Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
Menedék Senki sem értette, hogy L. miért hagyta ott egyik napról a másikra a családját. Maga L. egyszercsak úgy érezte, elég volt. Talán ezt hívják kapuzárás előtti pániknak. Két bőrönddel érkezett kedves, öreg nagybátyjához. Az első napon, s talán még a másodikon is, jól megvoltak. Egy hét után azonban az öregúr megjegyezte: L. széthagyott holmijai miatt, kezd idegenné válni számára saját lakása. Aztán megtörtént, ami eddig még soha; összeveszett kollégájával. Az arról mesélt valakinek, hogy aki eddig úttörőházat tervezett, most ne tervezzen templomot, L. a szemébe mondta: seggnyalással viszont semmit sem lehet építeni. L. az utcán töltötte estéit. Nagybátyjához egyre kevésbé akart hazamenni, kollégáival nem akart együtt maradni, őszi este volt, amikor három fiú elkapta. Ketten hátracsavarták a karját, egy kiemelte a tárcáját. Aztán el is tűntek. Még néhány hétig bírta L. a világnak való kiszolgáltatottságot. December elején telefonált feleségének; a karácsonyt már szeretném veletek tölteni... B. J. Advent végén... " Már négy gyertya ég Felvételünkön ugyan nem a bemutatón készült koszorú látható, hanem új megrendelés. Ez a kompozíció azonban legalább olyan értékes, hiszen ugyanaz a kéz kötötte (A szerző felvétele.) Az adventi készülődésben vasárnaponként meggyújtottunk egy-egy gyertyát. Volt, aki csak jelképesen készítette el ezt az asztali díszt, mások szép koszorút vásároltak. Választékunk bőven akadt a virágboltokban. Kicsi, nagy, függeszthető- vagy asztali. Ki- nek-kinek ízlésének és pénztárcájának megfelelően. A Gyöngy virágház sok hazai és nemzetközi versenyen jeleskedő virágkötője, Káíazi Rita még az advent elején meghívást kapott az Atrium Hyatt Szállodában rendezett látványos bemutatóra. Már a meghívás is tekintélyt parancsoló. hiszem csak néhányan mutathatták be tudásukat a virágkötők szakmai egyesületéből a közönségnek. Mindenki egyórányi időt kapott, azalatt kellett elkészítenie alkotását. Ezeken a koszorúkon is meggyújtotta mára valaki a negyedik gyertyát, ahogyan az egész országban így tesznek a hagyománytisztelő emberek. Mondák, mítoszok, legendák Egy színes mesevilág Tamás Pál művei már otthonra találtak múzeumainkban. Tamás Pál azonban még nem talált otthonra Vácon. Szükséglakása összetákolt asztalán készíti műveit, rézdomborításait, tollrajzait. Abból az élményvilágból, amelyet Marosvásárhelyről magával hozott. Hihetetlenül színes ez a világ: mondák, mítoszok, legendák, hiedelmek, szokások teszik sokszínűvé. Eredetük már- már kideríthetetlen. Tamás Pál maga is csak azt mondja, így tanulta, így magyarázta mestere, Bandi Dezső ... Két rajza tulajdonképpen ugyanazt ábrázolja: a karácsonyi áldozatot. A leölt, ünnepélyesen feldíszített állatokat — pulykát vagy bárányt — a templomba viszik. Egy részük a papoknál marad, akik aztán szétosztják a szegények közölt. Így él ez a hagyomány mindhárom felekezetnél, a katolikusnál, a reformátusnál és az ortodoxnál is. A bethlehemes szekéren ott az áldozati tálas — a betlehem a templom jelképe —, ott a Nap, benne a Hold, a harmadik elem a Föld. Földön állnak az emberek, és a föld erejére utal kezükben a borospohár. Az áldozati állatok a lelket jelképezik ... Lesz s'cgedő bejgli A Köztársaság úti cukrászüzemben év végi hajrá van ezekben a napokban. Floch Istvánné üzemvezető irányításával a 14 fős munkacsapat és a 16 cukrászíanuló azon fáradozik, hogy megédesítse az ünnepi ebédeket, vacsorákat. Sorra jönnek a vevők, a váciakon kívül a Galga mentéről, Szobról, Dunakesziről, de évek óta törzsvendégük Salgótarján is. Karácsonyi fő slágerük a bejgli, 15 mázsa — háromezer darab félkilós — készült belőle, habkarikából öt mázsa. December közepén eljutott az elárusítóhelyekre. Szilveszterre készítenek malacfejes kis- tortákat, sós, mézes süteményeket. P. R. A második képen a két em- beralakot a Nap köti össze — s míg az előzőn a mágikus 3-as szám uralkodik, itt inkább az 5-ös. öt harang lóg a fenyőágról, öt sorban vannak az ötvösgömbök a férfi hajában, az asszony kontya pedig öt csigába csavarodik . ■. A bűvös számok. Ezeket is Bandi Dezsőtől (akit Szász Endre is mesterének vallott) tahűlta Tamás Pál. S talán azt is mesterétől vette át e képek alkotója, hogy a bárányra szarvakat illesszen. A szarv ugyanis a férfiasság jelképe. Íme, a művész világa. Ezt a világot hozta magával a Vácra menekült marosvásárhelyi alkotó. Vajon van-e nekünk még kapcsolatunk ezzel a világgal, feldereng-e a múltból egy-egy eleme? Nem tudom. A városszéli szükséglakás kályhája mellett ülve azért nagyon jó Tamás Pál meséit nézni-hallgatni. (Borgó) !J Könnyeznem illenék, de $ lám, inkább mosolygok, ÍJ mert annyi év után is tu- ^ doni a verset: „... ily ^ nagy jóvoltodért Teneked ^ mit adjak, / édes kis Jé- >5 zusom, elődbe mit nyújt- í sak, / drágább ajándékkal ^ én nem táplálhatlak, / ha- í nem egy juhbőrrel mostan íi betakarlak ...” Így szólt az akkori vers, melyet öreg pásztorként illett tudnom a hetek utáni próbák és tanulási esték után, s valóban betakartam a gyermeket, aki mosolyával kiragyogott a ház minden lakójára a gyertya világította kicsi betlehemből. Hatnyolc éves öregségemből is tudtam, hogy az én szerepem a döntő immár, mert fázik a kisded és csak én, a pásztorok legöregebbje, az én számadói csergém melegítheti fel. Nem sokat véltem még akkor sem legendáról, sem a valóság misztériumáról, csak a karácsony előtti havakat éreztem a kemence parazsán keresztül is. Aztán azt éreztem, — tudtam! —, hogy a teleknek fagylalását csakis a gyermeki tiszta hit és a mese teheti meleggé és könnyesen igazzá. Gondolataim valóságosnak tűntek, mint az a puhán és csendesen szálldosó hó. Körül már mindent beborított a vakító fehérség. Az ég szürkén homályloitt, álomba rin- gatóain... Ó, azok. a betlehemezések! Emlékszem, hátunkon már Ha bárányt ad, legelőt is ad És kicsit újra gyermekké váltak ^ A máskor oly hangos Diáktanya ezen a szombat dél- íj előttön csendes. Még a falaknak is ismeretlen ez a han- ^ gúlát. Azoknak, akik halkan várakoznak a karácsonyi ^ hangulatot árasztó gyertyafény kíséretében, így termé- ^ szetes. A Nagycsaládosok Egyesületének összejövetelein 5; talán mindig így van; házi süteményeket tesznek az asz- í taira az érkezők. A felnőttek beszélgetnek, az aprónép Í! meg szaladgál, mindenki örül a másiknak. Ez a délelőtt különlegesebb a többinél. Egy élő legendát, a „sasfiókák” megmentőjét, Regőczy István katolikus atyát várták. Azok, aíkik a háborút követő években már itt élteik, ismerik a nevét és tudják, hogy az árván maradt gyerekeket magához gyűjtötte, és évekig nevelte őket. Magához? Nem elég pontos így, hiszen miután Pesterzsébetről Kisvácra helyezték, neki se volt hová mennie. A küldetése is éppen ez volt: menjen oda és szervezze meg a hiányzó egyházközséget és teremtse meg az istentiszteletek lehetőségét is. Magyarul építsen templomot vagy legalább egy kápolnát. Így került tehát Vácra Regőczy atya. Tudjuk, küldetésének eleget tett, sőt... — Példaképekre van szükségünk — mondta dr. Kampós Kata, aki az egyesület nevében meghívta a vendéget, akinek a következetes és hajlíthatat- ian ívű élete erőt adhat a mai nehéz körülmények között. Miután rmindentkinek bemutatkozott, ismerősire is találva, az addig szerteszét lévő székeket összébb húzták a jelenlévők, nehogy egyetlen szót is veszítsenek. Az első szavakat, mondatokat együtt mondta el miinidernki, imádság formájában. Csak ezután foglaltak helyet. Ki-ki gyerekké vált egy kicsit, a mesére várva. Vajon hányadszor ismétlődött meg ez a jelenet a sasfiókák befogadása óta .. ? — Amikor megérkeztem, fogalmam se volt róla, hogy kezdek hozzá. Már Pesterzsébeten voltak árváim, akiket nem akartam otthagyni, magammal hozhattam őket. Fölmérve a lehetőségeket, egy tető nélküli, gazdátlan kiégett épületre találtam, a Rákóczi téren. Ez lett később az otthonunk. De amíg odáig jutottunk, keményen dolgozni kellet. Kaptunk segítséget is, a helyi mesteremberektől, de a gyerekeket is be kellett fogni. Építőanyagot úgy gyűjtöttünk a romokból, amikor megtudtam, hogy az Esze Tamás laktanya területén is van használható. De engedélyt kellett kérni, csak úgy adhatták oda a katonák. Ezért egy kerékpárral nekivágtam, hogy a minisztériumból megszerezzem azt az engedélyt — mesélte. Természetesen sikerrel járt, s a viseltes reverendájában hazafelé karikázva, már azon törte a fejét, hogyan szállítják el. Erre is lett megoldás, méghozzá a csacsifogat. A gyerekek is rakodtak, aztán a kisebbek a tetején utaztak hazáig. — Megtanítottam őket dolgozni és imádkozni — folytatta az atya. — Hamarosan tető lett a fejünk fölött, és néhány hónap múlva a templom is elkészült. Amikor a püspök atya egyszer arra járt, megkérdezte tőlük; mit csináltok? Mire büszkén azt felelték; templomot építünk. Erre nagyon büszke voltam. No meg arra is, hogy amikor egyszer a nagytemplom előtt mentünk a csacsikkal, az én sasfiókáim mind leugráltak a kordéról, térdet hajtottak és keresztet vetettek. A kis család egyre növekedett. Mindenkit befogadott, aki csak jött. Nem kérdezte kiféle, milyen vallású. Végül, mátr több, mint kétszázan voltak. Az ország minden részéből érkeztek Vácra újabb árvák. Regőczy atya testileg, lelkileg ellátta őket, semmi mást nem tett, csak szölgált. Sohasem politizált, öt év elteltével mégis börtönbe került. Aztán szabadult, majd újra és újra a börtön következett. Hol ezért, hol azért. Nem tett lakatot a szájára, könyvet is írt, amelyet Belgiumban adtak ki. Az egyik büntetés éppen ezért volt. Most még mindig hirdeti az üzenetét: örülni kell, ha növekedik a család. Ez a magyar jövő biztosítéka. A szükségtől pedig nem szabad meghátrálni, óriási erő a gondviselésé. Amíg Isten ad egy báránykát, addig legelőt is ad hozzá. Ez mindig így volt és marad is. Meggyőző volit minden szava, de azért az anyukák valami gyakorlati tanácsra is számítottak; hogyan lehetett annyi gyereket fölnevelni egyedül, azokban az ínséges időkben? -r- kérdezték. Válaszában az atya összesűrítette egész élete _ lényegét: együtt lenni a gyerekekkel és imádkozni. Dudás Zoltán Nézd, honnan jön a fényesség Társaim, a régi angyalok veríték csörgött, szemöldökünkre zúzmara fagyott, ám tapostuk a havat toronyiránt, keresve a csapást, amikor azokat néha felragyogtatta előttünk a telihold. Árnyékok nőttek a havon. Lilák voltak és melegnek látszottak s fölöttük csillagok sziporkáztak. Ádám Jóska dühösen köpködött: — ’stenit ennek a szakáll- nak! Mán odafagyott a számra ... Az angyalok röhögték Jóskát. Tehették, mert a kicsi betlehemes ládikó könnyű volt, nemigen adott terhet nékik. Én a csörgős bottal csapoltam igen vidáman, mert rőzsetűznyd meleget vetett bennem a Szikoráéknál bekapott pálinka, amit a gazda szép csengős énekemért nyújtott által. A házőrző már igen fogott bennünket Nyestéék kapuja mögött. Vertük lábunkról a havat, s bedugtam botom végét a kutya felé, Attól-e, mitől, de igen megijedt az aprócska puli, mert hangos jajveszékeléssel futott a kert hátuljába, mint akinek halaszthatatlan dolga akadt ott. Már a tornácon voltunk, amikor a kis Fügedi bekiáltott: — Szabad-e a betleheme- seknek bemenni? A sánta Nyeste Mari nézett ki a firhang mögül. Almaképe bazsalygásra húzódott és intett — menjünk be bátran. Meggyújitottam a kicsi mécset a betlehemben, s előrelódí- tottam a két hordozó angyalt ... Csutkatűz simogatott bennünket, amikor a földes szobában rázendítettünk az énekre : „A szűz egy fiat szült, / kin mennyben öröm gyűlt, / pásztorok örvendjetek, / szabadító földre szállott, örüljetek!...” Zengtek a dalok, az énekek s a messzeségből is vissza- csengenek mindmáig. Kihagyó emlékezetemben csak dallamuk és illatuk van immár. Játékunk végére emlékezem, arra az énekre, amit az első pásztornak kinevezett társam nékem mondott: „Kelj fel pajtás, nézd meg, hány az óra, / jut-e idő még a virradóra: / nézd csak, milyen sötét a magos ég, / nézd, honnan a fényesség ...” Mert fényesség jött a kisded szobában tűzhelyből és az arcok ragyogásából. És odakint a szálldosó, gyermektenyérnyi hópelyhek fölötti csillagokból. S az a fehér takaró szemlátomást is emelkedett. belepte már a vedlett garádokat, a kicsi házakat mélyre nyomta s azok meglapultak az irdatlan hótömeg súlya alatt. A hold semmiféleképpen nem mutatkozott, az ablakok mögötti lám- pácskák is alig. A fehérségből lassan úszott elő egy fehér szán és két fehér ló. Motozásnyi zajt vetett csak a száncsengő s olyan puhán suhant el a fogat, mintha nem is valóságosan, hanem egy álombéli mesében vonulna. A szánról egy fehér suba alól kiáltottak, ám az a hang sem volt nagyobb a messzi madárszónál. Csendes és ofsességes volt az éjszaka. az énekeknek és a jó születéseknek éjszakája ... Az utcán új énekbe kezdtünk„Nemes házigazdák, hogy szállást adátok, / semminemű átok ne szálljon reátok, / Ür Jézus áldása terjedjen Teátok, / mi már elmegyünk, frissen maradjatok!...” Már csak gyönyörű álomként emlékezem régi betlehe- mezésünikre. Messzi van és régen volt, de az ének íze még a számon, s ilyenkor még mindig elevennek érzem a csutkatűz melegét. Társaim — a régi angyalok — eltűntek a ködben s a hó alatt. Ott vergődnek, akár az a távoli kiáltás a régi suba alól — az ibolyagyökerek, a roz- maringbokrok alatt illattá változva. Csankó Lajos
