Pest Megyei Hírlap, 1990. november (34. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-17 / 270. szám

A &£irtan 1990. NOVEMBER 17., SZOMBAT Elhunyt Bicskei Gábor g Hosszú, súlyos betegség: után, 53 éves korában elhunyt Bics- S kei Gábor, a zsámbéki művelődési ház művészeti vezetője. S Munkásságáért ez év nyarán kapta meg a szakma legmaga- >; sabb kitüntetését, írói tevékenységét négy kötet őrzi. Temeté- * séröl később intézkednek. Örök életű műfaj, a dzsessz Nem önmagunknak zenélünk A falusi értelmiségi szülők gyermeke az öntevékeny mű­vészetet otthonról hozta ma­gával. Orvos édesapja iparo­sokból, parasztokból szimfoni­kus zenekart, édesanyja szín­játszókat nevelt. így hát Bics­kei Gábor egész életét átha­totta az amatőr művészetek és a jelző nélküli, a nagy betűs Színház szeretete, szolgálata. Rövid élete alatt hosszú utat tett meg. 1958-tól Budakeszin volt népművelő és színjátszó­csoportvezető, több mint tíz éven át a Pest Megyei Tanács előadójaként tette ugyanezt. Inén került a Népművelési In­tézetbe, rendezőként és szer­vezőként óriási szerepe volt az amatőr színházak legendás, hetvenes évekbeli felvirágoz­tatásában. Majd a budapesti A Nemzeti Színház igazgató­sága közli, hogy a Várszínház november-december havi mű­sora a következők szerint vál­tozik: november 17-én délelőtt a Tartuffe-előadás technikai okok miatt elmarad, a jegyek a váltás helyén 15 napon belül visszaválthatók; november 20-án a Sosem lehet tudni nyilvános főpróbája helyett a Godspell előadása lesz; no­vember 21-én a Sosem lehet tudni nyilvános főpróbája el­marad; november 22-én a So­sem lehet tudni bemutató elő­adás elmarad; december 3-án délelőtt fél 11 órakor és 4-én délelőtt fél 11 órakor a Sosem lehet tudni nyilvános főpróbá- 1 1 Játékszín alapító igazgatója lett. A zsámbéki művelődési ház­ban 1981-től tevékenykedett, feleségével, Mátyás Irénnel együtt hatalmas energiával és erővel lendítette fel a kultu­rális életet. Befogadta a falu — s befogadta a falut.* Vallot­ta: hazaérkezett. Leendő népművelőket ne­velt a főiskolásokból, megte­remtette a zsámbéki szomba­tok nyolcesztendös hagyomá­nyát. Kifogyhatatlan volt jó ötletekből, megvalósításukhoz mindig talált _ társakat. Ahol megfordult, megmozgatta az emberi lelkeket, gondolatokat. Nélküle kell éljenek az ál­tala megteremtett hagyomá­nyok, közösségek. De mégis ott lesz közöttük — immáron kor­talanul. ja lesz; a december 3-i és 4-i esti előadások változatlanok; december 6-án este a Vőlegény helyett a Sosem lehet tudni cí­mű darab bemutató előadását láthatják. A november 20-ra és 21-re kiadott főpróbajegyek decem­ber 3-án és 4-én délelőttre ér­vényesek. A november 20-1 Godspell-előadásra a jegyek a szokásos helyeken válthatók. A december 6-ra kiadott Vő­legény-előadás jegyei a váltás helyén 15 napig visszaváltha­tók. A Sosem lehet tudni de­cember 6-i bemutató előadá­sára a Vőlegény jegyei nem érvényesek. Az európai könnyűzene tör­ténetében is igen ritka, ha­zánkban pedig egyenesen pél­dátlan az olyan hosszú ideig tartó sikersorozat, amilyen több mint harminc éve a Ben- kó Dixieland Bandé.- Múlé- ltony, többnyire a divat és a korszellem diktálta melódiák­ból élő könnyűzenei társulá­sok a zenetörténet nagy dimen­zióihoz viszonyítva — termé­szetüknél fogva — mindig ti- szavirág-életűek voltak. Igaz, a Benkó Sándor vezetésével működő együttes egyebek közt talán azért is tudta megalaku­lása, 1957 óta folyamatosan megtartani közönségét, mert művészetét egy örök életű mű­faj, a dzsessz, illetve annak egyik speciális ága, a New Orleansból származó dixieland­muzsika szolgálatába állította, s fejlesztette világszínvonalú­vá. Ném mindennapi zenei, ér­zékenységről tanúskodik an­nak a nyolc, magasan képzett muzsikusnak a játéka, akik immár negyedszázada válto­zatlan felállásban szólaltatják meg ezt a jellegzetesen ame­rikai zenét, s akik ma már a műfaj interpretálói között a világ legjobbjai közé tartoz­nak. Mindenekelőtt a stílus el­sajátításához volt szükségük különös zenei nyitottságra. Európai előadóművészek ese­tében pedig a tengerentúli mu­zsikára való fogékonyság igen ritka jelenség. Ezért érthető, hogy Benkó Sándor az együt­tesnek ítélt számos kitüntetés és fesztiváldíj mellett talán ar­ra az elismerésre a legbüsz­kébb, amelyet a Benkó Dixie­land Band 1987-ben az Egye­sült Államok elnökétől, Ro­nald Reagantól kapott. — Az elnök azt hangsúlyoz­ta, hogy mi, európai létünkre, a New Orleans-i hagyomá­nyokat az ottani értékrend szerint megújítva ápoljuk; hogy nekünk sikerült ezeket a hagyományokat mai köntösbe öltöztetve életben tartanunk. — Pedig az sem érdektelen, hogy például alig másfél évti­zednyi működés után; 1971-ben megkapták a Montreaux Jazz- fesztivál első díját, azután a Sacramento Jazz Jubilee ugyancsak első díját, és meg jó néhány nagydíjat... Mind­ezek mellett talán mégis az a legizgalmasabb kérdés, hogy miként lehetséges ugyanazzal a műfajjal ilyen hosszú ideig itthon — különösen itthon! — és külföldön egyaránt megtar­tani a közönség érdeklődését? — Ennek van néhány szak­mai kulcsa, de alighanem na­gyobb szerepe van egy igen fontos művészi alapállásnak, amit minden valamirevaló elő­adóművésznek tudnia kell. An­nak ugyanis, hogy a művész elsősoroan a közönségnek ját­szik, és nem önmagának. Ami nem jelenti, hogy futni kell az olykor egészen olcsó igények után, hanem hogy szeretni kell a közönséget, és megbe­csülni az elvárásait. Például amit hitelességben vár tőlünk. A zeneszerető, s ezért a zené­hez valamilyen szinten értő közönségét nem lehet becsap­ni. Ezt pedig állandó tanulás­sal, művészetünk fejlesztésével biztosíthatjuk csak. Nagy elis­merés volt számunkra, amikor New Orleansban játszottunk,. • • • s ott úgy fogadták zenélésün­ket, mintha magunk is onnan származnánk. Azt mondják, jobban ismerjük azt a muzsi­kát, mint az ott születettek. De a stílusismereten kívül a hitelességhez tartozik az is, hogy zenélésünk a rögtönzé­sekben izig-vérig mái legyen. Azt kell mondanom; ma úgy kell a zenében improvizálni, ahogyan a mai ember él; mai gondolatot, mai technikát kell muzsikánkban megszólaltatni. És ezt évi 40-50 külföldi, és 120-130 itthoni koncertünkön estéről estére újra megvalósí­tani. Mi mindig a színpadon döntjük el még azt is, hogy mit fogunk játszani, mivel kezdjük a műsort. Akár a Bu­dapest Kongresszusi Központ­ban, akár valamelyik vidéki városban lépünk fel, az első színpadon töltött percekben megpróbáljuk felmérni a kö­zönség hangulatát, igényeit, lélektani állapotát. Azt hi­szem, ezt érzi is a közönség, és olykor valóságosan is meg­beszéljük, mik szeretnének hal­lani. Talán ennek köszönhet­jük, hogy szeretnek minket, a zenénket, amellyel mindig tu­dunk meglepetést okozni. Szomory György GENROSSO A SPORTCSARN OKBAN Ne adjuk fel postán Az Európa Ház, a Fiatalok az Egyesült Világért mozga­lom magyar csoportja szerve­zésében ma este Budapesten vendégszerepei a Genrosso nemzetközi együttes. A csoport — mely a Budapest Sportcsar­nokban este 8 órakor lép fel — a súlyos feszültségekkel és ellentmondásokkal teli, ugyan­akkor sok újdonságot hozó hatvanas évek végén született Olaszországban. Tagjait egyet­len ideál köti össze, melyet olyan keresztény értékek sző­nek át, mint a népek közötti béke és egység. Előadásaik központjában az egyetemes testvériség és az egyesült vi­lág üzenete áll. A Genrosso — melynek da­laiban hard rock-, funky- és reggae-elemeket is felhasznál­nak — fellépett már mene­külttáborokban, kórházakban és börtönökben. A mostani koncert az újonnan. Inspiráció címmel megjelenő nagylemezük címadó dalára épül. Ebben énekelnek arról, hogy nem sza­bad elveszítenünk a reményt, „ne adjuk fel postán”, meg- botránkozunk az igazságtalan­ságon, és mindannyian vá­gyunk a békére, a nemzetközi szintű megegyezésre. 1. ni. s TVxWhzC\, iviir Fejezetek Z. Z. életéből Műsorváltozás a Várszínházban Érvényes, de máskor SZOMSMTI MM IMI G. FIGHTER Az eltitkolt megoldás Amikor a gép utolsót berregett, és a faláttörés befejező­dött, fenemód boldog volt. Többéves munkával sikerült végre meggyőznie főnökeit arról, hogy a szerkesztőség terjeszkedé­sének egyetlen lehetséges módja a szomszédos tetőtér meg­vásárlása és beépítése. Nem tagadta, igyekezetében az a tény is közrejátszott, hogy váltótársa és ő ezzel a területbővüléssel, a régi „átjáró- ház-szoba" helyett egy saját, külön bejáratú helyiséghez ju­tott. Végre nem tőlük kérdezték meg, hogy főztek-e kávét a hivatalsegédek, nem ők töltötték ki tanúként a szerkesztőségi meghatalmazások négyötödét, és nem nekik kellett végighall­gatniuk — süketeknek beállított hangerővel — a tévé leg­érdektelenebb műsorait. Üj szobájuk tágas volt. légkondicionált és hangszigetelt. Montírasztaltól mágneses táblákig, gyorsmásolótól nagy átmé­rőjű csőpostáig, minden volt benne, ami a munkájukhoz kel­lett.. Csaknem sajnálta, hogy szabadságra megy, és nem ő pró­bálhatja ki elsőnek az új helyiséget. Tudta, hogy nem ő a lap kedvence. A tördelőszerkesztőket, akik dédelgetett cikkek megrövi­dítésére, nehezen megszerzett fotók kihagyására tesznek gyak­ran javaslatokat, soha sehol sem szerették. Magában már ré­gen elkönyvelte, hogy egy skatulyába került a vámosokkal, a belső ellenőrökkel, az adószedőkkel, no meg az ítéletvégre­hajtókkal. Éppen ezért egy kicsit meghökkent, amikor szabad­sága után többen is „csakhogy végre visszajöttél” felkiáltás­sal vagy hasonló szavakkal fogadták. Ugyanis mindig azt hallotta, hogy váltótársát jobban ked­velik. Panaszkodtak társára, hogy ideges volt, türelmetlen meg ingerült. Túlságosan nem érdekelte a dolog, mert saját tapasz­talatából tudta, hogy nem leányálom világbajnokságokkal megspékelt három hetet zsinórban végigdolgozni. Most, hogy ő volt hasonló időtartamú „futam” előtt, elhatározta, hogy nagyon elővigyázatos lesz. Nem nézte a tévéújságot, nehogy fájjon a szíve, ha valami jó krimit játszanak: kiszámította a bioritmusát, és vigyázott arra, hogy a kritikus napokon még kávét se igyon; sőt beszerzett még egy doboz nyugta­tót is, hogy kéznél legyen, ha úgy érzi, szüksége van rá. Egyhangúak voltak a napok: szignálta a kéziratokat, mé­retezte a képeket, rajzolta a tükröket, és ha kellett, lement a nyomdába, bár ez utóbbit újabban kissé elhanyagolta. Él­vezte ugyanis azokat a délutáni öt-tíz perceket, amikor hát­radőlhetett foteljében, lábait feltehette az asztal sarkára, és újságot olvasva erőt gyűjthetett a minden esti nyomdai haj­rára. Vagy négy nappal szabadságának befejezése után, egy szombat délutánon, amikor a késői mérkőzéskezdések miatt még alig csurrant-cseppent néhány flekk kézirat, akkor vet­te észre magán az első jeleket. Ingerlékeny, levert és rendkívül fáradt volt. Kettétört egy nyugtatót, bekapta, de az sem sbkat használt. Közben egyre- viásra adta fel a ziccereket: ‘több kéthasábos képhez három hasábra szignálta ki az aláírásokat; a labdarúgóoldalba egy nem aznapi cikket tördeltetett be. Jogosan reklamáltak a nyomdászok, amikor emiatt szét kellett szedni az egész ol­dalt. . Lelkiismeret-furdalása volt, ezért aztán úgy döntött, hogy a lapzártáig hátralevő időt a szedőteremben tölti. Telefonált, intézkedett, átcsoportosított. Eközben nem sok ideje volt, hogy magával foglalkozzon. Egyszer csak azt vette észre, hogy elmúlt a fáradtsága, javult a közérzete, sőt az utolsó oldalpár lepréselésékor már viccelődni is volt kedve. Másnap délután az egész megismétlődött. De ekkor már enyhe hányingere is volt. Már közeledett váltótársa szabadságának vége, amikor váratlan esemény történt; egyik délelőtt holtan találták a szerkesztőség takarítónőjét. Az ő szobájában, az ő foteljében. A mentőorvos szerint a szíve mondta fel a szolgálatot. Este megvárta, amíg mindenki elment, és akkor hozzálá­tott a szoba aprólékos átvizsgálásához. Megnézte a csőpostát, lecsavarozta a falról a mágneses táblákat, fémkeresőjével át­vizsgálta a falakat, de semmi rendkívülit nem talált. Aztán a padlástér következett: megnézte a villanyveze­tékeket, végigtapogatta a finoman remegő légkondicionáló fa­lon kívül eső részeit, szemügyre vett mindent, amjt lehetett. De itt sem bukkat semmi szokatlanra. Hazafelé menet azt konstatálta némi nyugtalansággal, hogy hányingere mellett már enyhe fejfájása is volt. Odahaza sokáig nem tudott elaludni. Feküdt, és hallgatta az ágya végénél álló cserépkályha gyújtólángjának alig érzé­kelhető hangját. Félálmában még felfigyelt arra, hogy a kinti szélfúvás változásaira mennyire szinkronban halkult remegés­sé, illetve erősödött lobogássá ez a hang. Munkaidejének legnagyobb részét másnap a „méregszo­bában” töltötte. Óránként mérte a pulzusát, és figyelte a köz­érzetét is. Bár különösebb törvényszerűségeket nem tudott megállapítani, az kétségtelenné vált előtte, hogy a helyiségben eltöltött idővel arányosan nőtt a pulzusa, a fáradtsága és az idegessége. A következő szabadnapját az egyik művelődési házi kézi­könyvtárában töltötte. Több tucat orvosi és fizikával kapcso­latos könyvet nézett át, amíg végre úgy érezte, hogy rájött a megoldásra. Az egyik lapindító értekezlet után éppen azon gondolko­dott, hogy miképp mondja el úgy a felfedezését, hogy ne néz­zék bolondnak, amikor a legkevésbé kedvelt főnöke meg­kérte: hadd üljön be az új szobába és hadd készítse el ott a következő heti laptervet. Csendes mosoly suhant át az arcán, majd készségesen szabaddá tette asztalát, kicsit állított a légkondicionáló kap­csolóján, majd lement a nyomdába. Amikor este, lapzárta után felment a táskájáért, legkevés­bé kedvelt főnöke még mindig ott volt. De, miként a takarítónő, ö is holtan ... Hazafelé a metrón még egyszer elolvasta a kézikönyv- tárban készített jegyzeteit: „...a csend néha éppoly veszé­lyes, mint a zaj. A dízelmotorok, az iparf—ventilátorok, a kompresszorok stb., azaz minden lassú ritmusban dolgozó gép az egészségre ártalmas infrahangok (20 hertz alatti, nem hall­ható hangok) forrásai lehetnek..., ... az ember számára a 7 hertzes infrahangok a legveszélyesebbek, akár halált is okoz­hatnak. Egyes infrahangok rezonanciát keltenek az emberi testben, amelynek következtében annyira megnő a szívverés amplitúdója, hogy az aorta megreped. Ha a levegő és a szív rezgéseinek fázisa eltolódik, leáll a szívműködés. Ki tudja, hány szívroham következtében fellépő halál írható az infra­hangok számlájára...” — És mától kezdve eggyel több — gondolta magában, majd apróra tépte jegyzetlapjait, és elővigyázatosan, több he­lyen szétszórta azokat a szélben... Három évvél ezelőtt jelent meg egy furcsa című és nem kevésbé furcsa tartalmú könyv. A Hoppárézimi! írója egy ismeretlen kamasz fiú, Zemlényi Zoltán volt, aki gya­korlatilag a megsemmisülésből jött vissza, hiszen, amikor 1985. március 7-én elütötte egy autó a November 7. (Ok­togon) téren, oly súlyosan megsérült, hogy elvesztette beszéd- és mozgásképességét, s már az is csoda volt, hogy egy­általán életben tudták tarta­ni. Ezt a furcsa könyvet úgy írta, hogy állapota javulván, majdnem teljesen béna keze egy ujjával pötyögtette le a szöveget írógépen. Az eset s a könyv nagy visszhangot váltott ki. A ka­masz fiú nemcsak az életben maradás, az élni akarás csodá­ja volt, hanem amit írt, abból egy tehetséges, jó humorú, éles szemű, gunyoros és ön­gúnyra hajló szellemű fiatal­ember arculata bontakozott ki. Ezért lehetett a Hoppárézimi! nem egy baleset szánakozást kérő s kiváltó krónikája, ha­nem egy Serdülő lélek tükre. Hogy az anyagból most színpadi mű lett, az nem meglepő. Ugyanaz működött közre ebben a munkában, aki a könyvet is istápolta: Mészöly Gábor. Tehát Z. Z. jó ismerő­je. Ez a színpadi változaton meg is látszik, szerencsére. És itt sem elsősorban a sajnálko­zás és sajnáltatás áll a köz­pontban, hanem az emberfe­letti erőfeszítés folyamatának, sikereinek, kudarcainak a megmutatása. Egy hihetetlen akaraterejű, a reménytelenen is győzni képes fiú portréja ez, sok tanulsággal. EgyebeiCközött azzal: a mai, könnyen feladás­ra késztető időkben talán se­gítene, ha Z. Z. akaraterejé­ből kölcsönvennénk egy ke­veset. Mindamellett ez a színpadi Hoppárézimi! a Madách Ka­marában nem igazi drama. Inkább csak fejezeteket’ lá­tunk Z. Z. életéből, úgy elme­sélve, hogy azért a folyamat érzékelhető legyen. A fő figu­rán kívül a többi szereplőjelég kevés lehetőséget kap, inkább csak körítést jelentenek, bár mindenki — az apa, az anya, a barát, a kis barátnő, a ha- bókos betegtárs, a csinos gyógytornásznő — megmutat­hatja énjét egy-egy jelenetben. Huszti Péter rendezésének fő érdeme, hogy majdnem telje­sen el tudja kerülni a témával járó érzelmi buktatókat, s hogy megtalálta Z. Z. szerepé­re Ternyák Zoltánt. Ez a tö­rékeny, kamaszgyerek-alkaíú, fiatal színész fizikailag is, szellemileg is tökéletesen át tudja élni — és át tudja adni, ami még nagyobb dolog! — Z. Z. küzdelmét, bizakodását, élni akarása csodáját. Azt hi­szem, ha bárki más játszaná Z. Z.-t, az előadás menthetet­lenül tévútra siklana. Annak a ritka esetnek vagyunk tanúi, amikor színész és szerep szin­te maradék nélkül egymásra talál. Takács István Ternyák Zoltán a Hoppárézimi! egyik jelenetében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents