbálom. Hamarosan halk zúgás hallatszott, majd egy csalódott hang. — De lassan jön elő a kép. És mennyire életlen. — Mert kettőből két dolgot hibáztál el. Nem támasztottad ki jól a gépet, és egyből tövig nyomtad a gombot is. — Miért? Meddig kell nyomni? — Először csak félig. És amikor eltűnt a keresőben a piros jel, akkor tövig. Űjra hallatszott a jellegzetes, halk zúgás. Aztán még párszor megismétlődött. — Eleget játszottál! Gyerünk már! És elmentek. Fejét lassan előrehajtotta, majd hátracsapta. Néhány próbálkozás után leesett fejéről a kendő. Hunyorogva nézett körül a lakásban. Teljes volt a felfordulás: a szekrények kinyitva, a fiókok kirángat- va és minden összetúrva. — Először is, vagy ki kell szabadítanom magam, vagy segítséget kell hívnom. De egyik sem lesz köny- nyű — gondolta. Sorra vette a lehetőségeit. A fotelba kötve kiguríthatja, kilökdösheti magát az előszobába, és ott fejjel vagy a térdtől lefelé szabad lábaival átzöröghet a szomszédba,.. Lábujjaival bekapcsolhatja a tévét, és felhangosíthatia annyira a hangot, hogy valaki felfigyel rá ... vagy megpróbálkozik valahogy a telefonnal. Az utolsó mellett döntött. A telefon az ágyneműtartóin volt. Szorosan mellélök- döste magát, és két ujja segítségével az ölébe rántotta a készüléket. Egyik sarkát — mintha lótuszüléshez készülődne — nagy kínnal feltette a másik combjára, majd sarkával addig rugdosta a készüléket, amíg a számtárcsa a bal keze mutatóujja közelébe nem került. Aztán, nagy kínnal, tárcsázta a 07-et. Hallotta, hogy kicseng és hogy felveszik. Amikor valaki többször belehallózott, megpróbált betapasztott szájjal kiabálni. Nem sikerült valami fényesen, de azt elérte, hogy a vonal túlsó végén megértették, nem számíthatnak kétoldalú társalgásra. — Hallom, nincs olyan állapotban, hogy beszéljen. De ne nyugtalankodjon. Rögtön kiderítjük, hogy honnan telefonál. És valóban. Rövid idő múlva mondták lakcímét és telefonszámát. Rá pár percre pedig kinyílt az ajtó, bejött három civil ruhás férfi, és kiszabadították. Mindent pontosan elmondott, aztán próbálta felmérni az okozott kárt. — Elvittek mintegy húszezer forint készpénzt, két takarékbetétkönyvet, a feleségem gyűrűit, nyakláncait, a bélyeggyűjteményemet és több műszaki árut: rádiót, magnót, kvarcjátékot, személyi számítógépet, mintegy másfél százezer forint értékben. Még szerencse, hogy ma karácsony van, és emiatt a betétkönyveket nem tudják kiváltani. Ha még holnap próbálják meg, akkor, gondolom, önök már ott lesznek. A rendőrök- körülnéztek, megpróbáltak használható nyomokat találni, de sem a fényképezőgépen, sem a bútorokon és másutt sem találtak semmit. Mit volt mit tenni: aláírta a jegyzőkönyvet, kikísérte a rendőröket, majd elkezdett rendet csinálni. Pár nap múlva bement a rendőrségre, megmutatta az ügyeletesnek a jegyzőkönyv egy példányát, és kérte, hadd beszélhessen azzal a rendőrtiszttel, aki az ügyével foglalkozik. — Rájöttem valamire — kezdte. — Ha az önök fényképes nyilvántartásában szerepel az a két ember, aki hozzám betört, megtalálom őket. — De hisz azt mondta — szólt hüledezve a rendőr —, hogy egyiket sem látta egy pillanatra sem... — Nem is — mondta a férfi, és lapozgatni kezdte az első fényképalbumot. Vagy három óra múlva felállt, és odaszólt a rendőrnek: „Itt az egyik" és egy barna hajú kopaszodó középkorú férfi fényképére mutatott. — Biztos benne? Mert ha nem... kellemetlenségeink lesznek! — Hozassa be, és én minden kétséget kizáróan bebizonyítom, hogy ő volt az egy-ik betörő. — Ajánlom is — volt a válasz. Amikor a gyanúsítottat bekísérték, döbbenten bámult a panasztevőre. Akkor még jobban megnyúlt az ábrázata, amikor az a zsebébe nyúlt, és az asztalra tette azokat a polaroidfelvéíeleket, amiket a betörőik a gyerekszobában a fényképezőgép „kipróbálásakor” készítettek. Mert szinte valamennyi felvételen rajta volt a karácsonyfa ... Az egyiken közelről, a másikon hátulról, a harmadikon oldalról és így t /ább. Jól látszottak a kis színes égők, a szaloncukrok, a habcsókok és az üvegből készült kékre, sárgára, valamint ezüst- és aranyszínűre festett üveggömbök. És valamennyin, hol rosszabbul, hol jobban, de tisztán látszott egy középkorú, barna hajú, kopaszodó férfi fényképezőgéppel a kezében.'-. gyár színházi hagyományok régtől fogva ismerték. Nos, mostanában színházvezetői posztokra pályázatok útján kerülnek a szakemberek. A váltások törvényszerűek is. Több színházunkban lejártak a szerződések, megbízatások, s természetes, hogy az új megbízatásokra szeretnék a színházakat fenntartó (finanszírozó) szervek a legjobbakat megnyerni. Elvileg a pályázat a legjobb mód erre. De egyre több panasz is hallatszik e pályázatok körül. A fővárosban például felemás a Thálta Színház megüresedett igazgatói posztjára kiírt pályázat, azúrt, mert egyfelől az igazgató (az új) cta'c igen rövid időre szóló megbízatást kapna, s ennyi idő alatt aligha tud bármiféle új művészi koncepciót is kibontakoztatni. Másfelől meg, mivel a régi igazgató 1992 júliusáig érvényes szerződést kötött a társulat tagjaival, a társulatépítés (netán átalakítás) sem lehetséges. Ez, úgy tűnik, fából vaskarika. Hasonló a helyzet Kecskeméten. A pályázat, hosszas procedúra után, eldőlt, de akire a döntés esett, azt a társulat nem akarja, akit meg ők akarnak, a döntést hozók szemében nem tűnik elfogadhatónak. Már most milyen légkörben működik majd jövőre s a következő években egy ilyen feszültségektől terhes színház? Pécsett az úgynevezett új színházi koncepció borzolja a kedélyeket. A több tagozatos színház (próza, opera, balett, báb) tagozatokra bontását vagy egyben hagyását vitatják. A külső szemlélő nem is nagyon érti, miért kell bolygatni egy jól működő konstrukciót — ha csak nem azért, hogy mindenáron valami más legyen, mint ami eddig volt. Szegeden egy kissé pontatlanul és találgatásokra okot adóan kiírt pályázat riasztótla meg az igazgatótól a tagokig a színházat S mivel ott tavaly már lezajlott egy pa- lolaforradalom (kivált a társulatból Ruszt József vezetésével egy erős csapat, mely most Budapesten Független Színház néven működik), érthető, ha a legkisebb bizonytalanság is indulatokat kavar. Váltások zajlanak, s ezekre szükség is van. De any- nyi még a tisztázatlanság a színházak körül (az új önkormányzatok most tanulják, mit s hogyan is kellene csinálni), hogy nem csoda, ha a szakma aggódik: ha sem pénzügyileg, sem szervezetileg nem stabilizálják a színházakat, Thália papjainak s papnőinek esetleg Jel kell hagyniuk a naponkénti áldozat- bemutatással.-> t- c , Takács István
