Pest Megyei Hírlap, 1990. november (34. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-27 / 278. szám

mr Mt:<. if;, 1990. NOVEMBER 27.. KEDD SORBITTAL VAGY FRUK Hétszáz törzskönyvezett A Dunakeszi Konzervgyár­ban évente 150-200 vagon úgynevezett diabetikus konzer- vet készítenek. A boltokba szállított befőttek, dzsemek, gyümölcsszörpök feltételezett vásárlói a cukorbetegek. Ér­dekükben állították össze még a nyolcvanas évek elején a speciális recepteket, szervez­ték meg a gyártás feltételeit. Akkor még ötszáz vagon volt az eredeti terv, de a meg­kérdezett élelmezéstudományi szakember úgy nyilatkozott: eiég lesz hazai fogyasztásra a kevesebb is. Kényes munkára vállalkoztak az üzem szakem­berei, mert erre a célra a leg­jobb minőségű gyümölcsöt kall kiválogatni. Az előállítás költ­ségei is magasak. Amit nyertek a réven Az említettek ellenére is szí­vesen vállalkoztunk a feladat­ra — közölte Pribil József fő­mérnök egy korábbi beszélge­tésünkkor. A dologra azért té­rek vissza, mert a gyártás megkezdése után következő években sokat változtak a gaz­dálkodás feltételei. Míg az év­tized elején 1-2 százalékos nyereséget hozott ez a „tétel”, az elmúlt években már ki kellett gazdálkodni a ráfordí­tásokat. Magyarul más árufé­leségek nyereségéből kompen­zálták a veszteséget. Meg kel- l*‘t hát kérdeznem: mire szá­míthatnak a cukorbetegek? — Drágább lett a szükséges élesz­tő, a legjobb minőségi gyü­mölcsök válogatása, az ener­gia — válaszolta a főmérnök, biztosítva arról is, hogy ugyan­akkor ismerik és méltányolják az egyenlet másik oldaléit. Az árucikk vevői betegek, kiske­resetű emberek. Amíg tehát a gyár önálló és egységes lesz, el lógják viselni ezt az arány­lag nem nagy veszteséget, szá­míthatnak rájuk a diétázók. Fontos nyilatkozat ez, mert Dunakeszin kívül más nem készít ilyen cikkeket Magyar- országon. Csakhogy a privati­záció előszele elérte a kon­zervgyárat is, s ki tudja, mek­kora most az erőssége. Meges­het. hogy a különféle gyártó részlegek kis kft.-kre tagozód­nak. Akkor pedig kérdésessé válik: ezek a nyereségben erő­sen érdekelt kis cscyportok, mint amilyenek a konzerv­üzemben is létrejöhetnek, foly­tatják-e a szociálisnak tekint­hető támogatást? Étrend önállóan Dr. Zajkás Gábornak, az Országos Élelmezéstudományi Intézet munkatársának lénye­gében az a véleménye, hogy nem kell vészharangot kon­Mindent hhei, de ne változzon semmi? Csoportokban dugták össze a tejüket A Pest Megyei Mezőgazda- sági Termelők Szövetségének szervezésében a napokban fe­jeződtek be azok a szűk szak­mai körökben megtartott úgy­nevezett kiscsoportos értekez­letek, amelyeken egyebek kö­zött megvitatták a kedvezőt­len adottságú tsz-ek támoga­tásával kapcsolatos kormány­zati elképzeléseket, a Szövet­kezeti vezetők, társasági igaz­gatók érdekvédelmét, valamint az agrárpiaci rendtartás be­vezetésének szükségességét. Ezekre a szakmai vitákra, ér­dekegyeztető tanácskozásokra a megye legkülönbözőbb terü­letein került sor, mintegy je­lezve azt, hogy a megyei TESZÖV célja: a különböző gazdálkodási adottságú nagy­üzemek helyzetének és jövő­beni kilátásaiknak a feltérké­pezése. Tápiószentmártonban, az Aranyszarvas Tsz-ben megtar­tott értekezleten hangsúlyosan vetődött fel a közös gazdasá­gok egybentartásának az igé­nye. A vagyonnevesítés befe­jezése után kialakuló tulajdo­nosi szövetkezetei tartották a vitázó szakemberek elérendő célnak. Mint elhangzott, ennék Nagykátán és Vecsésen már fellelhetőek a nyomai. Az abonyi József Attila Tsz- ben úgy ítélték meg, hogy a hagyományos alaptevékenység­re épülő piezőgazdasági üze­mek megfelelőnek tartják a je­lenlegi törvényi szabályozást. Ugyanakkor alapvető változta­tástól, az átalakítási kérdések­től, azok módozataitól idegen­kednek. s kifogásolják az ed­dig jól működő szervezeti for­mák megszüntetését. A perőcsényi Vörös Csillag Tsz-ben a megbeszélés idő­pontjában vált ismertté a kis- kunmajsai ötpárti szakértői értekezlet földtulajdonnal kap­csolatos szándéknyilatkozata, s ezért azt frissiben meg is vi­tathatták. Kitűnt, hogy a föld­jogi kérdések speciálisan ve­tődnek fel. Az átalakítási el­képzeléseknél elsőbbséget ka­pott a vagyonkezelő központú egyszemélyes kft.-kké történő átalakítás. A perőcsényi meg­beszélésen felvetődött a Mező- gazdasági Szövetkezők és Ter­melők Országos Szövetségének, valamint az Agrárszövetségnek a mind szükségszerűbb szerve­zeti és .személyi szétválása. A csepeli Duna Termelőszö­vetkezet az átalakítási kérdé­seket alaposan ismerő, felké­szült vezetők értekezletének adott otthont. Itt vetődött fel az ipari ágazatok átalakítása, s került előtérbe a vagyonne­vesítés, valamint a tagoknak biztosítható szociális juttatás. A felsoroltakon kívül is ezeknek a kiscsoportos érte­kezleteknek a résztvevői, az új szövetkezeti törvény terve­zetét vitaanyagként fogadták el. Az volt az általános véle­mény, hogy igény szerint a végleges törvénynek vala­mennyi szövetkezeti társasági formára alkalmas keretet kell biztosítania. Pontosabban a jövőben az adott közösségre vonatkozóan a szövetkezeti ön- kormányzatnak legyen a ha­tásköre a követendő legcélsze­rűbb működési forma megha­tározása, illetve elfogadása. Gy. L. gatnunk. A cukorbetegeknek ugyanis azt kell erősen a lel­kűkre kötni, hogy hozzáadott cukrot nem tartalmazó étren­det állítsanak maguknak össze. Önmagában ugyanis, mint tud­juk, a zöldségben, gyümölcs­ben különböző mértékig ben­ne van a cukortartalom. Kell is, hogy minél több gyümöl­csöt és tejet fogyasszanak, de mindig az orvos előírásai sze­rint. Lesz, akinek magéit A diabetikus készítmé­nyek tulajdonképpen a táplál­kozás perifériáján helyezked­nek el. Ennélfogva nem érné érzékeny veszteség a mostani vásárlókat, hacsak a kényel­mesebb megoldást nem szá­mítjuk annak. Mert igaz vi­szont, hogy hiába tanítják az érintetteket a sajátos életmód­ra, táplálkozásra, ételkészítés­re, nem követik a tanácsokat Ezért még mindig jobb, ha készárut vásárolnak. — Ha engem kérdeznének meg egy konzervgyár vezetői — folytatta a doktor úr —, azt mondanám, hogy a készételek gyártása segítene legtöbbet. Ezekre rá kellene írni a szén­hidrát- és energiatartalom mennyiségét. A pepecselő étel- készítést, számolást, méricské- lést ugyanis kevesen szeretik, és idő hiányában nem is min­denki engedheti meg magá­nak. Ha elérhető áron kap­nák, inkább a boltban vennék meg ebédjüket a cukorbetegek. Készéteikonzervek viszont évek óta nem kaphatók meg­fizethető áron. Horacsek Márta, az intézet másik munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy a mes­terséges édesítőszerek funk­ciója, a cukor kiváltása rna a sárbiitäl és a fruktózzal törté­nik. Ez önmagában szintén cukortartalmat jelent, csak másként dolgozza fel a szer­vezet. Ma mintegy hétszáz törzskönyvezett diétás készít­mény kerül forgalomba Ma­gyarországon. Ezek bevezeté­sét, gyártását, megszüntetését engedélyezniük kell. A cégek bejelentésre kötelezettek. Gya­korlatilag azonban hiányosak az információk. Arra kell tehát következtet­nünk, hogy az élelmiszeripar­ban ugyanúgy lazult a fegye­lem, mint az élet sok más te­rületén. Ez pedig már erkölcsi kérdés, hiszen itt emberek egészségéről, életéről van szó. — Tattek-e lépéseket az in­formációk megszerzésére? — Tettünk, de teljes kudar­cot vallottunk — válaszolta a tudományos munkatárs. Ezzel szemben ő is megjegyezte: — Túl nagy aggodalomra azért nincs ok, mert az import libe­ralizálása óta szinte dömping tapasztalható a boltokban. Itt­hon is nagy a vállalkozó kedv. Lesz. akinek megéri diabetikus készítményeket gyártani. K. T. I. Közösségfejlesztők lesznek Háromszor öt nap az animátoroknak Az őszi-teli nagyjavítások megkezdődtek a Repülőgépes Szolgálat budaörsi üzemeiben. Képünk a fényezőműhelyben készült, ahol egy M—8-as me­zőgazdasági helikopter teljes fényezését végzik (Vimola Károly felvétele) Első ízben rendezték meg Magyarországon azt a telepü­lésfejlesztő animátorképző tan­folyamot, amelynek célja volt, hogy hazánkban kineveljék azokat a szakembereket, akik saját lakhelyük közösségét fej­lesztik. A rendező a Falufej­lesztő Társaság, a nemzetközi mintára tavaly létrehozott Autonómia Alapítvány és a Pest Megyei Művelődési Köz­pont.^, A résztvevők azokból a megyékből érkeztek Öcsára, amelyek különösen sokat szen­vednek kistelepüléseik szerve­zetlenségétől, azonkívül sok ná­luk a hátrányos helyzetű vagy kisebbségi, főleg cigány la­kos. Borsodból, Baranyából, Szabolcsból és Pest megyé­ből 35 polgármester, önkor­mányzati testületi tag, szocio­lógus, politológus, tudományos kutató és munkanélküli azt vitatta meg, hogyan lehet mi­nél előbb feltámasztani az ön­állóságukat most visszanyerő kistelepüléseken a régi és új típusú közösségeket, például a gazdaköröket, az egyesületeket, és hogyan lehet bekapcsolni a helyi értelmiséget a telepü­lés közösségfejlesztésébe. Ezenkívül szó volt a kisebb­ségek, a hátrányos helyzetűek aktivizálásának lehetőségeiről is. A résztvevők tapasztalataik alapján valamennyien dolgo­zatot készítettek a saját tele­pülésükkel kapcsolatos elkép­zeléseikről, terveikről. A leg­sikeresebbeket most értékelik és jövő tavasszal megjutalmaz­zák. Addig azonban az ani- mátorok még háromszor öt­napos összejövetelt tartanak, hogy az időközben szerzett ta­pasztalataikat egymással meg­vitassák. — kk — „Olyan vagyok, mint a pióca...' Nem önzők, csak tudatlanok Hona 42 éves. Beteg. A baja örökletes. Kimutatták 18 éves nagylányában, 14 éves fiában is. Ilona azt mondja: mindig van remény. Ilona vesére vár. S addig is másnaponként kap művesekezelést, havonta né­hányszor vért is. — Olyan vagyok, mint a pió­ca — mondja Ilona —, el sem tudja képzelni, hogy vannak emberek, akik valamiféle bu­ta önzéstől vezéreltetve ne ad­nának vért a rászorulóknak, sajnálnák meghalt hozzátarto­zójuk veséjét átengedni, hogy más emberek életét mentsék meg vele. Szerinte nincsenek önzók, csak tudatlanok. Ha az ő családjukban is lenne olyan beteg, biztosan tudnák már, miként segítsenek ... — Epehólyag-gyulladással kerültem kórházba, még 1982- ben, akkor derült ki a dolog. Beteg mind a két vesém. Le is állt. Nincsen, ami eltávolítaná a véremből a mérgező anyago­kat. Másfél éve már, hogy a megfigyelés, és a napi 25 gram­mos fehérjediéta a múlté. Amióta művesekezelést kapok, csak innom szabad keveset. Ehetek már mindent, amit sze­retek. A Bártfai utcai Rolitron müveseállomás nekem az éle­tet jelenti. Ha egyetlen keze­lést. kihagynék, talán járni se tudnék, olyan gyenge vagyok, így is mentővel visznek, hoz­nak. Sokba kerülök én az em­bereknek. Hétezer forint egy kezelés, és akkor még nem is számítottam a mentőt. Meg a sok vért sem. Eddig 54 átöm­lesztést kaptam, alkalmanként 6-7 decilitert. Olyan vagyok, mint a pióca... De mit tehet­nék? Ilyen az életem. — Amikor kitudódott a do­log, az katasztrófa volt. Kiké­szült az egész család, a fiam, a férjem, én is. Évek kellettek, hogy magunkhoz térjünk, már amennyire lehet. Otthon élek persze. A család körében. Az­óta, hogy dialíziséé" járok; ” ä férjem látja el a családot. A barátok, a szomszédok is segí­tenek. Ők sütöttek tortát, ők köszöntötték a lányomat szü­letésnapján, míg én a kórház­ban voltam. — Miért is élek? Mert élni jó. Bár a látásom is nagyon romlik, olvasok sokat, nézem a tévét, zenét hallgatok. De a leg­nagyobb öröm, ha a gyerme­keimet boldognak látom. Van remény mindig. Engem pél­dául az szabadítana meg, ha kapnék vesét. Rajta vagyok már néhány hónapja a transz­plantációs listán. Minden nap új izgalom. Tudja, három em­bert riadóztatnak minden ve­séhez, és az kapja, akinek a legjobb, legalkalmasabb, aki­nek a legnagyobb reménye van rá, hogy a szervezete nem ve­ti ki. — A véradók? Akik nekem adtak, azokat nem ismerem, a nevüket sem tudom. Csak a palackot látom. Ismerek per­sze több donort, például a bá­tyám fia is rendszeresen ad, a barátunké is. Tőlem soha nem vettek, azt mondták, vérsze­gény vagyok. A bajom vérsze­génységnek tűnt. Azután ami­kor világossá lett, miről van szó, a férjem egyik rokona, s két jó barátja — mindhárman 0-ás vércsoportúak — felaján­lották, bármikor adnak nekem vért, ha kell. De az orvos nem tanácsolja. Azt mondja, jobb.^ ha a saját vércsoportomnak' megfelelőt kapok: B, Rh pozi­tívat ... ' — "Nék’ém azután elhiheti! hálás vagyok. Csak tudnám, kinek! Névtelenek, akiknek az életemet köszönhetem. Lehet, hogy rokon, barát is van kö­zöttük. Az egészséges ember egészséges szervezete termeli a vért. A betegé feléli. De nem hiszem, hogy akinek a család­jában olyan beteg van, mint én, ne értené, miről van szó, hogyan segíthet. Az emberek nem önzők. Csak talán nem mindannyian tudják, vagy ké­pesek tudomásul venni: ha le­mondanak évente néhány deci vérről, ha hozzájárulnak, hogy meghalt hozzátartozójuk vesé­jével két emberéletet mentse­nek meg, akkor több jót tesz­nek, mint talán egész életük munkájával... Ilona azt mondja, írjam le nyugodtan a nevét, vagy akár azt, hogy melyik Dabas kör­nyéki településen él. Nem ti­tok, hiszen aki adja a vért, az sem tudhatja: éppen őrajta segített. S ez nem is fontos. Hisz sokan vannak. Csak azon a műveseállomáson, ahová ő jár, naponta hatvanam Közöt­tük tizenévesek is. Gyerekek. V. G. P. Vendégségbe érkezett sógo­rommal és a húgommal ülünk a szobában. Fél szemmel a tv műsorára figyelve, részben egymásra. Egy kicsit sokallják már az üldögélést. Látom raj­tuk, ha nem is mondják. Ott­hon ahhoz vannak szokva, hogy kimennek a terasira. Előttük a tarka színekben pompázó virágoskert, ereszig fut a szőlőlugas, macska dör- gölődzik a lábukhoz. A barom­fiudvarban, a kiskertben mindig akad valami rendezni- való, tehát mozgásban vannak. Mégis azt magyarázzák ne­kem, hogy ők is ilyen tömbház­ban szeretnének élni. Azért, mert itt nem kell költeni a te­tőjavításra, nem rongálódik a kerítés, nem kell tápért sor­ban állni a hízó miatt. Én meg a gyerekkori vilá­gom után vágyom vissza. Ha otthon járok, derülnek is, amikor rajtakapnak, hogy már megint kiszöktem a határba, a szőlöskertbe. Mindez azonban múlt, amelynek lehet az élet pilla­nataiban áldozni, de belőle megélni már nem. Ám mint tudjuk, ugyanabba a folyóba Az idő gőzmozdonya nem lehet még egyszer bele­lépni, mert közben tovafolyik a víz. Ebédhez szólítanak. A kony­ha megtelik kis családunkkal, meg a két vendéggel. A pá­rolgó leves fölött arról beszé­lünk, ki milyen szakmát ta­nult és folytat odahaza. Ke­vésre telik belőle, ezért kell hozzá a veteményes, meg a jószág. Az sem nagy üzlet ma már. A malac is csak élő ta­karékpersely, amire a takar­mány árát költik, meg a haj­nali kelések, késői lefekvések árát kasszírozzák be ősszel. Munkabért itt nem szabad számítani, mert akkor már veszteséget mutat ki a háztar­tási napló. Pedig baj lesz, mert a gyárban hol van munka, hol nincs. A Csepel Autógyár vidéki üzeméből egyszer sza­badságra, aztán ilyen-olyan szünidőre küldik a sógort is. Húgom, aki nettó hatezer-öt­százat kap kézhez, attól retteg, hogy még annyi sem jut majd. Szó van róla, hogy megszűnik a költségvetési üzem. — Vegyetek földet — mon­dom ki hirtelen, mire a hú­gom nagy szemeket mereszt rám. Méltatlankodást nézek ki a tekintetéből. — Kapáltam én eleget lány­koromban — veti ellen mér­geskedve. — Ha nem lesz munka ott, a Tiszántúlon, akkor ismét rá­fanyalodsz. mert élni kell — próbálom meggyőzni. Említem neki, hogy azzal a kis táblával szemben, amelyik a mienk volt valaha, most is nagy darab parlagot látok. Addig kéne megszerezni, amíg olcsó, sen­kinek sem kell. — Hogy bolondnak nézze­nek? — Mit tudod te? Ka­páltál valaha életedben? Erre most már én leszek na­gyon mérges. Hát elfelejtették? Tizenkét éves korában már vittek otthon minden gyere­ket a mezőre, kukoricát tör­ni, aratni, kertet ásni, kikapál­ni. Még csak nem is mindig a magunkéban. Másnak művel­tük a földet harmadában. Ezen is kaptunk össze apám­mal, akinek az álmai szerint földet gyűjtöttünk volna, lo­vat, szekeret vásárolva együtt lettünk volna gazdálkodók. Én meg azt mondtam: ennek az álomnak már füttyentett az idő gőzmozdonya. A paraszti munka olyan, mint a kártya­játék. Ha nem esik, nincs ter­més. Ha esik, ha sok terem valamiből, nincs ára. Más jö­vőt nem, látva, indultunk a város felé. Onnan vittük ha­za hetenként a zsírt, a kenye­ret, mert otthonról minden ment a beszolgáltatásba. — Az akkor volt — szólal meg a tányér fölül rám nézve a sógor. — Akkor? Na és, amikor apánk meghalt? Maradtak a kis szalag földecskék nyolc­vanegyben. Azt hittem, abból kiegészítem szegény anyám ezeregyszáz forintos özvegyi nyugdíját. Hét végén vonatoztam haza. Oda, kétszázötven kilométer­re. Hajnalban kezdtem a ka­pálást, este kilencig dolgoz­tam, hogy kész legyek vele. Aztán jött a lovasgazda ekéz- ni, amiért fizetnem kellett. Pénzbe került a termés haza­szállítása, a szántás, adót ve­tett ki a tanács. A harmadik évben már trágyázni kellett volna, vagyis a szerves anya­gért, meg a kiszállításért is fizetni. Jobban jártam volna, ha napszámra megyek. Tudják ezt a mai félig mun­kás, félig paraszt falusi embe­rek is. Nekik nem a gazdasá­gosan megművelt nagy táblák­kal, a modern állattartó tele­pekkel volt eddig sem a bajuk. Nem a szerény, de biztos nyugdijukkal, a fürdőszobás lakásukkal, behatárolt mun­kaidővel, nem a hozzáértő agrár szakemberekkel, hanem a fejük fölé nőtt népes hiva­talnok sereggel. Mindenütt azt hallom a többségtől, amerre járok. Őket nem akarják. S a földhözragadt régi robotol sem. Kovács T. István » Hangárban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents